Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-01-13 / 6. szám
Budapest 14-dik évfolyam. 6. Kedd, januárius 13 án 1863 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap és számos műmelléklettel. Szerkesztő szállása: Kalap-utca 17-iksz. földszint hová minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Eraich Gusztáv úr kiadó -hivatalába Közlöny az irodalom, társasélet, és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatárs: LAURA GUSZTÁVSzerkesztőség : Kalap utca 17-ik szám. művészet (Ferenciek terén 7. ez. földsmt küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujfrt sfélévre.................................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltélnek : egy hasa hozott sorért 5 ujkr. fizetendő ÚTON. A végzetes óra elkondult fölöttem. . . Megtörtént a búcsú, könyekben fürödtem; Hátramarad kedves szülőföldem, képe Lassanként elvész a távolnak ködébe. — Leáldozik a nap, áldozzák le bátran, Nem kél keblem mélyén áldás a nyomában, Hisz e nap szivemben mély sebet fakaszta, Hisz e nap éltemnek legszomorubb napja! Oh miért is kellett eltávoznom nékem. Nem jobb volna ott a boldogság fészkében ? Meleg keblén csüngve szerető anyának, Álmait álmodni egy szebb s jobb világnak, Fájó keservében bus szivem mint tombol, Mert száműzem magam a paradicsomból! Melynek boldogságát nem madár dalolja, Hanem testvérimnek legédesebb csókja. Érez lelkem olyan keserű érzelmet, Mint az, a ki önkényt ott hagyja a mennyet. . . És lelő e földre, eme rideg földre. . . Oh ha egy szent eszme, ha az vonja őt le! Régen elhalt a nap utósó sugára. . . Feljött már a hold is a menny kék boltjára, Halovány arcomra ömlik halvány fénye, Tán sajnál engemet, olyan busán néz le. Kigyultak a fénylő csillagok felettem. . . Mint egy sötét árnyék bolyong köztek lelkem, Az ég közelébe vigaszt jár keresni, S enyhét, vigaszát ott sem adja meg semmi! Arcaim körül kis szellő leng lebegve, Ez tán kedvesimnek sóhaja, keserve ? Csókolja ajkamat, játszik fürteimmel, S folyton ezt susogja : térj vissza, ne menj el! Fejem felett pedig, mint egy szűz gondolat, Fehér felhő úszik, szárnyakat, szárnyakat! Az a fehér felhő, az atyámnak lelke. . . A ki fia előtt repült fel a mennybe! Mi ez ? Nem csak szemem, a hajam is nedves, Az atyám könyei! Vagy tán áldása ez ? Hogy ha könyek, érzem, örömkönyek ezek, Hogy ha áldás, akkor. . . akkor boldog leszek! Zarathnal. Egyszerű történet. — Elbeszélés. — Irta Emil. (Vége.) Ismét elhatározta, hogy leküzdi szerelmét. Nem is fog még rágondolni sem. Magában nevette, mint lehetett oly bohó, anyira szeretni olyat, akivel soha egy szót sem váltott, kinek még nevét sem tudja, s aki nem ismeri. Ha valakinek ezt elbeszélné, hogy kikacagná. Nem is érdemeln egyebet. Sokszor voltak már neki bánatos percei, még sírt is bánatában. Megsiratta szép piros rózsáját, melyet egy éjjeli fagy elhervasztott, éneklő kis csízét- Szomorú volt mindkettő után. Azt hitte, már ennél nagyobb keserűség nem is érheti. Nemsokára meghalt kis testvére.. . Oh ez jobban fájt mindennél, hasonítani sem lehetett az előbiek fájdalmához. Azt gondolta, a fájdalom őt is meg fogja ölni. íme, nem halt meg. Egy év múlva elsimultak a fájdalom hullámai. Vidám lett ismét. És ez tartana soká, ezt ne lehetne feledni? ! Ezeket gondolta Lizike, mialatt a könyek hulltak szemeiből. Ha reggel fölébredt, párnái nedvesek voltak. Nem tudta miért. Bizonyára rosz álma volt, amit már elfeledett. Álmában sírt. Attól a pillanattól, mikor atyja örömtől sugárzó arccal tudtára adta, hogy bálba megy, egy gondolat foglalkoztatta lelkét. Hányszor álmodta azóta, hogy mellette állt, kéz kézben nyugodott, derekát átölelve tartotta. Együtt táncoltak, együtt beszéltek. S most már el volt feledve minden amilyet olyan szépen összegondolt. A szív érzelmei erőt vettek a gyönge akaraton. Arca égett, keble emelkedett, ha eszébe jutott, hogy látni fogja ismét az ifjút. Mert ne is menne el! Szülei is úgy akarják, s ha jelen lesz az, kitől úgy fél, kit mégis úgy szeret, talán észreveszi őt, táncolni, beszélni fog vele, s akkor boldog lesz egyszer, egyetlen egyszer életében, mert érzi, hogy ehez hasonló boldogságot nem nyújtana semmi. Ha azután egyszer szólt vele, könyebb lesz feledni. . . Menyi különböző érzelem dúlt a boldogtalan leányka keblében, mikor a terembe lépett, s első pillanatra a mint szemeit félénken körülhordozá, szemeibe ötlött az ifjú. A terem túlsó végén állt. Észre sem vette a belépő Hammer-családot. Egy fiatal delnő foglalta el egész figyelmét. Lizikének egyszerre soha nem érzett fájdalom szorította össze szívét. Elhalványult lángoló arca, alig bírt a teremben tovább haladni. Szerencse, hogy a pamlag közel volt. Minden erejére szüksége volt, hogy felindulását eltitkolhassa. Az ifjú pedig folytatta a társalgást a delnővel, vele táncolta az első négyest, s még ezután is sokat beszélgettek együtt. Lizi valami szőke fiúval táncolt. Összevissza beszélt a leánynak mindent, aminek az nem hallotta meg felét sem, s alig válaszolt egyszer rá. Nehezen várta, hogy vége legyen a négyesnek. Fojtó volt körülötte a rég szeretett volna távol lenni innen. Bár ne jött volna el, jobb lett volna otthon maradni. Vége lett a négyesnek, visszament anyjához. Anna asszony komoly arccal fogadta, s feddte, mert oly bátortalan, ne tartsa szüntelen lesütve szemeit. Mi oka, hogy olyan kedvetlen. A leányka megigérte, hogy ezután másként fogja magát viselni s leült anyja mellé. Izzó szemeit nem tudta az ifjúról levenni. Mindenütt mosolygó, vidám arcokat lehetett látni, csak ő nem tudott örülni. Egész csoport tolakodott közé s az ifjú közé. Elveszett szemei elöl. Amint egyszer ismét föltekintett, összerázkódott, görcsösen ragadta meg anyja karját. Az ifjú állt előtte, kire oly régen gondol szüntelen. A következő négyesre kérte föl. Tehát megtönt, iított, s mit úgy óhaj mitől annyira félt