Ikarus, 1970 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-07 / 1. szám

4 Dolgozóink dicsérete Már nem tudták mi a szombat s vasárnap... Wagner rááll — Bazsó nem alszik — A vidékieknek ágyat adnak - Pelyva álma — Nincs hurkásléc? Fehérvári éjszaka — Az unoka csak vár, vár... — Krakkói felnőtt — A pajtikát szépen kérik Botár számíthat rájuk MIKOR E SOROKAT ÍROM, MÉG CSAK ANNYI LÁTSZIK BIZONYOSNAK, DE ÚGY LÁTSZIK, EZ MÁR AZTÁN BIZONYOS: A 10. SZÁMÚ PROGRAMOT TÚLTELJESÍTJÜK, AZAZ FÖLÖTTE LESZÜNK A 4800-AS DARABSZÁMNAK. EZ A MENNYISÉG FÖLÜLMÚLJA A KÉT HÓNAPPAL KORÁBBI REMÉNYEINKET. MONDANUNK SEM KELL TALÁN, HOGY EZ A LÉNYEGESEN CSÖKKENT DARABSZÁM IS IGEN NAGY ERŐFESZÍTÉSEK ÁRÁN JÖTT LÉTRE. HA AZT MONDANÁM, SZINTE EMBERFELETTI ERŐ VOLT HOZZÁ SZÜKSÉGES, AKKOR SEM MONDANÉK VALÓTLANT. SZERÉNY LEHETŐSÉGEINKHEZ MÉRTEN HADD ADJUNK EGY KIS ÍZELÍTŐT EBBŐL A HŐSI HELYTÁLLÁSBÓL, AZ ÉV VÉGI NAGY HAJRÁBÓL. Sas Sándor, a busz I. gyáregység vezetője, egy, az anyaggyűjtést megelőző beszélgetés alkalmával valami olyasmit mondott, hogy higgyem el, a gyáregység területén semmi olyasmi nem történt, ami az újságnak érdekes lehetne. Én nagyon szeretek hinni az embereknek, de a kételkedéshez való jogomat nem adom el egy tál lencséért Ennyit még soha Gyanakvásomat most szép eredmény igazolta: a gyáregység a decemberi hónapban például olyan teljesítményt nyújtott, amilyent fönnállása óta még sohasem. Íme az eredmény: december 25-ig 437 kocsitestet adtak át. Ez valóban nem méltó említésre? És az, a szinte, emberfeletti munka, amellyel ezt az eredményt létrehozták? Mert ekkora eredmény mögött, nemcsak munka volt ám sok, hanem kimutathatók a gondok is. Amelyeket súlyosbított a hirtelen ránkszakadó rossz időjárás is. Szombathelyről és környékéről nem érkeztek meg idejében a kooperációs tételek, mint például a ládaajtók. Az utak járhatatlanok, a vonatok azért közlekednek, ha csak nagy késésekkel is; mit lehet ilyenkor tenni? Nagy segítség ilyenkor az emberi leleményesség! Kézipoggyászként hozzák a vonaton a ládaajtókat, s mert nincsen hozzájuk keret, csinálják őket itthon. De milyen körülmények között? Egy régen elhajított szerszám előkerül valahonnan, helyrepofozzák és Smáy Tibor, Ádler Pál, Tromposch Károly, Dóra István, meg Wagner Ferenc csinálja az ajtókereteket. Régi dolgozói gyárunknak, törzsgárdisták, közülük többen párttagok. A vállalat tervéről van szó, rajtuk nem múlhat, ők megtesznek mindent. Túlórában? Hát túlórában is! Készítik aztán a harmonikaajtókat, azokhoz a kereteket, mert a kocsitestet már várják a busz II-esek, mennie kell, sürget az átadás. Egyetlen megoldás Értesítést kapnak, hogy a vidékről jövő éjszakás dolgozókkal elakadt az autóbusz, közöttük vannak a cinezők is, s vajon mi lesz, ha nincsenek cinezők, éjszaka nem mehetnek tovább a kocsitestek? Bazsó László, a busz I. gyáregység leghozzáértőbb cinezője, nemrég ment haza, túlórázott, bizonyára nagyon fáradt. De nincs más megoldás, el kell menni Bazsó Lászlóért Kistarcsára. Bazsó László kikel az ágyból, fáradt, dehát mindegy most. Bejön, s reggelre két másik cinező helyett elvégzi a soros munkát. Fáradt és boldog! ő is régi dolgozója a vállalatnak, törzsgárdista, utóbbi években minden esztendővég ilyen idegfeszültséggel telve múlik el fölöttük. Ez a műhely végzi az üveges, az ajtós, a lépcső, fűtés szerelési munkákat, itt univerzális szakemberek is dolgoznak. S olyanok, akikkel minden körülmények között helyt lehet állni. Ilyenek voltak például Radocsányi Gyula, Horváth Antal, Bence Sándor. Hogy csak néhány nevet említsünk, nem mintha többet nem lehetne, mert szinte valamennyien kivették a részüket ebből az év végi nagy hajrából. Rengeteg anyaghiánnyal küzdöttek, sokszor egészen egyszerű Ids alkatrész Nehezítette a munkájukat. Például a hurkásléc. És ajtó nélkül jöttek a buszok, mert a gyártásban előre kellett hozni a 620-asokat és a 630-asokat. Az ajtók meg nem jöttek idejében. És akkor meg minderre rájött a rossz idő, amikor a vidékiek nem tudtak bejönni, mert valahol az úton elakadt a busz. Mit lehet ilyenkor tenni? Meg kell nyújtani a műszakot ... De a saját munkájuk mellett még lejártak a székesfehérvári gyárunkba, segíteni az ottaniaknak, mindenféle munkában. Egy 24 tagú brigád, az itteni munkája mellett, szabad szombaton Fehérvárra utazott, mert az ottani tervnek is meg kell lennie. Ezen kívül 30 darab 66-os NDK kocsit Székesfehérvár helyett átadtak itt Pesten, nem illik elmenni haza, sose lehet tudni, melyik átvevőnek milyen kifogása van, s azt ott helyben mindjárt ki kell javítani. Ha aztán az átadás megtörtént... igen, akkor kerül csak haza Kiss József. Azt kérdezem tőle: és mit szól a család, hogy ilyen ritkán látják otthon? Megszokták már, azt mondja, de aztán hozzáteszi, hogy a felesége is itt dolgozik a gyárban, a személyzeti nyilvántartóban, megérti, hogy most minden erővel a gyár termelési tervét kell teljesíteni. A gyárért teszi! Azért a gyárért, amelynek immár huszonkét esztendeje tagja, amely immár huszonkét esztendő óta kenyeret ad a családnak. A nagyobbik gyerek akkor még csak ötesztendős volt, a kisebbik három, most huszonhét és huszonöt. S azóta már kisunoka is van, s mint hajdan a saját gyerekei, most éppen olyan repeső szívvel várja haza a nagypapát a kisunoka. Csakhát... csakhát bizony ritkán látja mostanában a nagypapát. Reggel, mikor eljön, még alszik, este, mikor hazakerül, már alszik. Majd az ünnepeken... majd a jövő esztendőben ... majd... talán sor kerül arra is, hogy Kiss József többet lehessen szemefényével, az unokájával. És hát nagyon elkelne már egy jó nagy pihenés is, mert ez a tempó, ez már szántó emberfeletti... Prohászka, Bugyi, Mátyus, Szilvási, Vajda és a többiek. A 3-as szerelőüzemnek kétlépcsős feladatot kellett teljesítenie: mindenek előtt készre kellett szerelniök a KPM- nek készülő 630-asokat, azután pedig 1970-re is átnyúlik a 620-asok gyártásának indítása. Nem volt könnyű egyeztetni a programot — mondja Fejes Sándor üzemvezető. — Ennek ellenére megoldottuk. Az üzem vezetői, a különböző társadalmi szervek vezetői és aktívái teljes őszinteséggel odaálltak a dolgozók elé és elmondották: a vállalat érdeke most igen nagy feladatok elé állította az üzemet,segítsenek. Mozgósították az üzem valamennyi dolgozóját, a kérés nem volt pusztába kiáltott szó. Jöttek a dolgozók szabad szombatokon, jöttek vasárnap, dolgoztak nyújtott műszakokban, s ha az üzem érdeke úgy kívánta, az engedélyezett 20 fős létszám helyett 50—60-an maradtak benn túlórázni. Senki nem méltatlankodott, még a vidéki dolgozók is inkább csak amiatt nyugtalankodtak, hogy az időjárás miatt nem tudtak hazamenni. Megoldották: ismerősökhöz kopogtattak be este, itt aludtak Pesten, s másnap jöttek dolgozni. Sok ember nevét kellene most ide leírni, akik példamutató munkájukkal hozzájárultak a terv teljesítéséhez, dehát erre nincsen hely. Néhány nevet azért meg kell említenünk: Prohászka János művezetőét, Bugyi Péterét, Mátyus Sándorét, Szilvási Lászlóét és Vajda Sándorét. Nem kevés részük volt abban, hogy példamutató magatartásukkal, a munkához való hozzáállásukkal nagy vonzóerőt gyakoroltak az üzem valamennyi dolgozójára. Nyújtják a műszakot, de így is rövid Pelyva Ferenc, az ajtósmű hozzáteszi, de sokkal komoly ely művezetője tréfásan azt iyabban gondolva, hogy erről, m mondja: álmában se jöjjön elő sajnos nem biztosíthat bensőbbet egy ilyen roham, s nünket senki. Húsz éve van Ugyanolyan tréfálkozva még már itt az Ikarusban, s az IKARUS idegesebbek az emberek És vajon mit szól ehhez a nem mindennapi erőfeszítéshez a meós? — Ez a nagy „hajtás" — mondja Dömötör József — természetesen nem mehetett a minőség romlására. Éppen olyan lelkiismeretesen kellett a munkánkat elvégezni, mint mondjuk januárban vagy áprilisban. Csak persze sokkal nehezebb volt ezekben a napokban-hetekben a munka. Azért, mert az emberek láthatóan, idegileg is meg voltak viselve. Nekünk, mósoknak nagyobb tapintattal kellett beszélnünk a dolgozókkal: „Te, pajtikám nézzed már, ezt még nagyon meg kellene javítani...” Nem is volt semmi baj, eltekintve némely fiatalember pökhendi megjegyzésétől. „Hátha maga jobban tudja, csinálja jobban." Ilyen is volt, persze, de nem ez volt az általános. Tudja, mikor ennyi munka összetorlódik, idegesebbek az emberek, mert akarnák csinálni... De azért szépen rendre meglett minden, és ez a legfontosabb. Átcsoportosítanak , havat hánynak Kemény hónapnak ígérkezett a december a fehérvári gyárban, de a vártnál is nehezebb munkanapokat kellett maguk mögött hagyniuk a dolgozóknak. December elejére már sikerült felemelkedni a korábbi 3 darabos napi teljesítményről a 7—8 darabos teljesítményig, és úgy tűnt, az üzem tartásával program szerint teljesíthető az év végéig még esedékes mennyiség. A tél azonban a legnagyobb erőfeszítésben is megakadályozta az elért termelési szint tartását és napokon át bénította az előrehaladást. December 19-én, 20-án, 22-én például a végszerelde napi teljesítménye visszaesett 4 darab kész autóbuszra, mivel az ismert közlekedési akadályok miatt több százan nem tudtak megjelenni a munkahelyen. Ugyanakkor ezekben a napokban sokan a gyárban töltötték az éjszakát, mert nem tudtak hazautazni, viszont megfelelő pihenés nélkül nem tudták produkálni a várt teljesítményt. Többszöri átcsoportosításokkal igyekeztek dacolni a nehézségekkel, pótolni a hiányzott munkaerőt, hogy a rendkívüli körülmények között a maximumot adja a nagy csarnoki vonal. Az összefogás érezhetően javította a termelés helyzetét. A vázasok-lemezesek besegítése a szerelő vonalon egyre növelte a kibocsátási mennyiséget és visszatérve a normális munkakörülményekhez, sikerült újra produkálni a napi 7 autóbusz végátadását. A kritikus napokban szünetelt kooperációs szállítások is újra megindultak, így a vázas vonalon is eredményesebben dolgozhattak. A gyárudvaron a nagy hó akadályozta a közlekedést, de itt is javult a helyzet, mivel a tisztviselők, irodáink lelkesen vettek részt a hóeltakarítási munkában. Szemében az álmatlan éjszakák önmagáról csak hosszas unszolás után beszél, akkor is inkább csak félmondatokat, s értsen belőle az embertársairól annál szívesebben, Viszel Györgyről, Ruzicska Istvánról, meg Kasza Istvánról, meg a többiekről, a csoport tagjairól, akik csakúgy, mint ő, ezekben a napokban, hetekben ugyancsak megfeszített munkát végeznek. Itt dolgozik az egyedi gyártó túlsó részében, itt festőátadó, itt veszik a buszokat az átvevők. Kiss József már hetek óta nem ismeri, hogy mi az a szabad szombat, mi az a vasárnap, dologtévő napokon is csak a késő este veti haza, mert dolgozni kell. Azt mondja: — A vállalat érdeke most ezt kívánja tőlünk. Ez a kijelentés sok más ember szájából igen frázisosan hangzana, az ő szavaiban ezt nem érzem. Gyulladásos szemében benne vannak az álmatlan éjszakák, a sok gond, a felelősségérzet a másnap átadásra kerülő autóbuszokért. Naponta 15—19 autóbuszt adnak át, s hát bizony ezekkel van munka éppen elég. A napi kvantumot mindenképpen át kell adni, addig 1970. JANUÁR 7. Páros brigád - páros busz Ilyenkor, a nagy munkák és feladatok végzése idején derül ki, mennyire közösség egy közösség, mennyire lehet számítani mindenkire. Hát ez a közösség, a Vosztok szocialista brigád itt a tepaszban kitűnőre vizsgázott ezekben a nehéz napokban, hetekben, hónapokban. Tizenkilenc tagja van a brigádnak, többen közülük egészen újak még, alig egy esztendő óta tartoznak ehhez a közösséghez, de éppen úgy kivették részüket a nagy munkákból, mint a régebbiek. Név szerint csak egyet hadd említsünk, Krakkai Sándort, aki ebben a nagy feladatban „fölnőtt” a régebbiekhez. Itt vannak aztán a régebbiek, Pintér István, Szabó József, Linter László, Gonda László, akiknek példás helytállásuk a munkában jó hatással volt a többiekre. Szerelőbrigád a Vosztok, úgy is nevezik őket, hogy a páros brigád, mert a tepaszba jövő minden páros busz az övék. A hiányosságok év végén észrevehetően megszaporodtak. Nyilvánvaló tehát, hogy az egy kocsira adott 60 óra viszszajavítási idő nem volt elegendő. Sok volt a pótidőráfordítás is, ami azt jelenti, hogy a különböző üzemekben elhagyott munkákat is nekik kellett megjavítaniuk. Ezek után teljesen érthető, hogy a Vosztok tagjai mindennap túlóráztak, szabadszombatos héten bejöttek szabad szombaton, a következő héten pedig itt voltak vasárnap is. Szorított a munka, az átadás nem szünetelhetett, a kocsikat át kellett adni. Csak az átadott kocsikból van pénz, pénzre pedig szükség volt. Hogy közben jól kerestek a brigádtagok? Megérdemelték! A végzett munka után járó bért megkapták, jól jött ez nekik, de jól jött a vállalatnak is. Találkoztak az érdekek, s ez az eredrényben mutatkozott meg leginkább. A csoport lelke: MOLNÁR, HORVÁTH ÉS ORBÁN A 28 fős motoros csoportnak elvileg nem lenne szabad a 7-estől a 12-es ütemig az ütemekben dolgoznia. Ez sajnos, csak elvileg van így, mert a gyakorlatban minden ütemben ott találhatók a motorosok. Ilyenkor aztán némely ütemben alig tudnak egymástól mozdulni, , mert annyian vannak azon a szerencsétlen buszon, s akadályozzák egymás munkáját. Mondom, huszonnyolcan vannak, nagyobb részt betanított munkások, kevesebb részük az univerzális szakember. Ilyenek például Molnár I. Sándor, Horváth István, Orbán László, ők voltak a csoport lelke, rájuk minden körülmények között számíthatott Botár Pál csoportvezető. Naponta hét darab 180-as kocsit kellett motorikusan kész állapotba hozniok, s becsületükre legyen mondva, soha nem késtek a munkával. Nem volt az, hogy ez az én munkám, az meg a te munkád, csináld hát te, mindenki csinálta, amit éppen tenniök kellett a munka folyamatossága érdekében, mert igen nagy szégyen lett volna, ha valamiben is lemaradnak. Pedig az anyaghiány nem egyszer próbára tette őket. Megnyújtották hát a műszakot, másként nem ment. Hogy túlóráztak is? Kellett, nem volt más lehetőség. Azt is , vállalniok kellett. Mikor e sorok megjelennek, pontosan egy hét múlik el az új esztendőből, magunk mögött tudunk tehát egy nagyon nehéz esztendőt. Sok gond, sok baj tette nehézzé az 1969-es évet, s ha nem is tudtunk minden nehézségen úrrá lenni, nem kell szégyenkeznünk. Szép eredményt értünk el. Van azonban amin el kellene gondolkoznunk: a munkaszervezés, az anyag- és alkatrész-biztosítás, a kooperációs tevékenységünk hatékonysága, s nem utolsósorban a műszaki fejlesztés. Ha ezeket nem emeljük magasabb szintre, ha nem foglalkozunk velük kellő elmélyültséggel, nem tudjuk elérni az 1970-es céljainkat. Nem szabad megengednünk azt sem, hogy az esztendő végére ilyen nagy hajtás maradjon, amikor az emberek heteken keresztül alig látják a családjukat. Ez minden bizonnyal elkerülhető lesz, ha már év elején szervezetten és ütemesen kezdünk dolgozni. (Lizsef — Herezsnyei)