Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-03-26 / 37. szám

Budapest, 14-dik évf folyam. 37. Csütörtök, martius 26-án 1863 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenteint hat leg­­nagyobb féliven,­­másodnapi szét­küldéssel , évenként két nagy itilap és számos mümel­­léklettel. Szerkesztő szállása : Zöldfa­ utca 11-ik sz. 1. emel., hova minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak Emsch Gusztáv úr kiadó-hivatal­abra. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő : BALÁZS FRIGYES. Főmunkatársa: LAURA GUSZTÁV, & RÓZSAÁGI ANTAL. ^ Szerkesztttség: Zöldfa­ utca 11-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránte.­­Egész évre . ... 17 Újét -Félévre..........................9 „ Evnyeyedre ..... 6 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy ha hozott sorért 5 ujkr. fizetendő. SIR A LENGYEL LEÁNY . . . Sir a lengyel leány, halovány az arca, Kínos fájdalommal van lelkének harca. Mint harmat ibolyán, Rezg a köny szemében , Rózsás levélkét tart Remegő kezében. Elolvassa százszor s ajakához vonja, Pici kis ajkával százszor megcsókolja. Hófehér arcáján Bíbor felhő támad; De halványra festi Csakhamar a bánat. Egy eltévedt mosoly lebeg kis ajakán Régi boldogságnak fenmaradt romja tán ? !... De eltűnik ez is Elűzi a sóhaj, Vérző kebelében : Nincs remény, nincs s­óhaj! Imára kulcsolja puha bársony kezét, Ég felé emeli ábrándos kék szemét; Reszkető ajakkal úgy mondja imáját: Mintha hallanád az Angyalok danáját. * Fogoly kedvesétől kapta a levelet: Végbucsúját írja, végistenveledet...! Csörgő rablánc rajta Súlyos, mint az átok: Egymást szép lengyel nő ... ... Soha sem látjátok ...! Fényes Endre: Anyám, Emma és én. Beszély. Irta Császár János. (Folyt.) IV. Nos,fiatal ember, hogy érzi magát? Patvarba ön csaknem megijesztett, e csekély s zúzódás miatt ily hosszan tartó makacs ájulás ? hisz a mennyi vért ön mind össze vesztett, más ember fel se vette vol­na tán, ütere most is gyorsított, de oly gyenge, hogy alig érezhető, szóljon barátom nem szenvedett előbb is, nem volt ön beteg ? Egy nyílt tekintetű tisztes arcú ősz intézte hozzám e szavakat,sze­meim meglepetve függnek az előttem ismeretlen arcon, aztán kiváncsi­­lag tekintek a szobában körül, ismeretlen helyen, szép fehér ágyon fek­szem, homlokomon jeges boríték van, ágyam mellett áll az emlitett öreg úr, gondosan számítva érvelésemet. — Édesem, szólt újra az öreg — a körülötte levő tárgyakat rá­ér vizsgálni azután, most feleljen kérdésemre, nem volt-e beteg, ön végtelenül el van gyengülve, dacára annak, hogy fiatal s testalkatán semmi látszó hiba nincs. — Fejem fáj, bensőm ég, — feleltem — gyenge hangon — éhes vagyok. — Itt van hát az ok — szólt homlokára ütve az öreg — ön éhes, talán két három napja nem evett, arczára nézve, ilyesmit gyani­­tok magam is, bár határozottan nem mertem mondani, szegény, sze­gény fiú, mindjárt lesz leves, addig is vegye be ezen erősítő cseppe­ket. Bizony barátom ön gyenge lábon áll, no de semmi, fiatal embe hamar kiheveri a bajt. —lássa, nekem kedvencz stúdiumom a psycho­­logia, míg ön itt ájultan feküdt, egész figyelemmel vizsgáltam arczát, sok értelmességet, de sok szenvedést is találtam vonásain, melyek nekem ismerősöknek tűnnek fel, úgy tetszik, mintha láttam volna már arczát valahol, bár tisztán nem emlékezem rá! no de csak maradjon szépen csendesen, nekem rendeletet kell kiadnom, azonban mindjárt itt leszek. Az öreg úr elhagyta a szobát, egyedül maradtam zavart esz­méimmel, melyek tarkán kerengve űzik agyamban egymást, hol va­gyok, miként kerültem ide, mi történt velem ájulásom után ? — mind olyan kérdések, melyeknek megoldását a jó arczú öreg orvostól vár­hatom, merthogy az öreg az orvos, azt tisztán mutatják mind tartása, mind pedig szavai. — De haj — szegény anyám, ő váljon mit csinál, fütetlen szobában gyötri a hideg, s miattam is az aggalom öli, nem tudja hol vagyok, tán azt hiszi, hogy kétségbe esve megöltem magam, vagy hogy elhagytam őt a szükség nyomasztó pereziben. E pillanatban az öreg úr belép, kezében párolgó csésze. —Itt van fiatal ember, kis meleg leves,kezdetben mást nem sza­bad vennie, ez igen megfogja erősiteni­; szegény fiú, ön hát nyomorban van, s igy elkényszeredve is bátran, nemesen viselte magát, tudja-e fiatal ember, hogy tette igen szép, valóban nemes, a báróné és húga menekülésüket s tán éltüket köszönik önnek. Nos, nemde a leves jól esett, önnek kipirultak arcai, most már kissé beszélgethetünk. Úgy hi­szem, nem veszi rossz néven ha nevét kérdezem ? A beszédes öreg urnák mind arca mind szavai szívből fakadó jó akaratról tanúskodnak, s egész lénye bizalom gerjesztő, úgy, hogy kérdése épen nem érint kellemetlenül. ■—• — Nevem Bánhalmi Imre, állásom és körülményimet pár szó­val előadhatom, én uram, orvostanuló voltam, s jelenleg szigorlatokra készülök, apám a föld legjobb embere volt, egyetlen hibával bírt, s ez a túlságos bőkezűség, halála után elvesztem minden vagyonom, azóta Pesten tartózkodom egy ideig festészeti és zene­ismereteimmel tártom fel magam, úgy, hogy ha nem éltünk is fényesen de szükséget sem szenvedünk, később, mintha a sors esküdött volna ellenem, kere­setem mind inkább csökkent, s a tél hidegével köszöntött be hozzám a nyomor is, annyira, hogy már a végponton valék kétségbeesve hagy­tam el szobámat s szegény anyám most nem tudja hol vagyok. — — Ön Bánhalmi Imre ? — szólt az orvos, kinek arcán az érde­keltség és meglepetés különös vegyülete látszék — D . . . megyei birtokos Bánhalmi Károlynak fia? — Hiszen atyja tantársam és gyer­mekkori barátom vala, lehetlen, hogy nem emlitette volna ön előtt öreg barátját Kökuthyt. Szegény Károlyom, ő tehát meghalt, családja el­­veszté a szép vagyont, ön szegény fiú, jó anyjával itt Pesten nyomo­rog és én erről mind semmit sem tudok,igaz hogy atyjával mióta megnő­sült alig találkozóm s egészen elveszték egymást szem elöl, de le­gyen nyugodt gyermekem, vén Kökuthy egyetlen barátjának fiát nem

Next