Hon és Külföld, 1845 (5. évfolyam, 1-104. szám)
1845-07-15 / 56. szám
gája szobámba rebegve dadogván „hogy az itt az orvossal kivánna beszélni.“ Gyomorhévben szenvedett, mint találom. Közel fél óráig türem el csudás szeszélyességét, szokott gyógyszereket rendelek nékie ’s ezért mit ada? Egy guinéét? Oh nem, hanem egy nevezetes, csúf, haszontalan nádat, melylyel mint monda, hogy ez ajándék becsét emelje, egykor5 egy nagy kígyó ellen védelmezémeg magát. Más alkalomkor, miután hasonlóképpen orvosi segítséget nyújtottam vala nékie, minden díj vagy egyéb ajánlása nélkül elbocsátott , ellenben délután német magához hivatá ’s akkor nemnek egy csúf kis hasadt bheás kannát ajándékozott, melynek fedelét egy piszkos ezüst láncz tartotta ’s melynek csúcsé nyilván már régebben egyszer egészen letört vala. Mindenben, mit teve, rendkívül pontos volt, ’s igy a’ házbért is, mig nálam lakott, mindenkor a’ fizetés napján délelőtt tiz órakor fizette meg. Ezen emberhez akarok tehát segedelemért folyamodni. A’ legnagyobb zavarodással terjesztettem elbe helyzetemet. Nem tuda helytt ülni, migten én csaknem hangomat vesztve, 300 font sterling kölcsönadásért kérem, ’s az általam kibérlett ház béralku-levelét biztosítás gyanánt nékie ajánlám. „Istenem!“ kiálta ő, ’s karosszékében hátra dob ’s kezeit felemelé. „Akar- é én e’ pénzöszveggel rajtam segíteni, G.. úr ?“ kérdezem tiszteletteljes hangon. „Uzsorásnak tart-é engemet, doctor'?“ „Nem, hanem részvevő barátnak ’s egyszersmind bérlőmnek, ha szabad önt igy neveznem.“ „Ön azt hiszi, hogy én mint egy vén gazdag bolond jöttem viszsza Indiából, a’ ki pénzét mindennek, kit elől talál, oda vetit? „Szabad-e válaszért könyörögnöm ?“ kérdem egy kis szünet után. „Én önnek semmit sem kölcsönözhetek, doctor“ — feleség nyugodtan, ’s szobájából iszépen kibókola. A’ lépcsőzeten lerohantam ’s mérgemben fogaimat csikorgattam. Mint látszott Isten átka feküdt rajtam. Senki sem akart meghallgatni. A’ következő napon házbért kelle fizetnem , s a’ G . . bérpénzével ’s még azzal, mit a’ legnagyobb fogyatkozások szenvedése mellett, öszszegyüjtheténk, az egész házbért kifizethetem. Azután a’ vén L. . is eljőve ! Jó Isten, mit érezék, midőn őtet ajtóra felé sántikálni látám ! Reszkető szívvel, halálszin arczczal, de kétségbeesés nyugalmával tevém bizonyossá őtet, hogy ma még nem volna ugyans kész pénzem, de a’ következő napon délelőtt őtet ki fognám elégitni. Úgy látszott, mintha vágy teljes fekete zsidó szemei, lelkembe akarnák magukat béfurni! Távozott, tetszőleg megelégedve, ’s én csak nem térdeimre hullottam, hogy e’ kímélésért köszönetet mondjak. Szeredán vala, karácson után két nappal, midőn kedves Emíliám szülése után ismét szobájából lejőve. Noha sápadt és szenvedő, még is nagyon szeretetre méltó volt s mint látszott irántami szeretete növekedett vala. Az innep tisztelete és szeretett nőm elfogadása kedvéért rettenetes helyzetem daczára is, kiadám az utolsó guinéét, tűrhető ebédet készíttetvén, milyent már több hetek óta nem láttam vala. Feltevém magamban, a’ gondokat legalább egy napig száműzni. A’ kis asztal meg vala terítve, a’ kicsiny de jóizű marha pecsenye (rost-beef) az asztalon álla, ’s én éppen egy portiborral tele palaczk dugóját akarám kihúzni, midőn a’ ház ajtóján valaki keményen kopogtata. Csaknem elájulék midőn a’ kopogtatást hallám, de nem tudám mi dolog. A’ szolgáló ajtót nyita ’s a’ szobába lépő két férfi, egy darab pergamentet tartván kézben. „Isten nevéért, kik önök, ’s mi vezeti önöket ide?“ kérdém csaknem lélekszakadva, mig nem, elájuláshoz közel, hallgatva s reszketve ott üle. ,,Öné az itt megnevezett úr? — kérdő az egyik férfi udvarias sőt szánakozó hangon, elfogási parancsot tartván előmbe, olyan parancsot, hogy a’ pénzért, melylyel a’ vén ... nek adós vagyok, elfogjanak. Szegény nem látá gyötrelmemet ’s a’ szolgáló leány éppen jókor lépék bé, hogy német karjai közzé felfogja, mert ez elájultan lerogyott. Ágyára vittem ’s engedelmet nyertem nehány pillanatig mellette maradnom. Azután inkább halva mint élve, magamat a’ törvény szolgáinak kezébe adám. „Jó Isten — mondának ezek, midőn közüttök menők — semmi szokatlan dolog nem, látja én, ha kemény is, hogy az ember ebédjét ’s nőjét ily hirtelen elhagyni kénytelen legyen. Ön bizonyosan nem sokára kezességet fog állítni.“ Hangot sem felelek, torkom mintha zsineggel öszszekötve lett volna, kezességet !