Igaz Szó, 1970. július-december (15. évfolyam, 13-24. szám)
1970-07-01 / 13. szám
Dunavölsyi GÁTAKON Május első hetében érkeztem Romániába, amikor a brassói autóúton még állt a hó. Egy héttel később ugyanez a hó, meg a hegyek többi hava egy szürkés-lila felhőkből lezúduló, trópusi felhőszakadás áradatában eljutott a Szamosba és a Marosba. Jártam a bolgár-román dunai határon is, Silistránál is. Ott már akkor áradt a nagy folyam és sok-sok ezer hektárt öntött el. Mire hazaértem, az ánríz Szabolcsban és Szatmárban pusztított. Mikor ezeket a sorokat írom, Szeged védelme már csaknem elérte a győzelmes befejezést , s a rádió ebben a pillanatban közölte, hogy húsz újabb teherautó indult el a szovjet kőbányák felajánlott köréért. De az időközben eltelt napokban Jugoszláviában is megfordultam, ahol a Tisza mentén elkeseredett védekezés folyik az elemi erők ellen. Abban a Jugoszláviában, amelynek népe a legnehezebb szegedi napokban felajánlotta, hogy Szabadkára hívja a tiszamenti metropolis gyerekeit, amennyiben „Szegedet" ki kellene üríteni. Az eseményekből a szolidaritásnak,a cselekvő együttérzésnek nagy jelzőkre, patetikus megfogalmazásokra is ihlető képe rajzolódik ki. Tudom, az olvasó sem szereti a túlzott jelzőket - mégis, vannak megnyilvánulások a népek egymásközötti viszonyában, amelyekről nehéz meghatottság nélkül szólni. Itt van - vegyük először a magunk és néhány szomszédunk szűkebb hazáját - példának a Dunavölgye. Ez a földrajzi fogalom rengeteg keserű emlékkel szövődött öszsze az elmúlt századokban. És most Európának ebben a sok vihart, viszontagságot és viszályt látott részében, a nagy folyamokkal szabdalt térség emberei a segítség minden módját megtalálják, a szomszéd érdekében. Az előző árvizek idején már tanúi lehettünk ilyen segítőkészségnek és közös akcióknak is. Most, ahogyan a veszély megnőtt, a közös jószándék is megsokszorozódott. Szolidaritási táviratok és segítő szállítmányok, szovjet és csehszlovák traktorok, építőanyaggal megrakott vagonok követték egymást. Az sem véletlen, hogy az ENSZ segélyekről döntő szervezetében dunavölgyi szocialista országok, elsőnek Bulgária és Jugoszlávia voltak a javaslat társszerzői, amely a magyar és román árvízkárosultak nemzetközi megsegítését célozta. A szűkebb „közös haza", a Dunamedence határain túl is megmozdult a segítőszándék. Az egymás közötti segítség a családban természetes - de immár a távoli szomszédok is jelentkeznek az emberi megnyilvánulások legszebbikével, a támogatással. Jó érzés ez? Nagyon jó - és nemcsak azért, mert ezúttal azok között vagyunk, akik kapják a segítséget. (Hiszen adunk is, például felszerelést, anyagot és szakembereket a különösen súlyos károkat szenvedett román szomszédnak.) Hanem azért, mert a dunavölgyi gátakon és a mögöttük közösen végzett munka arra biztat: másfajta gondok, nehézségek dunavölgyi és világméretű elhárítására is képes az ember, ha azt figyeli, ami összeköti a másikkal, népet a másik néppel. Milliárdos károk ellenére is szabad talán kimondani: ha a nagy részban van valami jó is, ez a felismerés, vagy ennek a felismerésnek új és új alátámasztása ehhez a jóhoz tartozik. Baktai Ferenc