Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-05-23 / 62. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 62 Csütörtök május 23-án 1861. HÖLGYFUTÁR Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap,és számos műmeléklettel. Szerkesztőségi szállás : lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hivatalába (ferenciek terén, 7-dik sz. földszint) küldendők. közlöny az irodalom, társas élet, mővészet, vidék felöl Holybodn hegy iránt. Egész évre . . . . 17 uj frtus divat köréből. Évnegyedre ... 5 „ „ ' TÁRAJ Hirdetések , , , vGyorsan közöltetnek; egy hasá-Felelős szerkesztő: TÓTH KALLIAN« hozott sorért 5 új krajcár fizetendő. |V Teljes számi példányokkal még folyvást szolgálhatunk. Gróf Teleki László halálára. Nemes szivét találta a golyó, Övé a vér, a sebből kifolyó , Oh de mienk a kínzó fájdalom ! Szive örökre megszűnt érzeni, Szivünk most kezd legjobban vérzeni, A munka kezdetén, a hajnalon. . . . De hordjuk bátran ezt az uj sebet; S ha tán a többi már be is hegedt: Csak ezt az egyet hagyjuk vérzeni! Erőt ad az a döntő harcokon, S hová lidércek fényes csábja van. Az örvényektől ez fog érzeni. . . . Katona Gyula. „A VÍG LE Á NY.“ Vadnai Károlytól. (Vége.) Hedvig kezére hajjá fejét és sirt. — Kedves Hedvig, elmondott mindent ? kérdé Viktor szelíden. — Mindent, — felesé a lány, — s nem képzelheti, menyi kínomba került. Szemérmemet kellett leküzdenem,és ez oly nehéz küzdés, hogy önnel megérthessem helyzetemet. Hitt e szavaimnak ? — Hogyan kérdezheti ezt ? Egy tekintet arcára elég, hogy meggyőzzön önnek jósága és ártatlansága felől. Ön csak megismerte a bűn útját, de nem lépett rá, s most hogy ismeri, még jobban fog iszonyodni attól. — Valóban Viktor, a tudás nem árt a szívnek, ezt mélyen érezem. — Bocsásson meg, a mért kételkedem. — Ön részvétet tanúsít irántam, s ezért nem bocsánat, de köszönettel tartozom. Ön a régi jó barát, az önzetlen testvér, az egyedüli, ki megszabadíthat. — Megszabadítom Hedvig. Mindenek előtt át kell látnia, hogy e helyen nem maradhat tovább. — Nem. — Velem fog jőni. — Hová? — Legelőbb is egy vendéglőbe, hol ön pár napig kipiheni magát. — S aztán ? — Atyjához, vagy egy jó család körébe. — Atyámhoz! — ismétlé a lányka, és szemei megteltek könyvvel. Viktor a folyosóra ment, s előhivatá Frá Brummert, a ki nem sokára tipegve sietett elő. — Nos ifjú úr, — kérdé, úgye csinos ? ■—• Hagyja asszonyom, — felesé az ifjú, — e leány nekem rokonom. Frá Brummer elnevette magát. — Sok ily rokona van, nemde ? — Ne tréfáljon kegyed, arra most nincs kedvem. Azt akarom mondani, hogy én e leányt most magammal viszem, s amivel tartozik, önnek kifizetem. Fra Brummer elgondolkozott. — Azt nem engedhetem! — mondá kis szünet múlva. — Mit? — Hogy magával vigye. — Dehogy nem kedves asszonyom! Van bizonyos intézmény, melynek segítségét e tekintetben igénybe vehetném. Talán hallott is róla valamit. Rendőrségnek hívják. — Csak rajta! — mondá az asszony dacosan. — Higgye meg, — folytatá Viktor, — a szép szó többet fog önnek használni, mint a kényszerítés. Azért csak szaporán, készítse el a számadást . . . csak sietve, mert úgy hallom, hogy bérkocsimat már visszaküldték barátaim. Fra Brummer fejcsóválva sompolygott el, s hogy veszett fejszének legalább nyele maradjon, oly pogány számadást csinált, amint csak tőle telhetett. Viktor nem tett ellenvetést, kifizeté, s azután Hedvighez visszatért. Gyöngéden megfogá karját és a homályos folyosón átvezeté. A piros képű pincérnek — gyertyákkal kezükben — mind kifutának, s kíváncsian nézék a szomorú kisasszony távozását. Fecsegtek, nevetgéltek és bolondokat hadartak összevissza. — Mily szép kedvese akadt — mondá az egyik, — bizony irigylem tőle. — Vájjon mit kaphat rajta ? — kérdé a másik. — Lám, mindenki megleli a maga párját! —jegyzé meg a harmadik ! Hedvig alig várta, hogy kiérjen a folyosóból, mely tele volt piszokkal, rosz levegővel és bántalmazó szavakkal, s mikor Viktor beemelé a kocsiba, szivében hálát adott istennek, ki e véletlen találkozás által az öngyilkosság bűnétől szabaditá meg. A bérkocsi elrobogott, s mögötte mindig távolabb maradt „a vig leány,a melynek szennyes, undok szobáit nem fogja többé látni sem Hedvig, sem az olvasó. Félóra múlva bérkocsijuk egyik szebb szálloda előtt állott meg, s Viktor a leánykát egy csinos emeleti szobába vezeté. Hedvig kinézett a sötét ablakon. — Mit néz ön? — kérdé Viktor. — Arra gondolok, hogy néhány nap előtt ott, egy törzsökön ülve, az öngyilkosság rémeivel küzdöttem. — Ne gondoljon többé arra. — Ki tudja Viktor, mi vár reám ! — Sok szenvedés után sok öröm. — Önnek jó napjai lesznek, s én mindent elkövetek, hogy jó sorsáról gondoskodjam. Nekem sok ismerősöm van, s ez bizonyára sikerülni fog. Azután nem leszek egyedül, önnek más barátai is laknak itt. — Kicsoda? — Örkényiék. Hedvig visszariadt. — Ők itt laknak? — kérdő ijedten. — Már több hét óta. Lajossal beszéltem, s emlegettük önt. — Ő nem feledt el ! — Azt hiszem, önt nem lehet elfeledni soha.