Hon és Külföld, 1848 (8. évfolyam, 1-37. szám)
1848-01-13 / 4. szám
1§4§. 4-dik szám. HON ÉS KÜLFÖLD (Első félév.) Kolozsvár. Csütörtök januarius 13-knn 1§4§. Tartidum . Két látogatás. Czetvadászat. Köesse Frankhonban. Elegy tár. Két látogatás. Vázolatok Algírból. Algírban a’ kikötő-utszában egy kerítés előtt egy sátor vala az utszán felhúzva, mely alatt nagy vigaság uralkodott. Egyik spanyol borral töltött kancsót a’ másik után üriígették ki, minden fő nehéz volt ’s minden torok rikácsoló hangon énekle. Egy körülvett hordó mellett a' tiszteletbeli főhelyet egy fiatal katona foglalá el, ki csinos bajuszával 's leírhatatlan mosolyával a’ szép fogadósné figyelmét egészen elfoglaló 's elégültséget megnyerő. Azonban joga is volt ahoz, mert azon három év alatt, mióta Algírban szolgált, minden „sou’-ját ezeredének azon markotányosnéjához vitte ’s hogy a’ nő végre Algírban borházat (Schenk, Weinhaus) állítható, ez épülethez egy talpkövet bizonyosan ő adott ,s mint azelőtt, úgy most is legboldogítottabb tősvendégnek (Stammgast) maradott. Azonban ha láták, hogy a gazdaszszony minden lépteit mosolygó szemekkel kiséri, kitalálhatók, hogy reményei már oly magasan repkedtek, mint kivánatai. A sátorral szembe egy arabs üldögélt ’s piritá magát a’ napon ’s burnussán oly vadászatot tarja, mit a’ jó társasági illedelem megnevezni nem enged. „Nézz csak Etienne,” monda a’ gazdaszszony mosolygva ’s az arabsra 's idyl— Humi foglalkozására mutata. „Manon, kivánod-é közelebbről látni a’korcs fajt?” kérdé a’katona’s az arabsot béinté. A férfiú felálla s a’ sátor elibe lépék. Ez egy magas, sovány alak volt; halvány béesett arczait félig szőr fedés mélyen bennülő szemei szokatlan tűzzel villogának a’ francziára. „Jeride bajtárs,” kiálta Etienne zabolátlanul, „ülj mellénk ’s koczinos velünk egy poharat.” Az arabs tettető, mintha őt nem értené ; de Etienne oly könnyen nem nyugvék meg. Megtette egy poharat, kardjával asztalra ütes mennydörgő hangon riasztá meg az arabsot, hogy azt igya ki. Az arabs vonakodva vevé el a’ poharat ’s a’ tiltott itallal oly orrfintoritva ’s torzult arczczal nedvesité-meg száját, hogy az egész társaság kaczagásra fakadt. „Hová való vagy gazda ?” kérdé Etienne. „Bufgarikin túl egy napi járó földön lakom,’’ viszonzá az arabs tördelt francziasággal. „Úgy hiszem nem sokára meglátogatunk titeket ’s akkor hozzád egy pohárborra bészólek.” „Elvárlak,” monda az arabs, oldalréit mérgesen tekinte a’ francziára ’s eltávozék. Etienne e’ kis esemény után nyólcz nappal már Ikorán a’ kikötő-ttszabéli borházba ment. Manon bámulva ment elbe. „Búcsúzni jövök,” monda Etienne. „Csak gondold meg, ezek az eszelős beduinok öszszeesküdtek, hogy Algírt megtámadják. Azon ficzkó, ki minap vendégem vala, a’ hamsai sejk megbízott szolgája ’s itt a’ városban kémlelődön. Nekünk azonban kevés kárt tettek, csak egy pár gyarmatos fejét vágták le. Most meg kell őket azért fénykénünk ’s úgy hiszem, ivópajtásomnak a’ beduinnak adott szavamat megtartom 's hozzá bészólek.” „De vigyázz magadra Etienne.” Hadd el Manon. Hallatlan vitézséget viendek véghez ; legalább is mint zászlótartónak úgy kell viszszatérnem ’s akkor.” „No! ’s akkor?” „Akkor szívemnek egy titkát fedezendem fel előtted. Szeretsz valamennyire engem ?” A’ nyilatkozatok hamar megesének ’s Etienne egy óranegyed múlva szives csókkal búcsúzék el. „Hívem maradsz Manon ?’’ „Örökre.” Algírból ugyan az nap egy csapat indula ki, hangos játékkal mene keresztül a’ Metidián ’s nevetve es énekelve azon hős tettekről beszélgete, mit mindenik véghez akara vinni. Az egész nap egy kellemes séta volt ’s estve az őrtüzek mellett kezdődők igazán az öröm elsőbben. Etienne éjfélkor fekvék les tábornoki pálczáról ’s a’ szép Manonnaki házi életről álmodozék. Más nap hajnalhasadtakor kelének fel. Azonban ezúttal a’ menet nem vala oly vig; most hegyre, majd lejtőre mentek ’s a’ nap mind feljebb jött. A’ mennyire a’ szem csak elláthatott, puszta, kopasz kőtömegnél egyebet nem talált , csak egy csepp vizet sem lehete találni. A’ menet mind hoszszabbra nyúlik, a’ fáradtak köztti tér mind nagyobbult. A’ fáradt katonáknak meredekeken az ágyút taszítani 's a’ lejtőkön tartani kellett, mert a’ lankadt lovak már alig mellelének előre. Midőn délben megállották, bátortalan közhallgatagság uralkodók. A’ vidék kihóltnak látszék ’s még egy ellenség sem mutatkozott. A’ fáradságos menetel