Igaz Szó, 1972. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)

1972-05-01 / 5. szám

délyi Híradó október 21-i számából csak arról értesülünk, hogy Velen­cében meghalt egy főherceg, Kolozsváron az országgyűlés a dézsmáról szóló törvényjavaslatot tárgyalja, a Szentegyház utcában pedig egy tol­vaj aranyneműt lopott, de a cselédlány főbe­ verte egy kefeseprűvel, mire az kereket oldott. Ha a sajtóban nem is, a polgárság és az ifjúság körében híre ment, hogy Kolozsvárt van a „koszorús költő“. Megindult a búcsújárás a Biasini szálló felé, ahol Petőfi, alighogy lerázta magáról az út porát és elhelyezkedett szobájában, levelet kezdett írni Pestre Kerényi Frigyesnek. Abban így számolt be utazásáról: „Kolosvár, October 21. 1847. Már egy pár órája, hogy Kolozs­várit vagyok, s még mindig azon töröm fejemet, hogy csakugyan itt vagyok-e vagy sem? annyiszor indultam már ide s fordultam ismét vissza útközben, hogy végre örökös obsittal küldtem el a re­ményt, e városba valaha eljuthatnám. Annyi bizonyos, hogy Költő­ből eljöttem vagy­is tulajdonképen eljöttünk, hála istennek... de jól megértsük egymást: nem azért hála istennek, hogy Költőről el­jöttünk, hanem azért, hogy eljöttünk, TÜNK, röviden szólva, hogy már nem magam utazom, hanem másodmagammal, tudniillik az én kedves kis feleségecskémmel. Ah, csak szép az, ha az ember vilá­gosan s röviden tudja magát kifejezni! Költőhöz Kolosvár két napi járó föld (...). Útba esik Dézs­a Szamos mellett és Szamos-Újvár, az örmények Jeruzsálemé. Csinos két város. A vidék nagy részben unalmas, egyforma, de van egy fölséges kilátás, melyért magáért is méltó ez utat megtenni. Ez a Nyirestető, Kővár vidéke és Belső-Szolnok megye határán. Egy pár óra hosszat megy az ember fölfelé, s midőn fölér a hegy tete­jére, ollyat lát, mellynek másáért ugyancsak elballaghat, míg meg­leli ... előtte keletre, délre és nyugatra szabad kilátás, majd a végtelenig a bércek teteje fölött, melyek mint három sorba állí­tott óriások állnak ott: az első sor zöld, a második sötétkék, s a harmadik, a legutolsó, világoskék egyenruhában. Ez óriások és a Nyirestető között mélységes völgy, melynek fenekén a csillogó, ka­nyargó Szamos, mint egy oda fagyott villám. Ha Pestre megy az ember, a várostól már néhány mérföldnyire szinte szemlátomást változnak az emberek, tárgyak, még úgyszól­ván a levegő is. Nem így Kolosvár környékén; itt semmi sem veteti észre, hogy egy ország fővárosához közeledik az utas. Tőle csak valami fél órányira kezdődik némi mozgalom, egy-egy elro­bogó hintó, vándor legények s hetivásáros románok (.. .). Midőn beértem Kolosvár külvárosába, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam; apró paraszt házak s az utcán feneketlen sártenger; de a­mint berobogtunk a magyar­ kapu alatt a városba, megváltozott a világ, s nagyot lélekzettem örömömben, hogy, hála istennek, csalódtam... benn valók a kicsiny, de élénk és kedélye­sen tarka Kolosvárban, mellynek utcáit most gyönyörrel szemlé­lem a Biasini fogadójának egyik ablakából, míg feleségem... en­gedj meg, barátom, most már nem írok többet. .. feleségem fölkelt helyéről s hozzám közeledik. Kétség kívül fontos végzendői lesz­nek velem, tehát nem írhatok. Isten veled!“ (Petőfi összes művei, 1956. 75—76.) Ehhez az utolsó mondathoz a Honderű, Petrichevich Horváth Lázár­nak a főnemesség számára kiadott pesti folyóirata, gúnyosan fűzte hozzá: „Minő gyöngéd allúziók!“ (1847. 25. sz. 498.)

Next