Honderü, 1848. január-április (6. évfolyam, 1-13. szám)
1848-01-29 / 4. szám
ul 4. SZÁM. SZOMBAT. MEDVE IMRÉTŐL. III. 1845-dik év’ május’ havának 17-dik napján délután a kerepesi országútról még egyszer tekintek vissza Pestre, melyet, hazám’ egy részében műutazási teendő, egy időre oda hagytam. Előttem hevert mint nagy emléke a komor múltnak a Rákos’ mezeje, túl rajta örömeivel s bánataival Pest és Buda, homlokán a haladó kor’ zöld koszorújával egy szebb jövendő’ fénysugarát láttam egyesülni, halkkal rebegém el búcsúmat, és imádkozom, hogy benne az annyi ezer kebelben létező remény egy jobb kor felöl, és szép hazám’ boldogulásáról minél előbb valósuljon. És midőn már nem láttam a várost, s elgondolom, hogy most bár honfitársaim, de mégis előttem ismeretlen emberek közé fogok jutni, oly elhagyottnak éreztem magam, mint az árva gyermek. A májusi délután szép volt s mégis egy hüvöske szellő arczomhoz csapkodta hajamat, ezt tikkasztó hőség követé, s a láthatáron barna fellegek tornyosultak; a zóna mint az aggodalom nehezen hevert tekintetem előtt, a mindig komoruló felhők nem bocsáták rá az éltető nap’ arany sugarait. Mint a májusi nap oly változékony az emberi élet és szerencse, a szép időt zivatar, s az örömet gyötrelem és bánat váltja fel, és igy tovább. És miért visz az ember gyötrelmeket magával a vidor élet’ kellemes virányira. A körülmények’ hatalma alatt kell-e görnyedni a fölfelé törekvő lélek’ munkásságának ? vagy alamizsnaként kell elfogadni az örömeket és gyönyört ? Vagy az ész és értelem hozott kárhozatot a földre, vagy a teremtés maga, amaz feltárván előttünk tehetetlenségünk és tökéletlenségünket, emez szűk határok közé szorítá a cselekvőséget, a rövid élettől a halálig, s e kis körön hogyha túl vágyik az ember, csak mélyen fátyolozott titkokra talál. De ime a fejem fölött elvonult zivatar elcsendesedett, a felhők eloszlanak, a lemenő nap sugaraiban úszó kellemes gödöllői vidék, túl rajta a csendes besnyői kolostor, melynek tornyából avét rezg a harang, mily kellemesen hatja meg keblemet, el,es borús gondolatok, az élet oly szép, mint tavaszi eső után a vidék, bár vészt rejtő és ömlesztő zivatarok rohannak rajta keresztül. Az est éjjé változott, a teljesedéshez közelgő hold csillagmilliárdjaival a munkás föld nyugalma fölött őrködött, mely előttem az éggel bizonytalan vonásokban olvadott össze. Rövid volt a tavaszi éj, mint egy titkon adott csók’ üdve, reggel 8 órakor elértem Gyöngyöst. TELHO’ 29. 1848. -----------------------------------------------------------