Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-06-30 / 77. szám
Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy mű lap és számoeműmelléklettel. Szerkesztő szállása : Zöldfa-utca Ilik sz. 1. emel., hova minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó Az előfizetési és hirdetési dijak EmlékduszlóT új kiadó hivatalaira. Felelős szerkesztő : BALÁZS FRIGYES. Fő munkatársa : LAURA GUSZTÁV, KORMOS BÉLA. Szerkesztőség: Zöldfa-utca Il-ik szám. (Ferenciek terén 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujára félévre..........................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések : Gyorsan közoetetnek ; egy has hozott sorért 5 ujkr. fizetend Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat koréból. Á L O M . . . Fölébredek. — Álmodtam, és ez álom kegyetlen, s mégis oly édes vala !... — Szenvedtem oh ! . . . bár mint ha őr fölöttem — Te virrasztónál, — szivem angyala ! Égő szemedből most könnyek omoltak, A szép mosolyt sóhaj váltotta föl; — Érezte tán szivednek dobbanása, Hogy kínom oly nagy, oly nagy, mely megöl. S én ott terültem némán, mozdulatlan, Vigaszt, reményt nem adhatok neked. — Egy-egy panaszhang, egy fájó sóhajtás Emelte csak fel néha keblemet. S ez is oly ritkán!... az élet verése Megszünt-e szívben, lassan halva ki, Mint a viharnak végső rázkódása Elzúg, s most csak viszhangját hallani. Reád tekintek bágyadtan, remegve, Úgy fájt szivemnek, hogy nem szólhatok; — De a kin nyelvemet bilincsbe tartá, Miként kegyetlen kényur a — rabot. — Most egy sóhaj még, s omló könyeid közt, E szívverés örökre néma lett; Te úgy fogoktál, lelket szaggatólag, Ifjú hívednek múlása felett. Lelkem, mint tengeren a könnyű sajka, — A más világ viránypartjához — ért, — Így ott a földi küzdelem jutalmát Megnyerje : a virító üdvbabért. S ime !... midőn az érdemsorba álltam, Jutalmam a paradicsom leve. — Te voltál ott a paradicsom kertben Lelkem jutalma, szivem érdeme. Elekes Endre. A tengeri leány. Eredeti történeti beszély. Turcsányi Gyulátél. (Folytatás és vége.) Az összt e szavak nagyon meghatották, s zavartan fordult az ifjúhoz, halkan suttogva. — Hallod e nemes ifjút, s mi őt álruhában aljas módra akartuk kikémlelni. E helyzetet nem tűröm tovább. Ezzel az ősz remete leránta ál ősz haját szakállárt, remete öltözet s Gratziánhoz fordulva kérdé! — Ismersz-e Gratzián? Gratzián meredt szemmel nézett a férfiurk szemeit mintha álomképet látna megdörzsölé, s midőn a tünemény még mindig előtte áll, magán kivilit örömmel kiáltá: — Saladin te vagy ? — Igen! kiáltá az átváltozott remete, s a jövő perben Saladin és Gratzián ölelve tárták egymást. — És ki ez ifjú? kérdé Gratzián, kibontakozva Saladin karjaiból. — Ez ifjút szólt Saladin hozzá lépve, s annak ál hajsz szakálát s öltönyét lerántva — ez ifjút ismered e ? — Zulima, kiáltá Gratzián, s a még mindig imádott hölgy lábaihoz borult. A két szerető kebel ismét egymáson dobogott. Hirtelen, mintha villám ütött volna le, oly ijedve ugrott fel Gratzián s remegő hangon rebegé : — Ah ! Zulima, nekem többé nem szabad ölelnem. — Tehát mégis való a hír ? — kérdé Saladin szemöldeit összehúzva. — Tehát te hűtlen levél hozzám Gratzián — zokogá Zulima, — s megfosztál ama végső vigasztól is, hogy amott fenn a túlvilágban egymásé leendőnk. Te már másé vagy. — Igen Zulima, én másé vagyok, de benne is csak téged szedetlek. — Gratzián ! — rebegő Zulima — emlékszel-e esküdve. — Igen Zulima! én megesküvém, hogy soha földi lényt szeretni nem fogok, s eskümet híven meg is tartom, mert tudd meg, nem nem földi lény, hanem a tenger leánya. Ezzel elmondá atyja végakaratát, anyja csengéseit, s Gyöngyike feltalásának eseményét, s midőn elbeszélését befejező a mellékterembe sietett, s rövid idő múlva karjain hozta be nejét. Saladin meglepetve nézett Gyöngyikére : Allahra! mondom —■ kiáltá — ez leányomnak egész hasonmása. VIII. Az ősz Lusignan János herceg halála év napján nagy öröm volt Barut várában. Lusignan neje, Gyöngyike gyermeket, egy fiút szült. A boldog nagyanya örömében könnyüket hullgatott, s buzgó hálát adott az ég urának e nagy kegyességéért. Gratzián pedig ki Zulimának várában léte óta néha egy kissé méla bús volt, ma az atyai öröm következtében egészen boldognak érezte ismét magát. Azonban alig született meg az"ifju hercegi örökös, az öröm édjét uj fájdalom keseríte meg. Az anya nagyon beteg lett a szülés fájdalmai után. És még nem szált le a nap a láthatáron, midőn azon teremben, hol ma egy éve az ősz Lusignan tetemei feküdtek, új gyász ravatal áll s rajta feküdt Gyöngyikének lelketlen bullája. Az ifjú örökös élete anyja életébe került. Szegény Gratzián, rövid boldogság után ismét a kétségbeesés martalékja lett. S midőn imádott nejének tetemei a családi sírboltba letétettek keblére ölelte alig néhány napos gyermekét, szivére szokta édesanyját, s a kis szülöttet ápolására bizva elhagyta Barut várát e még nem régi boldogsága, s jelenleg siralmának gyászhelyét.