Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-03-26 / 37. szám
Budapest, 14-dik évf folyam. 37. Csütörtök, martius 26-án 1863 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenteint hat legnagyobb féliven,másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy itilap és számos mümelléklettel. Szerkesztő szállása : Zöldfa utca 11-ik sz. 1. emel., hova minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak Emsch Gusztáv úr kiadó-hivatalabra. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő : BALÁZS FRIGYES. Főmunkatársa: LAURA GUSZTÁV, & RÓZSAÁGI ANTAL. ^ Szerkesztttség: Zöldfa utca 11-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránte.Egész évre . ... 17 Újét -Félévre..........................9 „ Evnyeyedre ..... 6 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy ha hozott sorért 5 ujkr. fizetendő. SIR A LENGYEL LEÁNY . . . Sir a lengyel leány, halovány az arca, Kínos fájdalommal van lelkének harca. Mint harmat ibolyán, Rezg a köny szemében , Rózsás levélkét tart Remegő kezében. Elolvassa százszor s ajakához vonja, Pici kis ajkával százszor megcsókolja. Hófehér arcáján Bíbor felhő támad; De halványra festi Csakhamar a bánat. Egy eltévedt mosoly lebeg kis ajakán Régi boldogságnak fenmaradt romja tán ? !... De eltűnik ez is Elűzi a sóhaj, Vérző kebelében : Nincs remény, nincs sóhaj! Imára kulcsolja puha bársony kezét, Ég felé emeli ábrándos kék szemét; Reszkető ajakkal úgy mondja imáját: Mintha hallanád az Angyalok danáját. * Fogoly kedvesétől kapta a levelet: Végbucsúját írja, végistenveledet...! Csörgő rablánc rajta Súlyos, mint az átok: Egymást szép lengyel nő ... ... Soha sem látjátok ...! Fényes Endre: Anyám, Emma és én. Beszély. Irta Császár János. (Folyt.) IV. Nos,fiatal ember, hogy érzi magát? Patvarba ön csaknem megijesztett, e csekély s zúzódás miatt ily hosszan tartó makacs ájulás ? hisz a mennyi vért ön mind össze vesztett, más ember fel se vette volna tán, ütere most is gyorsított, de oly gyenge, hogy alig érezhető, szóljon barátom nem szenvedett előbb is, nem volt ön beteg ? Egy nyílt tekintetű tisztes arcú ősz intézte hozzám e szavakat,szemeim meglepetve függnek az előttem ismeretlen arcon, aztán kiváncsilag tekintek a szobában körül, ismeretlen helyen, szép fehér ágyon fekszem, homlokomon jeges boríték van, ágyam mellett áll az emlitett öreg úr, gondosan számítva érvelésemet. — Édesem, szólt újra az öreg — a körülötte levő tárgyakat ráér vizsgálni azután, most feleljen kérdésemre, nem volt-e beteg, ön végtelenül el van gyengülve, dacára annak, hogy fiatal s testalkatán semmi látszó hiba nincs. — Fejem fáj, bensőm ég, — feleltem — gyenge hangon — éhes vagyok. — Itt van hát az ok — szólt homlokára ütve az öreg — ön éhes, talán két három napja nem evett, arczára nézve, ilyesmit gyanitok magam is, bár határozottan nem mertem mondani, szegény, szegény fiú, mindjárt lesz leves, addig is vegye be ezen erősítő cseppeket. Bizony barátom ön gyenge lábon áll, no de semmi, fiatal embe hamar kiheveri a bajt. —lássa, nekem kedvencz stúdiumom a psychologia, míg ön itt ájultan feküdt, egész figyelemmel vizsgáltam arczát, sok értelmességet, de sok szenvedést is találtam vonásain, melyek nekem ismerősöknek tűnnek fel, úgy tetszik, mintha láttam volna már arczát valahol, bár tisztán nem emlékezem rá! no de csak maradjon szépen csendesen, nekem rendeletet kell kiadnom, azonban mindjárt itt leszek. Az öreg úr elhagyta a szobát, egyedül maradtam zavart eszméimmel, melyek tarkán kerengve űzik agyamban egymást, hol vagyok, miként kerültem ide, mi történt velem ájulásom után ? — mind olyan kérdések, melyeknek megoldását a jó arczú öreg orvostól várhatom, merthogy az öreg az orvos, azt tisztán mutatják mind tartása, mind pedig szavai. — De haj — szegény anyám, ő váljon mit csinál, fütetlen szobában gyötri a hideg, s miattam is az aggalom öli, nem tudja hol vagyok, tán azt hiszi, hogy kétségbe esve megöltem magam, vagy hogy elhagytam őt a szükség nyomasztó pereziben. E pillanatban az öreg úr belép, kezében párolgó csésze. —Itt van fiatal ember, kis meleg leves,kezdetben mást nem szabad vennie, ez igen megfogja erősiteni; szegény fiú, ön hát nyomorban van, s igy elkényszeredve is bátran, nemesen viselte magát, tudja-e fiatal ember, hogy tette igen szép, valóban nemes, a báróné és húga menekülésüket s tán éltüket köszönik önnek. Nos, nemde a leves jól esett, önnek kipirultak arcai, most már kissé beszélgethetünk. Úgy hiszem, nem veszi rossz néven ha nevét kérdezem ? A beszédes öreg urnák mind arca mind szavai szívből fakadó jó akaratról tanúskodnak, s egész lénye bizalom gerjesztő, úgy, hogy kérdése épen nem érint kellemetlenül. ■—• — Nevem Bánhalmi Imre, állásom és körülményimet pár szóval előadhatom, én uram, orvostanuló voltam, s jelenleg szigorlatokra készülök, apám a föld legjobb embere volt, egyetlen hibával bírt, s ez a túlságos bőkezűség, halála után elvesztem minden vagyonom, azóta Pesten tartózkodom egy ideig festészeti és zeneismereteimmel tártom fel magam, úgy, hogy ha nem éltünk is fényesen de szükséget sem szenvedünk, később, mintha a sors esküdött volna ellenem, keresetem mind inkább csökkent, s a tél hidegével köszöntött be hozzám a nyomor is, annyira, hogy már a végponton valék kétségbeesve hagytam el szobámat s szegény anyám most nem tudja hol vagyok. — — Ön Bánhalmi Imre ? — szólt az orvos, kinek arcán az érdekeltség és meglepetés különös vegyülete látszék — D . . . megyei birtokos Bánhalmi Károlynak fia? — Hiszen atyja tantársam és gyermekkori barátom vala, lehetlen, hogy nem emlitette volna ön előtt öreg barátját Kökuthyt. Szegény Károlyom, ő tehát meghalt, családja elveszté a szép vagyont, ön szegény fiú, jó anyjával itt Pesten nyomorog és én erről mind semmit sem tudok,igaz hogy atyjával mióta megnősült alig találkozóm s egészen elveszték egymást szem elöl, de legyen nyugodt gyermekem, vén Kökuthy egyetlen barátjának fiát nem