Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-06-30 / 76. szám

ély bánatod! . . . mily ottam­ volna fel leomlóko­­s Zelindám! —De a rész­­hoz a részvevő szivében, ki­csétlenségét önmagáé gya-­­­ízért titkolám előtted test­vérem gyászos kimultát. Sokáig beszélgettek még együtt, majd az ifjú búcsút véve eltávozott. Zelinda pedig benső fájdalmát zengő h­árfáján sirta el. II. Zomotory Menyhért vendégszeretete hi­res volt egész B** megyében, hol a már említett kastélyban leányával élt. így történt, hogy Zomotory uram isme­rősei a névnapi ünnepélyre seregestől meg­­jelentek; hogy pedig a mulatság annál élén­­kebb legyen, elhozták magukkal fiaikat és bájos leányaikat is. Az öreg úr arcán meglátszott a ben­ső öröm, hogy házát annyira megtisztel­ték. Majd a mamákhoz fordult, vidám öt­leteivel kacajra fakasztva őket, majd ifjú­kori barátjaival szorított kezet, sőt még az ifjakat sem mellőzte el. A szelíd leánykák­nak oly bókokat csapott, hogy egy 24 éves fiatal­embernek sem váltak volna szé­gyenére. Zelinda pedig lekötelező szívélyességgel társalgott mindenkivel. Tíz óra lehetett. Kinn a szabadban a ter­mészet néma ünnepélye szállt alá a földre. Szellő sem lengett. S az ég csillagszemei­vel nézé a természet e bűvös ünnepélyét. Zomotory szobájában pedig a vidorság lel­ke ihleté meg a vendégeket. Mindenki oly otthoniasan, oly jól érezé magát e korban... A gróf még hiányzott. Egyszerre föltárult az ajtó, s a gróf lépett be rajta. Az egész társaság tiszteletteljesen üdvö­zölte az érkezőt, ki nyájasan viszonozta az üdvözletét, különösen pedig a bájos leány­káknak. A beszélgetés mindjárt más tárgyra tért. Dumolard lerajzold az Alpesek regényessé­gét, a hófedte hegyóriásokat , a Jura hegységei közt elterülő falvakat, melyek­ben a zord éghajlat dacára boldog megelé­gedés honol. Előadásának oly vonzereje volt, hogy kivált a fiatal leánykák édes pillantást vetettek reá. Nem is csoda ... a gróf szép férfi volt a szó legteljesebb értelmében, a mellett nő­­telen. Zlalavány arcával oly bájos ellenté­tet képezett a b­omló sötét hajhullám. Arc­vonásain bizonyos szilárdság tükröződött. Szemeiben oly élénk tűz égett, mely az ember lelkéig hatott. A gróf különösen el volt foglalva Zelin­­dával. Beszélt hozzá édesen behizelgő­­en az ifjúkor örömeiről, érzelmeiről. Majd előhozd, hogy mily regényes fekvésű pa­lotái vannak Schweizhonban és a narancs­ligetek közt. fia megunja az Alpesek hóta­kart mezőit, a szép Olaszhont látogatja meg. S a leány, ki eddig az életet csak egy­szerűségében ismeré, magasabb élv után kezde sóvárogni,boldogtalannak tartá magát, hogy nem született fényes, aranyos pa­lotában. A gróf látva a benső érzelemvi­hart, még édesebben beszélt neki fényes, ra­gyogó termeiről, s a csábszavak Zelinda érzelemvilágába oly könnyen behatottak ! Zuard oda ült egy szögletbe búsan . . . komoran . . . Látta, hogy akarja megmér­gezni az ártatlan lelket a gróf, hogy akar­ja elhomályosítani a lélek zománcát, a meg­elégedést.— Jó jó, —­ mormogd fogai közt, — majd megtudjuk, ha csakugyan vannak-e palotái. . . Az öreg úr az ebédlőbe hívta a vendé­geket, hol reájuk már terített asztal vára­kozott. Tudja az ég, hogyan történt, a gróf és Zelinda egymás mellé ültek az asztal­nál, s a leányt még inkább lebűvölé azon va­rázsvilág, melyet Dumolard előtte föltárt. Feledve volt Zuard , feledve előbbi szerelme, a forró érzelmeknek, melyek az­előtt ifjú lelkén áthabzottak, csak bágyadt emléke élt. Lelke mintegy összeforrni lát­szott a gróf lelkével, kinek gondja volt reá, hogy minden szava viszhangra találjon Zelinda keblében. Szegény leány! . . . Szegény leány! . . . Te még nem ismered a sötét világ még sötétebb tetteit! . . . Te még azt hiszed, hogy az ártatlanság­­napja ragyogja be a világot! Sötét a világ, rémesen sötét a gonoszság éjszakájától! Lélekrázó lesz fölébredésed! Az óra tizenkettőt ütött. Ekkor felállt Zuard úlhelyéről, oda­ment a grófhoz, valamit súgva fülébe. Mindketten egy félreeső terembe távoz­tak el. A férfiak, bortól felhevülve vitatkoztak, s a nők, kik külön csoportozatot képezve társalogtak,észre sem vevék távozásukat. A termet, hova a két férfiú ment, gyönge lámpafény világitá meg. Zuard erősen bezárva az ajtót, így szólt a grófhoz: — Nemde, ön ismer engem? — A mennyiben most nekem bemutat­ták. — S előbb nem látott soha? — Nem. — S ott a börtönben, midőn megnézni mentem önt, testvérem s Dumolard gyil­kosát, ott se látott ön ? Az álgróf, mintha a villám ütötte volna meg. — Hah! — kiáltott fel Zuard,— meg se ismertem volna önt, ha véletlenül nyaká­ra nem tekintek, hol az a sebforradás van. Talán a hóhérkötél nyoma! . . . Ön fog­lyom! . . . Előre!. . . Ezzel egy kétcsövű pisztolyt vett ki zsebéből, reá szegezve az álgrófra, kinek arca a meglepetés miatt halott-halavány jön. Majd villámgyorsan rohant Zuardra a kicsavarta kezéből a gyilkoló csőt s egész hideg­­vérrel válaszolt: — E golyó szivén fúródik át, ha meg nem esküszik, hogy egy szóval, egy pillantással sem árul el. A rabló az ifjú szivére irányza a fegy­vert. — Késik ön? tehát haljon meg. — Ah! — sóhajta az ifjú, — esküszöm, esküszöm az égre, hogy el nem árulom. De legyen átkozott, ezerszer átkozott. — Kár volt e kis episodot beleszőni a mulatságba,—szólt gúny­osan a rabló,—• men­jen ön elől, s ha elárul, ott, az egész tár­saság előtt lövöm főbe, mint egy ebet. Ismét a vigadók közé mentek. Zuardot annyira megzavaró ez esemény, hogy nem állhatta ki a vigadozók zaját, hanem befogatott s komor arccal távozott el az ünnepélyről. A vendégek tovább mulattak.­­Az öröm mámora terjedt el az egész társaságban, melynek koronáját a szép Zelinda képező. A gróf felkérte őt, hogy játszsza el hár­fáján kedvenc dalát. A hangszer a szom­széd teremben állt, oda mentek tehát mind a ketten. A termet ragyogó csillár sugározta be, tündéries színbe öltöztetve a tárgyakat. Az ablak-függöny mellett épen ekkor éneklé álomdalát kalitjában egy fülmise. —■ Mily szép előjátéka ez a hárfa bús, panaszos hangjainak, — szólt a gróf epedeleg tekintve a leány szemeibe. — Oh igen, — szólt a leány, —gyakran édes ábrándokba ringat e kis rab madár dala. Oly búsan dalol néha, hogy könye­­rek; sokszor vissza akartam már adni sza­badságát, de oly jól esik e fájó dalt hall­gatni néha bánatim között. A hárfa megrendült, a szerelem minden érzeménye bele volt szőve a dallamba, mely a hárfa húrjain zokogott. Majd mint a súgó szellő, oly gyöngéden rezgett, majd fölharsogott, mint a zúgó vihar. Elnémulván a dal, Zelinda lelke még sokáig merengett az elrepült dal hullámain. Oly bűvösen. . . oly meghatóan fej­ezé ki az szive rejtélyes vágyait. A gróf ekkor odahajolt a kedves le­ányhoz, megfogva hófehér kezét. — Ah Zelinda! e dal átszellemültté tette egész lényemet, magával ragadta lelkem minden gondolatát, hogy lefátylazza előt­tem azon varázs világot, melyben a rokon lelkek összeforrnak. Ah Zelinda ! én önt szeretem, forrón, lázasan. Nincs gondolatom, melyben önnek bű­vös képe ott ne ragyogna, mint tűzfény­­fé éjen át! Száz meg száz eszme rohan át lelkemen, ha önre gondolok, és mind csak azért , mert én önt imádom vég­­hetlenül. Szerelmem nem olyan mint a Phönix, mely sírját a lángok közt találja föl, hogy ismét új életre keljen, hanem örök, mely lobogni, égni fog bennem az idő végtele­néig; még­ akkor is , midőn a sírbant reám borul, szellememmel keresem föl magasztos szellemét. Oh! én oly boldog vagyok, boldogabb, mint bárki a föld­­tekén, mert lelkemet az ön szép lelke hatja át, hogy érezze mindazt, a mi itt alant magasztos,fönséges. . . Ah! szép Ze­linda! és ön visszautasitna-e engem, ki önt vezércsillagul választani az élten át, hogy fényt leheljen e borús élet kietlenében? Nem­ -eS« 610­­2«— ELSŐ FÉLÉV.

Next