Honismeret, 1993 (21. évfolyam)
1993 / 1. szám - Halász Péter: Helytörténetírás és magyarságtudat
Halász Péter Helytörténetírás és magyarságtudat „A népek emlékezete a hagyomány" - írta Németh László, s ennél szemléletesebben aligha fogalmazhatnánk meg azt a szerepet, amit az írott és a szóbeli történelem (vagyis a hagyomány) egy nép azonosságtudatának kovácsolásában betölt. Hiszen még egy családot, rokonságot is jórészt a közös emlékek tartják össze, gyermekeimmel a legmeghittebb pillanatokat a közösen és azonosan megélt emlékek felidezése jelenti. A népek hagyományukra, történelmükre szakkönyvekben, regényekben, operákban, festményekben, filmeken történő átélésével emlékeznek. A mohácsi vész, az egri vár diadala, a dicsőséges tavaszi hadjárat vagy az október 23-i felvonulás emléke ma is összetartó kapcsot, a közös hagyomány kötelékét jelenti mindenki számára, aki magyarnak mondhatja magát. Nem véletlen, hogy az idegen hatalmak és az idegen érdekek első teendőik között tartják számon, hogy a leigázott vagy a leigázandó népeknek ezt a hagyományban, emlékezésben, történelmi tudatban gyökerező immunrendszerét támadják és zilálják szét. Mert ha sikerül a történelem felemelő, nemzetet kovácsoló eseményeit elszürkíteni, kétségessé tenni, végső soron pedig a feledésbe taszítani, akkor az a nép már nem közösség, nem nemzet. Az emlékezetkihagyásokkal küszködő, gyökereitől elszakított társadalomnál pedig már könnyű elérni az identitászavart, a mának élést, az egymás iránti közömbösséget, sőt az önmaga sorsa iránti közönyt. 1. A mögöttünk lévő évtizedek szellemi környezetszennyezésének súlyos következménye, hogy a történelemtudomány és a történelemtanítás tragikus módon eltávolodott, keményebben fogalmazva elszakadt a nemzettől, amiből következően a nemzet is eltávolodott, elidegenedett saját történelmétől. Társadalmunk történelem iránti érdeklődése csekély, történelmi ismeretei aggasztóan hiányosak. Az ezzel kapcsolatos felmérések riasztó tudatlanságot és érdektelenséget mutatnak. Mindez elsősorban az iskolai történelemoktatás elsivárosodásával, hazuggá válásával függ össze. Az úgynevezett marxista történelemírás és történelemtanítás nemcsak történelmünk jelentős eseményeit, nemegyszer korszakait hallgatta el vagy hamisította meg, nemcsak jelentéktelen történelmi figurák szerepét nagyította a pártállam igényei szerint, de azáltal, hogy a történelmi események vizsgálata és minél érdekesebb formában való oktatása helyett idegen alapokra felhúzott elméletek gyártásával és diákokba sulykolásával foglalkozott, ki is lúgozta, el is színtelenítette történelmünket. Elhagyott, üres csigaházzal tette hasonlatossá, amelyben már nincsen élet, és semmi esetre sem alkalmas arra, hogy az ifjúság nevelője, a nemzeti összetartó erő pillére legyen. Tudjuk, hogy nemzetünk nagy, felfelé ívelő korszakaiban, a felvilágosodás, a reformkor évtizedeiben, de még a kiegyezést követő országos fellélegzés vagy a trianoni sorscsapás utáni nemzeti eszmélés időszakában is mennyire megnőtt a történelem, különösen pedig az ország népi történelme, vagyis a néprajz iránti érdeklődés, s az a törekvés, hogy a múltra való emlékezésből merítsünk erőt. Most, amikor ismét kitisztult hazánk fölött az égbolt, sok egyéb mellett az a feladat áll történészeink, történelemtanáraink előtt, hogy a nemzet érdeklődésében, de különösképpen és mindenekelőtt az iskolai oktatás minden szintjén visszaállítsuk a történelemnek mint tudománynak és mint tananyagnak rangját és becsületét. Ebben pedig igen nagy szerepet vállalható hely történetírás. A történelemtudománynak ezt a sajátos ágát talán kevésbé érintette az ideológiai fertőzés, bár kétségtelen, hogy a napi és helyi politika keze, sőt gyakran még a lába nyoma is meglátszik sok, az elmúlt évtizedekben született helytörténeti munkán. Mégis, ha a szerzőnek nem kellett szakmai hiányosságait politikai képmutatással ellensúlyozni, és ha betartották a helytörténetírás egyik legfontosabb módszertani ismérvét - nevezetesen, hogy a helytörténet nem az országos köztörténet helyi vetülete, hanem a helyi sajátosságok tárnáza -, akkor értékes, a történelemtudományt és a szülőföldhöz való érzelmi kötődést egyaránt szolgáló, a politikai körülményekhez képest színvonalas és tisztességes művek születtek.