Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-11-19 / 139. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 139. Kedd, november 19 én 1861 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy m nap, és számos műmelléke 11 e 1. Szerkesztőségi szállás : zöldkert-utca 6. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Kmich Gusztáv úr kiadó - hivatalai. Közlöny az irodalom, társasélet, és divat köréből. Felelős szerkesztő : TÓTH KÁLMÁN. Főmunkatárs : VADNAI KÁROLY. művészetferenciek terén, 7. sz. földszint küldendők. Előfizetési dij : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujfrt Félévre.............................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltetnek , egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. Három lengyel dal. 1. Jó aranyműves barátom, Gyűrűt olvassz nékem, Bűvös bájos menyasszonyom Ezzel díszesitem. Kis alakját öntsed, öntsed Apró karikába, Hogy tapadjon kedvesemnek Hófehér ujjára. És az örökkévalóság Legyen a jelvénye. . . Kis szivének nagy szerelme Végét sohase érje. Köve legyen harmattiszta, Szivárvány-szint játszó; Lássam, mit szerelmem ad: Tiszta és sugárzó. Végezetül neveinket Vésd belé a kőbe, Olvadjanak egybe ők, mint Sziveink verése. H. Megcsókolta kedvesemet, Megcsókolta a halál, És ezóta nyugodalmat Szivem sehol sem talál. Be-benézek a szobába A hol egykor ő lakott, Olyan az most, mint a kagyló, Melyből a gyöngy kihullott. III. Szólt a rózsa, kedvesének Engem nyújt a lányka, Hogy a viszon-szerelemnek Gyuladjon ki lángja. Szólt a szőlő, hajd e műnek Beám vár a vége, Megcsalt szivek hozzám jőnek , Hozzám — enyhülésre. Csukássi. AZ ALKUSZ NEJE. Eredeti beszély. Veréczy Júliától. (Folytatás.) Hogy e nő szerencsésnek érzi-e magát oldala mellett, annak fürkészésével keveset törődött ő. — De hogy mint a féreg, melynek hátára lépnek, föl merte emelni fejét, hogy az ellene vétetteket visszatorlással büntesse meg: ez véghetetlenül sérté férfiúi hiúságát. De mind a mellett volt abban ránézve valami megnyugtató, hogy mind az tehát, mit ellene vétett, nem volt egyéb méltányos visszatorlásnál. Midőn haza ért, már szürkülni kezdett, s nejét aluva találta vagy legalább látszott aludni, s igy szó nélkül feküdt le ő is, s a bor kedvező hatása után azonnal mély álomba merült. Légrádiné azonnal felnyitá szemeit, mert nem aludt, csak kínos gondolatoktól gyötörve feküdt ágyában. Most már előtte volt, elérte azt, miután magános óráiban anyira óhajtozott a bizonyosságot férje hűtlensége felől! Nem kétkedek többé ! — Más nőre pazaroltatik az, mit indulatos kifakadások közt von meg tőle férje! s a házikörében unalmasnak tetsző órákat ezen szirén közelében tölti el. És mégis lehet-e más teendője, mint továbbra is szenvedni? . Érezte, hogy az elhatározó lépés mégis sokkal nehezebb, hogysem gyönge nő kezdeményezhesse. Az első lépés , melylyel a nő férjétől távozik, megbélyegzi a családot, s nyilvánosság elé viszi azt, mi a világ előtt addig csak sejtelem volt. — És aztán meg a férj vétsége esetében is nem mindig a nő-e az, ki elitéltetik ? — A nőnek nem adatott meg azon önállóság joga, mely megengedne önmagáért is tenni valamit. S lett légyen élete bárminő tiszta és hibátlan; a saját kissebbitésére szolgáló gyanitásokat, melyek őt e lépésre készték, soha sem kerülheti ki. Miután a szoba egészen megvilágosodott, felkelt ágyából, s öltözködése közben megvetőleg tekintett férjére, ki lelkiismeretétől nem háborittatva, a legmélyebb álomba merülve feküdt ott előtte. Ruhái széthányva hevertek körűlé, mikből bankjegy s más iratdarabok kihullva hevertek a földön. A nő lehajolt, s összeszedegetni kezdé azokat, hogy helyökre vissza tegye, midőn egy lehető legrosszabb női írással férjéhez címzett levél akadt kezébe. — Légrádiné érdektelenül tekinte rá, s tévé a többivel együtt férje felső öltönye zsebébe. Úgy gondolá, hogy azon bensőség mely a nőt férje titkának jogos részesévé teszi, köztük úgy is megszűnt, — s azon kivül az sem árulhat el már többet előtte, mint menyit anélkül is tud. Deazon kétség, melylyel ezt téve, nehogy férje felébredvén, azon gondolatra adjon okot, mintha ő szándékosan akart volna kutatni iratai közt — az aránytalan nagy borítékból a levél a lábaihoz esett, s most már szabadon feküdt ott előtte, fehér hátával, s ki tudja minő baljóslatú tartalommal. — Ha már csakugyan a kint van elvégezve — gondolá a nő, — hogy megismerjem azt, lássuk tehát, mit tartalmaz belül. A lévél mindig elárulja írójának szellemét, s én hadd ismerjem meg azt, ki anyira képes vala férjem szivét tőlem elidegeníteni. Ezután felvevé s kibontá azt, melyből e nehány szót olvasá: „Pár nap múlva többet, mert csak enyivel rendelkezhetem. M. Sz.“ a levél végén e jegyzet állt: 200 frt. Légrádiné halvány arcát lángpirosság futá el, kiejté reszkető kezeiből a vészes papírt, mely büszkeségének leggyöngédebb oldalát oly érzékenyen sérté. Gondolata szálai rendetlen bontakozással szédelegtek fejében, s a szégyen pírjában égő arcát kezeivel elfedve tántorgott a mellékterembe, hol lassú zokogással veté magát egy kerevetre. Nem az volt tehát többé rá nézve a legbántóbb, mikép férje beköltekezésének egy idegen nő volt a tárgya, hanem ami ennél véghetetlenül borzasztóbbnak tűnt fel előtte, hogy az annak vett ajándék csak csekély előlegezése volt a tőle nyerendő pénzösszegnek. A leg