Ikarus, 1972 (20. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-06 / 1. szám

19?" január 6. Ki volt Kossuth ? Jó hapsi —ez már dicséret T­őlünk, felnőttektől tanulnak a gyerekek — jót is, rosszat is!” Ez a mondat a szakmunkásképző üzemben hangzott el egy beszélgetés során. Az­tán a szakoktató kollega bővebben is kifejtette vélemé­nyét a felnőttek, a szülők magatartásáról. Szóba került a pénz utáni esztelen hajsza, bizonyos tartós fogyasz­tási cikkek „ha kell, ha nem kell’ mániákus gyűjtése, a „rongyrázás” különböző megnyilvánulási formái, illetve ezzel párhuzamosan az „itt van fiam, 10 forint, menj moziba” (mintha ezzel már minden rendben lenne a fiatallal való törődést illetően). A beszélgetés egy, összesen három alkalomból álló pedagógiai — pszichológiai előadássorozathoz kapcso­lódott. Az előadások gondolatát a szakoktatók ilyen irányú érdeklődése vetette föl az üzem vezetőjében, Nagy Károlyban. Mint a vállalat pszichológusa, a leg­nagyobb örömmel tettem eleget kérésének. A közel 600 tanulóval foglalkozó üzem oktatói szak­mai tudásuk mellett pedagógiailag is műveltek, bár ki­mondott pedagógiai végzettséggel egyikük sem bír. (Egyébként továbbképzési igényeikre jellemző, hogy közülük jelenleg tízen tanulnak munka mellett szak­irányú oktatási intézményben, illetve hogy többen el­végezték a marxizmus-leninizmus esti egyetemét is.) A pedagógiai kérdések iránti élénk érdeklődésüket jól illusztrálja az, hogy a megszabott időkereteket majd minden alkalommal túlléptük a kialakult vita hevében. A­z első alkalommal főleg pedagógiai-pszichológiai alapfogalmakról volt szó a fiatalok nevelése, meg­ítélése szempontjából (pl. a viselkedés és a maga­tartás megkülönböztetése). A következő héten a ser­dülő- és ifjúkor néhány jellegzetességével és lélektani sajátosságával foglalkoztunk. Többek közt szóba került a dac, a „rombolási vágy", a jó családi légkör fontos­sága, a kitűnni vágyás, az egyéni foglalkozás igénye, az önállóság kérdése, a dicséret, s a dorgálás alkalmazása. A harmadik alkalommal elsősorban a felnőtt korosz­tályt vettük szemügyre. A szakoktató kollégák sok érdekes kérdést vetettek föl. Például: sokszor még a szülői ház nevelőszerepét is nekik kell pótolniuk, az elvált szülők gyermekeinek nehéz helyzetét. (Egy öngyilkossági gondolatokkal fog­lalkozó „válási árva” így panaszkodott oktatójának: „Engem soha nem szeretett senki’’.) A törődésnek megvan a jutalma, példázza ezt az alábbi epizód. Az egyik szakoktató kolléga, aki azt vall­ja, hogy „nincs hálásabb dolog, mint a fiatalokkal fog­lalkozni", egyszer véletlenül fültanúja volt annak, hogy hogyan vélekednek róla a tanulók. Nos, így: „Jó hapsi”. Ebben a korban ez igen nagy dicséretnek szá­mít! Ugyanő még pedagógiai jellegű ,,kísérletre” is vállal­kozott egy újságcikk nyomán. Végigkérdezte a csoport­jába tartozó tanulókat, hogy „Ki volt Kossuth Lajos?” Az eredmény megdöbbentő volt: a 15 főből csak egy cigány fiúcska tudta megmondani pontosan, et úgy válaszolt a kérdésre, hogy „toborzó volt”, egy gyermek pedig „56-os vezérnek” vélte. Ez önmagáért beszél. Ezért is segítik, támogatják erejükhöz mérten a szak­oktatók az üzemvezető törekvéseit a nevelési-oktatási szint emelésében.­A viták során társadalmi kérdések is előkerültek Többek közt szóba került néhány kultúrpolitikai probléma is: elsősorban a filmek, a rádió és a tv­­műsorok „trágársága”. Amíg a szakoktatók ilyen felelősségtudattal, lelkese­déssel, érdeklődéssel foglalkoznak a fiatalokkal, addig, ha adódnak is időnként nehézségek, minden elismerést megérdemelnek. Púpos László pszichológus TALÁN SZOKATLAN, hogy egy munkatárs kívülállóként szól hozzá a lapjában dúló vi­tához, de megesik azért. E so­rok írója ugyanis egész vélet­lenül összeakadt Z.-vel. Lent a munkapadnál, a fizikai mun­kát végző Z.-vel. Az én Z.-ém talán nem veszi rossz néven, ha neve kezdőbe­tűit ide írom: K. I. Kemény­kötésű. 57 éves férfi, a leme­zesüzem szerelő vonaláról. Keménykötésű? Volt: 1971 áp­rilisáig. Ekkor szüntették meg csoportvezetőségét főnökei, be­osztottai pedig leváltották a brigádvezetőségről. Most, ha sorsáról esik szó, kormos pu­­fajkája ujjával hamar össze­­maszatolja az arcát. „21 ... 21 év után azt mond­ja nekem a gyáregységvezető: nézze, K. bácsi, mindenki csak­ annyit vegyen ki abból a bizo­nyos kalapból, amit bele is tett.” „Hát máris elfelejtették?” Elfelejtették: úgy telt el ez a 21 év, amióta itt dolgozik, hogy soha egy fél óra pihenőt nem engedélyezett magának. Amikor még nem volt csoport­vezető és egyéni normában dolgoztak, azt megtette, hogy két-három órával­ titokban to­vább maradt. Saját maga szo­rította le a saját maga nor­máját. Igaz, szidta a normáso­kat ezért, de pár nap múlva újra és újra a kezükre ját­szott. Furcsa verseny volt ez, de győzte! Amikor fizikai ereje fogytán volt már, józan pa­raszteszét vette elő, és újított. Hajtotta magát és újított. Később brigád-, csoportveze­tő korában az embereit is ezzel a maga elé állított mércével mérte. Hát ez lenne most a bűne? Ezért fordul ellene még a gyáregységvezető is? „De hiszen a munkafegyelmet nem én találtam ki — én csak megköveteltem’’ — jut eszébe még éjszaka is a védekezés, amikor hajnalig forgolódik az ágyon. MINDEN SAJNÁLATOM és tiszteletem az övé. Akár az a bizonyos Z., „ő sem fér bele a nyolc órába’’. De közte és az eredeti 7. között akad azért némi különbség. Ami megszál­lottságát illeti, megszólalásig azonos vele, de még nem a „forradalmár” alkat. Talán génjeibe programozva hozta magával az ősi parancsot: „Dolgozni kell... látástól­­vakulásig! Ez a szegény embe­rek sorsa.” Igaz, már rég nem szegény — akkor is! Mint az ősei, akik földdel, vad vizekkel, aszály­­lyal birkóztak! S ha meg is fogalmazódott benne valami nagyobb cél — a „brigád be­csülete...” „a busz 1. érdeke...” — valójában ezek a közössé­get érintő témák eléggé leegy­szerűsödve, így jelentkeztek nála. ..megbecsült emberként dolgozni, s ha itt az idő, ki­emelt fizetéssel elmenni nyug­díjba”. Néha még a búcsúzta­tóját is elképzelte: az üzemve­zető . .. talán maga a gyáregy­­ségvezető fog beszélni: „Ha nekem három-négy K. I.-m volna... vagy legalább egy még (néhai P. J. üzemvezető szavai ezek), oda se néznék a hóvégi hajráknak". Álmok. Ehelyett 57 éves ko­rára megkapta „a nagykalap­ról” szóló példázatot,, leváltot­ták, új munkaterületre helyez­ték. Új munka: új fogások, amit ő már 57 éves fejjel alig­ha tud megtanulni. Ráadásul hetente két alkalommal még a segítséget is elviszik mellőle. Magára maradt. Ilyenkor, szeretne robbanni az ember. Hát tényleg ez lenne a Z.-ék sorsa vállalatunknál? Ez­ 21 év becsületes munkája után járó jutalom?! DE EGY PILLANAT. Azt hiszem, éppen itt nem árt egy új fogalmat is bevezetni. A „Z. szint” fogalmát — én így nevezném legalábbis. Ez a szint, ahol a Z.-ek már nem­csak tiszteletet (vagy sajnála­tot) váltanak ki az emberből, de vitára is ingerelnek. Első­sorban azáltal, hogy önmaguk bírájává válnak. Talán sejtem az okát, hogy miért, irigység­ből? butaságból? — mindegy: késik a közösség elismerése. Hát erre megadják saját ma­guknak ők. Z. is. K. I. bácsi is. Ki-ki a maga módján. Z. azt szeretné, ha mindenki vele fut­na a közös cél felé, közben nem veszi észre, hogy nem szárnyakat ad a kollegáknak, de a tyúkszemükön tapos. K. bácsi pedig (hogy folytas­suk a konkrét példát) harcol a beosztottjai pénzéért. De ho­gyan? Csoport-, brigádvezető korában például így osztotta az „órabéresített” prémiumot „ha négy forint jött ki átlagnak, akkor én r­agamnak mindig öt forintot adtam”. Végül ennél is többet! Ha valakitől munka­­fegyelem megszegése címén le­vont 50 forintot, eleinte eltű­nődött kinek adja ezt a pénzt. Elnézte, hogyan dolgoznak a többiek és eszébe jutott ho­gyan dolgozott ő­­s nem tu­dott máshogyan dönteni: ma­gának kellett, hogy adja ezt is. Vagy csak arra gondolt: ezt mások is így csinálják. Nem tudom, de lassan kedvenc sza­­vajárása lett: „ennél igazságo­sabban más se tudná eloszta­ni", meg ez: „ha én egész nap meg se fogom a kalapács nye­lét, akkor is hajtok annyi hasz­not, amennyi a bérem". AZT MONDJÁK ERRE: is­merős tünet. Számtalan derék, becsületes, jó szándékú embert kapott el és állított félre az eltelt negyedszázad alatt. Ez történt végül K. bácsival is, le­váltották. Amíg 8(X)—1006 fo­rint prémiumot tudott fizetni havonta, addig a brigádtagok elnézték, hogy 5—600 forinttal többet számolt („túlóraprémi­ummal”) magának, hogy egyre ritkábban fogja meg a kala­pács nyelét. A „baj” akkor kezdődött, amikor vállalatszer­­te átálltak a gyártmánybér 20 -1- 20 százalékos fölhaszná­lására­­. Gy., közvetlen utóda a csoportvezetőségben így beszél erről: „Tudja, nyolc ember elbír egy kilencediket, akinek csak az a dolga, hogy a pénzt in­tézze. Ha van pénz. De amikor engem odaállított a gazdasági vezetés a csoport élére, már nem volt. Legfeljebb 1­50—200 forint fejenként. (Az emberek morgolódtak: minek ide cso­portvezető?!) Ezért egy hónap után összehívtam az embere­ket: „én nem csinálom to­vább". Így esett a választás M. A.-ra , a csoportvezető, de dolgozik is.” Félek, úgy­ érzi a kedves ol­vasó, elveszek a részletekben Pedig „Z. probléma” ez a ja­vából! „Z. az Íróasztalnál”, és ,,Z. a munkapadnál” a két tí­pus itt esik a legtávolabb egy­mástól. Amíg az indulatos ki­szólások, a­­munka sikeréért kiabált igazságok döntően be­folyásolták a 7. körül kialakult légkört, addig itt lent, erről esett a legkevesebb szó. Leg­feljebb K. I. vezetői lobogtat­ták, mint valami mindent ütő tromfot: „Rossz a dolgozókhoz való viszonya, hajtja őket.” (Ezért is váltották le az embe­rek.) Stb. stb. stb. Holott nem erről volt­ szó. Az embereket (sajnos, vagy s­em?) ez idegesí­tette legkevésbé. Talán csak a vezetőkét, mert megunták a le­­felé-fölfelé egyaránt szókimon­dó csoportvezetőt? Talán sze­rmélyes okokból? Nem tudom. De tény, ha a hajdani pénzelosztásnál, K. bá­csi munkásból „vezetővé" vá­lásánál, menet közben hangoz­tatták volna ezeket a demok­ratikusnak tűnő, „rossz a dol­gozókhoz való viszonya" jel­szavakat —, a végeredmény­­ dem­okratikusabb lett volna, így­ most csúnyácskán hat az egész. Én ezt­­ olvasom ki a megtörténtekből: amíg szü­kség volt K. I. csoportvezetőre, mindent elnéztek neki. A túl­kapásait is. Amikor már K. I lakatos nélkül is elment a­z 7- es ütem munkája, áttették: é­­szakásnak. Aztán , egy mási ütembe. MINDEZ NYOMONK­ÖVÉT SIETŐ, s a véleményem­ kiolvas­ható a leírtakból: amíg ezek a­z emberek nem kerülnek (az 41 talam önkényesen haszná'4­ .,Z. szint" fölé, én a maian­­részéről ízig-vérig Z.-párti va­gyok, s ha kalapot hordanék csak előttük emelném meg. A tudom a kérdés ez is, és ír­ván akkor ha már túl futotta! Ez a legnehezebb far­me­­rázni vagy felrázni őket, hank a hitük, megszállottságuk azé, bennük maradjon. Halász Imre Találkoztunk Z-vel a műhelyben, már leváltották őt :TL­ ­U FASO­ING O­LDALA 4 -H-t-1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 H- - -m, u -j IKARUS gondolatok— vélemények Moszkvában voltunk Szovjetunióbeli­ jutalomkiránduláson vettünk részt novemberben öten, szakszervezeti és gazdasági aktívák a fehérvári gyárból. A szép és kellemes útról szeretnék most röviden beszámolni újságunkban. IL— 18-as repülőgépen érkeztünk meg Moszkvába. Négy napon keresztül a Metropol Szálló volt az ottho­nunk. Idegenvezetőnk kalauzolásával több hírneves épülettel, történelmi emlékkel megismerkedtünk. Lát­tuk a Lenin Mauzóleumot, végigjártuk a gyönyörű Kreml területét, és megtekintettük a Lomonoszov egye­temet is. Csak csodálattal tudtuk nézni a nevezetessé­geket, a sok aranytornyú várost! Megtekintettünk egy­ operát is az Állami Nagyszínházban. Egyébként fel­tűnően tiszta város Moszkva, és azt tapasztaltuk, hogy az emberek közvetlenek, barátságosak. Gyorsvonattal utaztunk Leningrádba, ahol ugyancsak szállóban kaptunk elhelyezést. A Néva-parti város to­vább gazdagította élményeinket. Lenyűgöző látvány maga a folyó, és az itt horgony­zó híres Auróra hajó. Kínt jártunk a Balti-tenger partján­, láttuk a hatalmas kereskedelmi hajóikat. Akkor itt már hó volt, és még szebb, gyönyörűbb kép tárult elénk. Felkerestük a vi­lághírű Ermitázst is. Az egyhetes emlékezetes kirándulásért társaim nevé­ben is köszönetet mondok a gyárvezetőségnek és a szak­­szervezetnek. Gombos Károly, a préslakatos dolgozója Több, mint 11 éve dolgozik Hajnal Imre vállalatunknál. A jéghenger dobozok szerelését végzi, de emellett sokoldalú és szükség szerint más feladatokkal is megbízható. Szorgal­mas szakember. Törökét­ok Napról-napra egyre többet gyártunk a betontörme­ lékből. Ma lebetonozzuk, holnap feltörjük. Elkészül a betonjárda?! Feltörjük, mert széles és magas. Feltör­jük, mert alacsony és megáll rajta a víz. Feltörjük, mert litbán van. Feltörjük, mert kell a betontörmelék. Ja, hogy mindez mibe kerül?" Azon senki nem töri, törögeti a fejét. szakmi / 3 Merev vagy rugalmas a számítógép ? Jór­a is sokan hangoztatják a gyárban, főleg akik el-­­­lenzik a számítógép munkába állítását: túlságosan merev a számítógép feldolgozási rendszere, nem tud rugalmasan alkalmazkodni az adott helyzethez, a vál­tozásokhoz, emiatt alkalmazása nem indokolt, sőt nem is lehetséges. Tény az, hogy a számítógép az adatokat igényli és nem kitalálja, a feldolgozási programokat is előre el kell készíteni és betáplálni. Mindezeket a gép ugyan bizonyos kritikával fogadja — ellenőrző rendszere fel­fed bizonyos logikai hibákat — azonban az feltétel, hogy az alapadatokat helyesen és értékelhetően bizto­sítsák számára. A feldolgozások menetére is csak a prog­ramok által meghatározott módozatok közül választ. Vajon emiatt teljesen merev? Emiatt alkalmatlan adott helyzet lehez igazodásra, hogy ennek alapján vé­gezze el a rábízott feladatot. Ennek az állításnak a helytelenségét könnyű bizo­nyítani. Vajon tud-e az ember helyesen dönteni akkor, ha nem áll rendelkezésére kellő mennyiségű, vagy meg­felelő pontosságú adat ? Vajon helyesen dönt-e a vezető, vagy dolgozó — a rugalmas, a „talpraesett”, aki a fennálló utasítások­ megszegésével oldja meg feladatát a megváltozott hely­zetben, vagy a meglevő adottságok (adatok) ismereté­ben, a szabályos intézkedési­ lehetőségek (programok) közül választja ki ■ a megfelelőt (vagy a legmegfele­lőbbet). XT a erre a kérdésre választ adtunk, akkor az ere­­deti kérdés is megválaszolást nyert. Csak egy nagyon egyszerű példára szeretnék hi­vatkozni­. Van 100 különféle szám, melyet növekvő rendbe kell sorolni. Az ember ilyen esetben azt teszi, hogy sorban ösz­­szehasonlítja a számokat és a kisebbeket előre, a na­gyobbakat hátra rakja. Az tehát, hogy hova teszi, egy feltételtől függ. A gép is ugyanezt teszi, mert a programutasítás így szól: Vedd a következő számot, hasonlítsd össze az el­sővel. Ha kisebb tedd elé, ha nagyobb, hasonlítsd össze a következővel. Ha kisebb, ha nagyobb... A gép tehát a feltételek egész sorát vizsgálja, csak ezután „dönt". Nézzünk talán egy programozási feladatrészt: Van még szabad­­kapacitás adott munkahelyen, adott időszakban? Ha van, akkor oda terhelhetsz még mun­kát, de csak annyit, hogy a kapacitást túl ne lépd. Tehát minden hozzáterhelésnél vizsgáld: a kapacitás nagyobb-e vagy a terhelés... Ha nincs szabad kapacít­i­tás, vizsgáld a következő időszakot. Van, nincs, ki­sebb, nagyobb... A­zt hiszem az előző, elektronikus számítógépes szempontból igazán primitív példák bárkit meg­győzhetnek arról, hogy a gép az ember által el sem képzelhető rugalmassággal — esetenként számtalan fel­tétel figyelembevételével — képes az embernél sokszo­rosan gyorsabban és pontosabban dolgozni. Hol van ezek után a rugalmatlanság? Azok indokai között, akik ezt nem ismerik, nem akarják megismerni, vagy nem akarják belátni, hogy számítógép-ellenes vé­leményük úgyis csak ideig-óráig védhető. Csékó L­ászló

Next