Honismeret, 2014 (42. évfolyam)
2014 / 1. szám - ÉVFORDULÓK - Halász Péter: Szaladj magyar, amerre tudsz ...! : a madéfalvi veszedelem 250. évfordulójára
gebbtől ott élő, s mindinkább fogyatkozó csángómagyarok számát. S ne feledkezzünk meg Bukovinából a XIX. század nyolcvanas éveiben, Nándorfehérvár mellé települt nehéz életű, al-dunai székely népcsoportról sem, akik erdős, szántóföldhiányos bukovinai hazájukat cserélték az Al-Duna akkor még mocsaras, posványos, maláriás kanyarulataira, amely vidék részben éppen az ő kemény munkájuk nyomán vált lakhatóvá. És ott vannak a többiek: a XIX-XX. század fordulóján Bukovinából Dévára, Vajdahunyadra, Csornakeresztúrra, Strigyszentgyörgyre, Erdőszentgyörgyre, Magyarne megyére, Marosludasra, Sepsiszentgyörgyre és Erdély más vidékeire került székelycsoportok, s akiket még messzibbre: Kanadába, Brazíliába vetett a sors. Amikor pedig 1940-ben a magyar kormány hazahozta Bukovinából az oda menekült székelyeket, a Moldvában maradt csángó falvak némelyikéből mintegy ezer lélek csatlakozott hazatérő székely testvéreihez, s ma ott élnek Baranya megye három településén és szétszóródva a környéken. A székelység tehát, amelynek testét a madéfalvi ágyútűz megrongálta, a csonka törzsből számos új ágat hajtott, erős sarjakat nevelt. Ebből a szempontból aligha becsülhetjük túl a Siculicidium jelentőségét! A sortüzet vezénylő osztrák tisztek aligha gondoltak arra, hogy végső soron jót tesznek a székelységgel. Mert az áldozatok és a menekültek elpusztultak és mérhetetlenül sokat szenvedtek ugyan, de a székelység máig ható erkölcsi erőt merített ebből a próbatételből, a moldvai magyarság pedig esélyt kapott a további megmaradásra. Hányan lehettek a XVIII. századvég székely menekültjei? Háromszáz családról tudunk, akik már az 1760-as évek elején, a határőrszervezés kezdetekor elbujdostak. Ezernél valamivel többen, akik 1764 januárjában elmenekültek. Azután akik az osztrákok által felállított „bűnvizsgáló” bizottság elől futottak el, majd akik Moldvába bujdosott hozzátartozóik után eredtek? Akárhogy is számolunk, néhány, talán négy-ötezernél nem lehettek többen. De ha arra gondolunk, hogy 1744-ben hozzávetőleg 5500 volt a moldvai katolikusok száma, akkor már érzékelhetjük, hogy a 250 esztendeje történt véres esemény következményeként csaknem megduplázódott a moldvai magyarság lélekszáma. Mert ezzel az exodussal olyan migrációs folyamat indult el, ami kihatott az egész moldvai magyarság sorsára, jó néhány településről pedig - mint például Pusztina, Lászpod, Frumusza, Csíkfalu, Lábnyik - határozottan tudjuk, hogy ma is zömmel a madéfalvi sortűz és következményei elől menekült székelyek lakják. De a madéfalvi ágyútűz és gyilkos lovasroham indította el azt a folyamatot is, aminek nyomán a XVIII. század vége felé elkezdett benépesülni a Tatros folyó felső vidéke és létrejött a legmagasabb tengerszint feletti magasságban élő magyar etnikum, a gyimesi csángók. Meg tudott itt bújni a moldvai bojárok földjén való robotolástól menekülő csángó éppen úgy, mint a katonakötelezettség, adófizetés vagy megunt szeretője elől szökő csíki vagy gyergyói székely legény. A családok többsége ma is tudja és számon tartja, hogy elődei Moldva vagy a Székelyföld melyik településéről származtak ide. Habos hegyi patakokkal, fenyvesekkel ékes, balladás, keserveses világuk nélkül - ami Orbán Balázs szerint a „Székelyföld múzeuma” - sokkal szegényebb lenne a hagyományos magyar népi műveltség sokszínű szőttese. Végül föltehetjük a kérdést: összetartja-e valami a székelység Madéfalva után szétszóródott csoportjait? Igen, mégpedig a közös származás tudata és az egymásért való felelősségérzet. Ez hozza össze esztendősről esztendőre pünkösdkor a csíksomlyói búcsúra a Kárpátok két oldalán élő csángó- és székely-magyarokat. Ez készteti a Csíkszeredai és a gyimesfelsőloki középiskolákat, hogy falai közé fogadják a Moldvából érkező, anyanyelvükön tanulni kívánó, moldvai csángó diákokat. Ezért rendezi Csíkszereda városa minden november végén immár több mint évtizede a városban tanuló csángó diákokkal közösen a Csángó Napot, amelynek keretében hagyományos székely kultúra csángók által megőrzött, archaikus formáival találkozhat Csíkszereda érdeklődő közönsége. Az összetartozás érzése hatja át a Tolna megyei Völgységbe, vagy az Érdre került egykori bukovinai székelyeket, amikor ünnepségeikre rendre meghívják az al-dunai, vagy Déva-környéki székely népcsoport képviselőit. 2014 januárjában a Madéfalvi veszedelem évfordulója is alkalmat nyújt mindnyájunk számára, hogy a 250 éve szétszóródott székelység közös múltjára és sorsára emlékezve erősítsük bennük és magunkban az összetartozás érzését. Halász Péter