Honderü, 1848. január-április (6. évfolyam, 1-13. szám)

1848-01-29 / 4. szám

ul 4. SZÁM. SZOMBAT.­­ MEDVE IMRÉTŐL. III.­ ­ 1845-dik év’ má­jus’ havának 17-dik napján délután a ke­­repesi országútról még egyszer tekintek vissza Pestre, melyet, hazám’ egy részében m­űutazási teendő, egy időre oda hagytam. Előttem hevert mint nagy emléke a ko­mor múltnak a Rákos’ mezeje, túl rajta örö­meivel s bánataival Pest és Buda, homlokán a haladó kor’ zöld koszorújával egy szebb jövendő’ fénysugarát láttam egyesülni, halk­kal rebegém el búcsúmat, és imádkozom, hogy benne az annyi ezer kebelben létező remény egy jobb kor felöl, és szép hazám’ boldogulásáról minél előbb valósuljon. És midőn már nem láttam a várost, s el­­gondolom, hogy most bár honfitársaim, de mégis előttem ismeretlen emberek közé fo­gok jutni, oly elhagyottnak éreztem magam­, mint az árva gyermek. A májusi délután szép volt s mégis egy hüvöske szellő arczomhoz csapkodta haja­mat, ezt tikkasztó hőség követé, s a láthatá­ron barna fellegek tornyosultak; a zóna mint az aggodalom nehezen hevert tekintetem e­­lőtt, a mindig komoruló felhők nem bocsáták rá az éltető nap’ arany sugarait. Mint a májusi nap oly változékony az em­beri élet és szerencse, a szép időt zivatar, s az örömet gyötrelem és bánat váltja fel, és igy tovább. És miért visz az ember gyötrelmeket ma­gával a vidor élet’ kellemes virányira. A kö­rülmények’ hatalma alatt kell-e görnyedni a fölfelé törekvő lélek’ munkásságának ? vagy alamizsnaként kell elfogadni az örömeket és gyönyört ? Vagy az ész és értelem hozott kárhoza­­tot a földre, vagy a teremtés maga, amaz feltárván előttünk tehetetlenségünk és töké­letlenségünket, emez szűk határok közé szo­­rítá a cselekvőséget, a rövid élettől a halá­lig, s e kis körön hogyha túl vágyik az em­ber, csak mélyen fátyolozott titkokra talál. De ime a fejem fölött elvonult zivatar el­csendesedett, a felhők eloszlanak, a lemenő nap­ sugaraiban úszó kellemes gödöllői vi­dék, túl rajta a csendes besnyői kolostor, melynek tornyából avét rezg a harang, mily kellemesen hatja meg keblemet, el,­es borús gondolatok, az élet oly szép, mint tavaszi e­­ső után a vidék, bár vészt rejtő és ömlesztő zivatarok rohannak rajta keresztül. Az est éjjé változott, a teljesedéshez kö­zelgő hold csillagmilliárdjaival a munkás föld­ nyugalma fölött őrködött, mely előttem az ég­gel bizonytalan vonásokban olvadott össze. Rövid volt a tavaszi éj, mint egy titkon adott csók’ üdve, reggel 8 órakor elértem Gyöngyöst. TELHO’ 29. 1848. -----------------------------------------------------------­

Next