Honismeret, 2014 (42. évfolyam)

2014 / 1. szám - ÉVFORDULÓK - Halász Péter: Szaladj magyar, amerre tudsz ...! : a madéfalvi veszedelem 250. évfordulójára

gebbtől ott élő, s mindinkább fogyatkozó csángómagyarok számát. S ne feledkezzünk meg Bukoviná­ból a XIX. század nyolcvanas éveiben, Nándorfehérvár mellé települt nehéz életű, al-dunai székely népcsoportról sem, akik erdős, szántóföldhiányos bukovinai hazájukat cserélték az Al-Duna akkor még mocsaras, posványos, maláriás kanyarulataira, amely vidék részben éppen az ő kemény munkájuk nyo­mán vált lakhatóvá. És ott vannak a többiek: a XIX-XX. század fordulóján Bukovinából Dévára, Vajdahunyadra, Csornakeresztúrra, Strigyszentgyörgyre, Erdőszentgyörgyre, Magyarne megyére, Marosludasra, Sepsiszentgyörgyre és Erdély más vidékeire került székelycsoportok, s akiket még messzibbre: Kanadába, Brazíliába vetett a sors. Amikor pedig 1940-ben a magyar kormány hazahozta Bukovinából az oda menekült székelyeket, a Moldvában maradt csángó falvak némelyikéből mintegy ezer lélek csatlakozott hazatérő székely testvéreihez, s ma ott élnek Baranya megye három településén és szétszóródva a környéken. A székelység tehát, amelynek testét a madéfalvi ágyútűz megrongálta, a csonka törzsből számos új ágat hajtott, erős sarjakat nevelt. Ebből a szempontból aligha becsülhetjük túl a Siculicidium jelentősé­gét! A sortüzet vezénylő osztrák tisztek aligha gondoltak arra, hogy végső soron jót tesznek a székely­­séggel. Mert az áldozatok és a menekültek elpusztultak és mérhetetlenül sokat szenvedtek ugyan, de a székelység máig ható erkölcsi erőt merített ebből a próbatételből, a moldvai magyarság pedig esélyt ka­pott a további megmaradásra. Hányan lehettek a XVIII. századvég székely menekültjei? Háromszáz családról tudunk, akik már az 1760-as évek elején, a határőrszervezés kezdetekor elbujdostak. Ezernél valamivel többen, akik 1764 januárjában elmenekültek. Azután akik az osztrákok által felállított „bűnvizsgáló” bizottság elől futot­tak el, majd akik Moldvába bujdosott hozzátartozóik után eredtek? Akárhogy is számolunk, néhány, ta­lán négy-ötezernél nem lehettek többen. De ha arra gondolunk, hogy 1744-ben hozzávetőleg 5500 volt a moldvai katolikusok száma, akkor már érzékelhetjük, hogy a 250 esztendeje történt véres esemény következményeként csaknem megduplázódott a moldvai magyarság lélekszáma. Mert ezzel az exodus­sal olyan migrációs folyamat indult el, ami kihatott az egész moldvai magyarság sorsára, jó néhány tele­pülésről pedig - mint például Pusztina, Lászpod, Frumusza, Csíkfalu, Lábnyik - határozottan tudjuk, hogy ma is zömmel a madéfalvi sortűz és következményei elől menekült székelyek lakják. De a madéfalvi ágyútűz és gyilkos lovasroham indította el azt a folyamatot is, aminek nyomán a XVIII. század vége felé elkezdett benépesülni a Tatros folyó felső vidéke és létrejött a legmagasabb tengerszint feletti magasságban élő magyar etnikum, a gyimesi csángók. Meg tudott itt bújni a moldvai bojárok földjén való robotolástól menekülő csángó éppen úgy, mint a katonakötelezettség, adófizetés vagy megunt szeretője elől szökő csíki vagy gyergyói székely legény. A családok többsége ma is tudja és számon tartja, hogy elődei Moldva vagy a Székelyföld melyik településéről származtak ide. Habos hegyi patakokkal, fenyvesekkel ékes, balladás, keserveses világuk nélkül - ami Orbán Balázs szerint a „Székelyföld múzeuma” - sokkal szegényebb lenne a hagyományos magyar népi műveltség sokszínű szőttese. Végül föltehetjük a kérdést: összetartja-e valami a székelység Madéfalva után szétszóródott csoport­jait? Igen, mégpedig a közös származás tudata és az egymásért való felelősségérzet. Ez hozza össze esz­tendősről esztendőre pünkösdkor a csíksomlyói búcsúra a Kárpátok két oldalán élő csángó- és szé­kely-magyarokat. Ez készteti a Csíkszeredai és a gyimesfelsőloki középiskolákat, hogy falai közé fo­gadják a Moldvából érkező, anyanyelvükön tanulni kívánó, moldvai csángó diákokat. Ezért rendezi Csíkszereda városa minden november végén immár több mint évtizede a városban tanuló csángó diá­kokkal közösen a Csángó Napot, amelynek keretében hagyományos székely kultúra csángók által meg­őrzött, archaikus formáival találkozhat Csíkszereda érdeklődő közönsége. Az összetartozás érzése hatja át a Tolna megyei Völgységbe, vagy az Érdre került egykori bukovinai székelyeket, amikor ünnepsége­ikre rendre meghívják az al-dunai, vagy Déva-környéki székely népcsoport képviselőit. 2014 januárjában a Madéfalvi veszedelem évfordulója is alkalmat nyújt mindnyájunk számára, hogy a 250 éve szétszóródott székelység közös múltjára és sorsára emlékezve erősítsük bennük és magunk­ban az összetartozás érzését. Halász Péter

Next