Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)

1845-09-16 / 11. szám

A LENGYEL MŰVÉSZCSALÁD. BESZÉLY PETRICHEVICH HORVÁTH LÁZÁRTÓL. Bevezetés e­ gyikén azon esős napok­nak, midőn kedélyünk a fölöttünk« mogorvas föl­legeket annyira vissza­tükrözi, egy tömött sa­­lonba vetődöm a Baden- T­ra badeni hires fördőhelyen. Urak és urhölgyek a legújabb, legválaszté­­kosb divatszabályok után mustrálgaták egy­mást szemüvegek­ és nagynál nagyobb lát­csövekkel. A hangverseny érdekes, mert szegény lengyel család intézte azt, melly ván­­dorművészete után kereste kenyerét. Diana­­termetü halvány nő, gránátszem, dús hajzat és urias mozdulatival, annak gyönyörű két fiatal leánya, szép fiacskája s egy jeles ki­nézésű férfi tevéli a művészi egyletet. Ez utósó — minő helyzetet adjunk neki nem tudom, mert a család’ közelebbi viszonyait akkor még nem ismerem, — a fuvolán, a­­zok pedig ének és zongorán jeleskedtek. A nő majd az éneket kisérő, majd kótát for­dítaa játszóknak. Képességök nem igen nagy vala. Badenben, hol a világ zeneművészei­ annyira öszpontosulni szoktak nyaranta, hogy­­ néha csupa zenehősökből lehetne összeállí­tani egy hangverseny­­ hallgatóságot, illy kö­zepes tehetségek nyom nélkül enyésznek. Némellyek zúgolódtak pénzükért, mások — legtöbben — csak a nemes czélt kívánták tekintetni. Valóban is olly mi különbös, olly nemesb, mondhatnám olly aristocratas volt e vándorcsalád’ egész valója fölött, mi első tekintetre tud érdekelni műveltebb hallgató­ságot. Egy hatalmas lengyel herczeg pártfo­golta őket, ez volt oka hangversenyük­ láto­gatottságának. Aztán a művésznő és serdülő leányai is olly szépek valának, hogy alig volt férfi, ki szívesen szemlét ne tartott volna különér­­dekű bájaik fölött. A fuvolász pedig feltűnő­­leg szép férfi volt, s nem egy orosz herczeg­­nő sohajta fel magában, sok szerencsét kí­vánva tövises pályáján.

Next