Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)
1864-06-30 / 76. szám
ély bánatod! . . . mily ottam volna fel leomlókos Zelindám! —De a részhoz a részvevő szivében, kicsétlenségét önmagáé gya-ízért titkolám előtted testvérem gyászos kimultát. Sokáig beszélgettek még együtt, majd az ifjú búcsút véve eltávozott. Zelinda pedig benső fájdalmát zengő hárfáján sirta el. II. Zomotory Menyhért vendégszeretete hires volt egész B** megyében, hol a már említett kastélyban leányával élt. így történt, hogy Zomotory uram ismerősei a névnapi ünnepélyre seregestől megjelentek; hogy pedig a mulatság annál élénkebb legyen, elhozták magukkal fiaikat és bájos leányaikat is. Az öreg úr arcán meglátszott a benső öröm, hogy házát annyira megtisztelték. Majd a mamákhoz fordult, vidám ötleteivel kacajra fakasztva őket, majd ifjúkori barátjaival szorított kezet, sőt még az ifjakat sem mellőzte el. A szelíd leánykáknak oly bókokat csapott, hogy egy 24 éves fiatalembernek sem váltak volna szégyenére. Zelinda pedig lekötelező szívélyességgel társalgott mindenkivel. Tíz óra lehetett. Kinn a szabadban a természet néma ünnepélye szállt alá a földre. Szellő sem lengett. S az ég csillagszemeivel nézé a természet e bűvös ünnepélyét. Zomotory szobájában pedig a vidorság lelke ihleté meg a vendégeket. Mindenki oly otthoniasan, oly jól érezé magát e korban... A gróf még hiányzott. Egyszerre föltárult az ajtó, s a gróf lépett be rajta. Az egész társaság tiszteletteljesen üdvözölte az érkezőt, ki nyájasan viszonozta az üdvözletét, különösen pedig a bájos leánykáknak. A beszélgetés mindjárt más tárgyra tért. Dumolard lerajzold az Alpesek regényességét, a hófedte hegyóriásokat , a Jura hegységei közt elterülő falvakat, melyekben a zord éghajlat dacára boldog megelégedés honol. Előadásának oly vonzereje volt, hogy kivált a fiatal leánykák édes pillantást vetettek reá. Nem is csoda ... a gróf szép férfi volt a szó legteljesebb értelmében, a mellett nőtelen. Zlalavány arcával oly bájos ellentétet képezett a bomló sötét hajhullám. Arcvonásain bizonyos szilárdság tükröződött. Szemeiben oly élénk tűz égett, mely az ember lelkéig hatott. A gróf különösen el volt foglalva Zelindával. Beszélt hozzá édesen behizelgően az ifjúkor örömeiről, érzelmeiről. Majd előhozd, hogy mily regényes fekvésű palotái vannak Schweizhonban és a narancsligetek közt. fia megunja az Alpesek hótakart mezőit, a szép Olaszhont látogatja meg. S a leány, ki eddig az életet csak egyszerűségében ismeré, magasabb élv után kezde sóvárogni,boldogtalannak tartá magát, hogy nem született fényes, aranyos palotában. A gróf látva a benső érzelemvihart, még édesebben beszélt neki fényes, ragyogó termeiről, s a csábszavak Zelinda érzelemvilágába oly könnyen behatottak ! Zuard oda ült egy szögletbe búsan . . . komoran . . . Látta, hogy akarja megmérgezni az ártatlan lelket a gróf, hogy akarja elhomályosítani a lélek zománcát, a megelégedést.— Jó jó, — mormogd fogai közt, — majd megtudjuk, ha csakugyan vannak-e palotái. . . Az öreg úr az ebédlőbe hívta a vendégeket, hol reájuk már terített asztal várakozott. Tudja az ég, hogyan történt, a gróf és Zelinda egymás mellé ültek az asztalnál, s a leányt még inkább lebűvölé azon varázsvilág, melyet Dumolard előtte föltárt. Feledve volt Zuard , feledve előbbi szerelme, a forró érzelmeknek, melyek azelőtt ifjú lelkén áthabzottak, csak bágyadt emléke élt. Lelke mintegy összeforrni látszott a gróf lelkével, kinek gondja volt reá, hogy minden szava viszhangra találjon Zelinda keblében. Szegény leány! . . . Szegény leány! . . . Te még nem ismered a sötét világ még sötétebb tetteit! . . . Te még azt hiszed, hogy az ártatlanságnapja ragyogja be a világot! Sötét a világ, rémesen sötét a gonoszság éjszakájától! Lélekrázó lesz fölébredésed! Az óra tizenkettőt ütött. Ekkor felállt Zuard úlhelyéről, odament a grófhoz, valamit súgva fülébe. Mindketten egy félreeső terembe távoztak el. A férfiak, bortól felhevülve vitatkoztak, s a nők, kik külön csoportozatot képezve társalogtak,észre sem vevék távozásukat. A termet, hova a két férfiú ment, gyönge lámpafény világitá meg. Zuard erősen bezárva az ajtót, így szólt a grófhoz: — Nemde, ön ismer engem? — A mennyiben most nekem bemutatták. — S előbb nem látott soha? — Nem. — S ott a börtönben, midőn megnézni mentem önt, testvérem s Dumolard gyilkosát, ott se látott ön ? Az álgróf, mintha a villám ütötte volna meg. — Hah! — kiáltott fel Zuard,— meg se ismertem volna önt, ha véletlenül nyakára nem tekintek, hol az a sebforradás van. Talán a hóhérkötél nyoma! . . . Ön foglyom! . . . Előre!. . . Ezzel egy kétcsövű pisztolyt vett ki zsebéből, reá szegezve az álgrófra, kinek arca a meglepetés miatt halott-halavány jön. Majd villámgyorsan rohant Zuardra a kicsavarta kezéből a gyilkoló csőt s egész hidegvérrel válaszolt: — E golyó szivén fúródik át, ha meg nem esküszik, hogy egy szóval, egy pillantással sem árul el. A rabló az ifjú szivére irányza a fegyvert. — Késik ön? tehát haljon meg. — Ah! — sóhajta az ifjú, — esküszöm, esküszöm az égre, hogy el nem árulom. De legyen átkozott, ezerszer átkozott. — Kár volt e kis episodot beleszőni a mulatságba,—szólt gúnyosan a rabló,—• menjen ön elől, s ha elárul, ott, az egész társaság előtt lövöm főbe, mint egy ebet. Ismét a vigadók közé mentek. Zuardot annyira megzavaró ez esemény, hogy nem állhatta ki a vigadozók zaját, hanem befogatott s komor arccal távozott el az ünnepélyről. A vendégek tovább mulattak.Az öröm mámora terjedt el az egész társaságban, melynek koronáját a szép Zelinda képező. A gróf felkérte őt, hogy játszsza el hárfáján kedvenc dalát. A hangszer a szomszéd teremben állt, oda mentek tehát mind a ketten. A termet ragyogó csillár sugározta be, tündéries színbe öltöztetve a tárgyakat. Az ablak-függöny mellett épen ekkor éneklé álomdalát kalitjában egy fülmise. —■ Mily szép előjátéka ez a hárfa bús, panaszos hangjainak, — szólt a gróf epedeleg tekintve a leány szemeibe. — Oh igen, — szólt a leány, —gyakran édes ábrándokba ringat e kis rab madár dala. Oly búsan dalol néha, hogy könyerek; sokszor vissza akartam már adni szabadságát, de oly jól esik e fájó dalt hallgatni néha bánatim között. A hárfa megrendült, a szerelem minden érzeménye bele volt szőve a dallamba, mely a hárfa húrjain zokogott. Majd mint a súgó szellő, oly gyöngéden rezgett, majd fölharsogott, mint a zúgó vihar. Elnémulván a dal, Zelinda lelke még sokáig merengett az elrepült dal hullámain. Oly bűvösen. . . oly meghatóan fejezé ki az szive rejtélyes vágyait. A gróf ekkor odahajolt a kedves leányhoz, megfogva hófehér kezét. — Ah Zelinda! e dal átszellemültté tette egész lényemet, magával ragadta lelkem minden gondolatát, hogy lefátylazza előttem azon varázs világot, melyben a rokon lelkek összeforrnak. Ah Zelinda ! én önt szeretem, forrón, lázasan. Nincs gondolatom, melyben önnek bűvös képe ott ne ragyogna, mint tűzfényfé éjen át! Száz meg száz eszme rohan át lelkemen, ha önre gondolok, és mind csak azért , mert én önt imádom véghetlenül. Szerelmem nem olyan mint a Phönix, mely sírját a lángok közt találja föl, hogy ismét új életre keljen, hanem örök, mely lobogni, égni fog bennem az idő végtelenéig; még akkor is , midőn a sírbant reám borul, szellememmel keresem föl magasztos szellemét. Oh! én oly boldog vagyok, boldogabb, mint bárki a földtekén, mert lelkemet az ön szép lelke hatja át, hogy érezze mindazt, a mi itt alant magasztos,fönséges. . . Ah! szép Zelinda! és ön visszautasitna-e engem, ki önt vezércsillagul választani az élten át, hogy fényt leheljen e borús élet kietlenében? Nem -eS« 6102«— ELSŐ FÉLÉV.