Honderü, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-02-23 / 8. szám
8. SZÁM. KEDD. TÉLUTÓ’ 23. 1847. _ ^ r ^ Jpj^ A MAGYAR IRODALOM FÖLÖTT. IV. A MAGYAR IRODALOM JELENLEG v alamelly irodalom’ becsét ■4« ■ azon arány határozza meg, minőben hivatását legközelebb a nemzet, s közvetve az emberiség’ irányában teljesíti. Távol attól, hogy e szépirodalmi téren philosophi fölolvasást tartsunk az emberiség’ végczéljáról, a népek’ hivatásáról s egymáshozi viszonyaikról, csak mennyi szorosan tárgyunk’ teljességéhez tartozik, vékony szálakat szövendünk nézeteink közé. Mi határozott, öntudatos czélra véljük hivatni lenni az emberiséget; s mint okos, értelemmel felruházott lények’ összessége, más czélja mint az eszményi tökélyesség utáni törekvés , vagyis a korszakkinti tökélyesbülés — nem lehet. Csak e czél nemesíti őt, tartja fen küzdelmeiben s biztosítja jövendőjét. Minden más meggyalázná, meggyöngítené, sőt elvesztené őt! A nemzetek megannyi ágait teszik az emberiség’ törzsének. Mindegyik életet szív belőle, azt egyedesítis külön testté alakítja, de viszont mindegyik ág táplálja a törzset, vele egyetemesül s teljességét kiegészíti. Mint ugyanazon erőnek töredékei állanak egymáshoz, mint szétvált ágai egy közös forrásnak és gyermekkorban megannyi tovaszéledt testvérfelek. Lehet-e tehát a részeknek idegen czélja az egész’ ellenében? Az egyes népek nincsenek-e az emberiség’ közczélja’tényezőiré hivatva? S ha nem tökélyesbülés után akarnak törni — hol a választó vonal, melly az embert elkeríti a többi állatnemtöl? Bizonyára ma már csak a keleti zsarnok, ki mérges pókként ül kormányszékén, s csak azért gondolja embertársait lábai alatt, hogy neki eledelül szolgáljanak : fogja tagadni a tökélyesbülést, mint végczélját az emberiségnek, s a népek’ kötelességét ez egyetemes czélra külön tényezőkként, külön ösvényen — de mindig összeműködni! — Ez elvek adnak az irodalom’ becsének is igaz vagy hamis bélyeget. Mert az irodalom mint szelleme a népnek, melly nélkül ez hülyévé válik, és mint a néptest’ művezetőnek agya, hol az életerő székel, a gondolat fogamzik, az eszme elevenné lesz; és honnan az értelem milliárd szikraszemekben villanyozza át az egészet: legelső helyt van hivatva, a népet mind odább odább vinni az emberiséggel közös tökélyesbülés’ pályáján! A milly arányban teszi ezt, olly magasan áll becse; s a minőben távol marad ettől, annyiban gyalázza meg magát s mível árulást szent tisztségén. Tagadhatlanul ezek az egyedüli igaz sulyszemek, mellyek’ ellenében valamelly irodalom’ értékét mérlegezni kell. S csak ezen tökélyesbülés szolgálhat valódi hévmérőjéül az irodalom’ miként teljesített hiivatásának is. Hol az irodalom’tökélyesbítő szel-