Ikarus, 1984 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-12 / 1. szám

Kisarkítás A számítógép a bűnös? Két, meglehetősen elcsépelt közmondás bevezetőül: a téma az utcán hever, illetve a másik: egy újszülöttnek minden vicc új. Miért mondom ezt? Azért, mivel a „sarkokat" nem kerestem, még csak valaki a figyelmemet sem hívta föl rájuk, egyszerűen sétáltam a műhelyben — tehát annyi változtatást eszközölni kell: a téma a műhelyben hever — s ráakadtam. A másik közmondásnak pedig időszerűségét az adja meg, hogy bizonyára csak nekem hat a fölfedezés erejével, hogy selejtesek, rosszak a sarkok. Aki nap mint nap a műhelyben dolgozik, annak valószínűleg sokkal több „sarokeset" jut tudomására. Hogy szinte semmi említésre méltó nincs benne. S hogy én mégis tollhegyre tűzöm? Annak okául annyit, hogy nem hiszem, helyes megoldás lenne belenyugodni egynémely dologba, mondván, ez már régen így van; lám, a buszok végül csak elkészülnek, nem kell minden kis apróságon megütközni, például a rosszul szabott sarkokon. Olykor-olykor mégis illik az embernek sarkára állnia, így lehet a sarokból sarkalatos kérdés. No, de a tanító célzatú — remélhetően nem túlságosan didaktikus hangvételű expozíció után lássuk a „medvét", mégha fémből készül is, és a 280-as autóbusz padlózatába építik be. K. bácsi a lemezes szerelővonalnál egymás után emelgeti a padlósarkokat, nem azokat, amelyekre éppen szükség lenne, hogy előkészítse a beszereléshez, hanem azt, ami éppen van. — Jelenleg a gépet padlósarok hiányzik — mondja. — Eddig selejtből javítással készítettük, most selejt sincs. Mutatja azokat a lemezeket, amelyeknek rossz az ívelése. — A hátsó darab ívelése más, mint az elsőé. De úgy látszik, első íveléssel készítik a hátsót is. Valószínűleg rossz sablont adtak annak a munkásnak a kezébe, akinek vágnia kell. Nézünk másféle padlósarok elemeket is. Halomba támasztva a hasznavehetetlenek: — Sok selejtet küldenek a sajtolóból. Nem értem. Ott a meo, miért nem dobják félre? Ideküldenek egy fajtából százat, abból 10—15 biztosan el van rontva. Vagy nincs fölhajtva a széle, vagy többet hajtottak föl. Valóban, az előírt másfél centiméteres hajtással szemben néhol semmi, másutt alig valami, megint újabb darabon kétszer akkora gallér. — Nem lehet beszerelni, így nem lehet ezeket beszerelni — magyarázza meglehetős vehemenciával K. bácsi. A rossz ívelésű darabokat ott a helyszínen, a lemezes szerelőüzemben alakítják használhatóvá. Sablont készítettek, berajzolják a helyes vágási vonalat, s máris mennek a darabok a rezgőolló alá. Ezért a munkáért — a selejt javításáért — fizet valamennyit a sajtoló. Most már csak az a kérdés, a sajtoló miért nem szállít helyesen szabott lemezeket? Gili Mihály a sajtoló művezetője megmutatja a „bűnös" szerszámot: — Nem tudunk mit tenni. A szerszám ívelése nem ad más vágásra lehetőséget. Ezek rögzített szerszámok, nem tudjuk átállítani őket. K. bácsi közben a „magasabb" összefüggéseket keresi: — Úgy látszik, a vezetők egymással meg vannak elégedve, a hibákat pedig kijavíttatják a munkással. Nem mindegy, hogy termelőmunkát végzek-e vagy a mások által elrontottat javítom. A nyolc órai munkaidőből legalább másfél órát javítgatással töltök. Azért a munkáért egyszer már valakinek kifizették a bért. Gondolom, a fölhajtási hibák nem származhatnak a célnak nem megfelelő sajtolószerszámoktól. Gili Mihály széttárja karját: — Előfordulhat, hogy az ott dolgozó munkás nem pontosan ütközteti a darabot, és a gép félresajtolja a lemezt. De hát nem lehet minden egyes darabot meózni! És ahol emberek dolgoznak, ott hiba is előfordul. Tényleg, nem megoldható a helyszíni, folyamatos ellenőrzés? Nem azért, hogy a munkást elmarasztalják, és a selejtet azonnal a nyakába sózzák, hanem azért, ne kerüljön a termelés további véráramába olyan alkatrész, amely „salakanyag", s csak fölöslegesen vetődik ide-oda. Míg végül a hulladékgyűjtő konténerbe kerül. Ahová véletlenül néztem be. Vagy tíz, de lehet, hogy több hatalmas lemezdarab pihent a fémforgácsok között. Kérdezem a lemezes szerelőüzem szakembereit, mennyire selejtesek. Megértek a végső ítéletre? Kiderül, többségük javítható lenne. Csakhogy a szerelőszalag mellett erre nincs idő. S türelem sem. Egyszerűbb másik után nyúlni, s az előbbit elhajítani. De ha a kezdeti lépésnél kiemelnék ezeket, s javítanák, máris javulna az anyagtakarékosság. Gondolom én, a félig-meddig kívülálló. Hát ezért vagyok a bevezetőben említett újszülött. A naívságom miatt. Még azt is megtudom, nem csak az embernek, de az autóbusznak is két sarka van elöl is, hátul is: egy jobb és egy bal. (Úgy látszik, az ember a maga mintájára formázza teremtményeit.) Csakhogy a lemezes szerelőbe olykor bal sarok érkezik jobb nélkül, vagy jobb bal nélkül. Pedig hát párosával szép az élet. Ilyenkor mit van mit tenni, következik az „ortopédiai" művelet: a jobbosból balost szabnak, a balosból jobbost, attól függően, mi hiányzik. Gál Mihály a rendelő borítékát mutatja: — Mi azt, és annyit gyártunk, amire és amennyire rendelést kapunk. Honnan érkezik a rendelés? — A gyártáselőkészítéstől, a gyek-től kapjuk. Megyek a gyártáselőkészítőkhöz. — Minek alapján adják a műhelynek a rendelést? — A számítógépes program közli velünk, miből mennyit gyártassunk. Ekkor a homlokomra csaptam. Hát persze! A számítógép. Az lehet az oka mindennek! Azt a Robotronját, vagy RC— 10-esét! Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembel e mer- MEGTAKARÍTOTTUNK 1,5 + 1,2 MILLIÓT A szegedi gyár értékelte a gazdaságos anyagfelhasználás és e technológiák korszerűsítésének tervét. Figyelembe véve az eddigi eredményeinket, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a közvetlen anyagmegtakarítás értéke megközelíti az értékelési időszakban az 1,5 millió forintot. A közölt összegnek körülbelül 60 százalékát a gyárban keletkező különféle acéllemez célhulladékok szervezett formában történő felhasználása útján értük el. A további anyagmegtakarítás különféle gyártásfejlesztések, utasajtó, kiegyenlítőtartály, stb. eredményeként jelentkezett. Jelentős az újítások megvalósításában bekövetkezett anyagmegtakarítás is. Ennek értéke 1,2 millió forint. A lehetőségek figyelembevételével a III. gyártócsarnokban megvalósult vízhűtőtorony beindításával a víznek zárt rendszerben való körforgása, illetve a ponthegesztőgépek hűtővizeinek visszakeringetése jelentős anyagmegtakarítást eredményezett. Azt is megállapíthatjuk azonban, hogy az eddigi eredményeink mellett további lehetőségeink vannak az anyag- és energiamegtakarításra. Gyárunkban tovább kutatjuk annak lehetőségét, hogyan tudjuk tovább javítani gyártmányaink minőségét, és csökkenteni a ráfordítási költségeket. Baráth József Szeged USS Egyre bővülnek a magyar-kínai kapcsolatok. 1983. december 22-én Sen Jie-Csu, gépipari miniszterhelyettes vezetésével küldöttség látogatott az Ikarusba. A vendégeket Kelemen Pál, fővállalkozási igazgató kalauzolta. (Fotó: Farkas Katalin) Most nincs jobb megoldás - a baltát hiába teszik ki MINDENKI SZERETNÉ, HA CSÖKKENNE A ZAJ A zaj láthatatlan, akkordikus, tömör formákban burjánzik a szerelő I. gyáregység kocsitest csarnokában. A burjánzás néha erősödik, máskor alábbhagy. Egész műszak alatt a dolgozók tűrőképességét vizsgáztatja. Ahogy elhaladok a már összeállított kocsitestek mellett, az egyikre hatalmasat sóznak kalapáccsal. Egyengetik a vázat, a lemezt. Az alig elviselhető robaj agyam kupolájában mintha százszoros erővel visszhangozna. Ez csak egy a számos zajforrás közül. Van itt bőven más is. Darabológépek, hegesztőberendezések. A nagynyomású levegő fülfájdító sivítása, amint a rossz tömítéseknél, csatlakozásoknál elszabadul a zárt rendszerből. Érdes, fájdalmas hangot adnak a köszörülő korongok a vasidomokkal érintkezve. 1981-ben hívták életre a régi busz 1-ben a munkakörülményeket javító munkacsoportot. Zajtérképek készültek, hivatva megállapítani, hol alakulnak ki a zajgócok. És ami a legfontosabb: tavaly, az év közepétől megindult egy köszörülőkamra tervezése, amit követne majd a többi. A kamrát a tetőváz köszörülőhelyén szeretnék fölépíteni. Nem állítom, hogy a „tetthelyen" nem lehet egy gombostűt sem leejteni. A fülelugós fiatalembernek azonban elég sokat nagy térben kell mozognia, hogy hozzáférjen köszörűjével a varratokhoz. Megszólítom. Hallott már a köszörülőkamrák építéséről, de nem felhőtlen az öröme. Körbemutat. Ahol a falak állni fognak, konténerek sorakoznak, tele alkatrészekkel. A műhely oszlopai meglehetősen közel vannak most is. Mi lesz, ha elé kerül még egy fal? Tipegni mégsem lehet egész nap egy szűk helyen. Nem beszélve arról, hogy alkalmanként ennél az üzemhelynél javítják a hegesztéseket. Akkor pedig egy géppel és egy emberrel több lesz a kamrában. Nagyon kevés a hely. Természetesen a zajt csökkenteni kell. Azokat a helyeket, ahol a legerősebb és legbántóbb, el kell választani a többitől. Az elválasztással a környezet zajszintje mérséklődik, elviselhetővé válik. Nem csak az üzemhelyen dolgozó fiatalember öröme megosztott. Mayer Ferenc, vezető üzemmérnök és Simon Sándor, ennek a fejlesztésnek egyik szakértője sem takargatja aggályait. Véleményük szerint az összes zajos hely közül ez a legkevésbé az. Itt köszörülnek ugyanakkor a legkevesebbet. A köszörűs egyéb mozzanatok miatt öt-tíz percet köszörül csak. Ez azonban az érem egyik oldala. Szinte egyértelműen az az álláspontjuk, hogy nem alkalmas ez a hely a kamraépítésre. A megoldás alighanem gátolná a termelést. A rakodóhely most is kevés, hát még ha elvesznek belőle. A daruzáskor előfordulhatnának fennakadások. Az egymást követő üzemhelyeken a gépek zsúfoltsága miatt jelenleg is nehéz a közlekedés, az alkatrészek betáplálása. A kamra felállításával a záróprofilhegesztő készülékbe — ahova néha egyébként is kézzel húzzák be a vázat — megnehezülne az adagolás. És ami nem mellékes, a porártalom mértéke nem változik. A terveken elszívó berendezés nem szerepel. A levegőcserét természetes úton teremtik meg. Azok körében tehát, akiknek a köszörűkamra javítana a munkakörülményein, nem talál egyértelműen kedvező fogadtatásra a megoldás. Az indokok alapján talán érthető okokból? És még valami. A darabolóknál — ahogy Simon Sándor mondta —, 115 decibel is lehet a zajérték. A leendő telepítés helyén ennél sokkal kevesebb. Az átlagos szint 75—80 decibel. A tomboló hangzavarból a célnak megfelelően azokat a helyeket lenne szükséges kikapcsolni, amelynek megszűntével a környéken dolgozók munkakörülményei valóban javulnak. Kihasználva, hogy még nem áll a kamra, vizsgáljuk az adottságokat, az alaphelyzetet. A küszöbön állva még körbetekinthet mindenki, hova lép be, élvezheti a választás lehetőségét. A közel egymillió forintos beruházás kapcsán megkerestük a gyártástechnológia szakembereit, Németh Sándor hegesztő-csoportvezetőt és Borka Attiláné témafelelőst. Szakmai szempontból ide kívánkozik, hogy a zajszint csökkentésére két fő megoldás kínálkozik: a zajforrások elszigetelése vagy a műhelyben teremakusztikai berendezések kialakítása. Lehet-e jobb megoldás a tervezett köszörülőkamráknál? — Nincs jobb, pontosabban most nincs jobb. Ezt kívánja a daruzás megoldása is. Itt akadályozza legkevésbé a munkát — állapítja meg Németh Sándor. — Máshol, például az oldalvázgyártásnál még kevésbé elképzelhető a zajszigetelés, mert ott nemcsak hossz, hanem oldalirányú anyagmozgatás is van. Pedig azon a helyen nagyobb a zaj. Nem értjük, miért most említik, hogy gondjaik vannak a köszörülőkamrákkal, vagy hogy nem akarják. Tavasszal közösen megnéztük, hol állítsuk fel a kamrát, ők sem tudtak jobb helyet ajánlani. És kértük, idejében szóljanak, ne dobjunk ki feleslegesen tervezési díjat az ablakon. Ők is kívánták a zajcsökkentést, aminek beindítása természetesen vezetőink utasítására indult meg. Érthetetlen miért így reagálnak. Borka Attiláné folytatja: — A mostani csarnok nem ilyen szériagyártásra készült. Más megoldás alig elképzelhető. Ilyen jellegű munkavédelmi kísérlet még eddig nem volt az üzemben. Egyébként zajmérések pontos adatai szerint a csarnokban a háttérzaj 86 decibel, a szóban forgó vázköszörülésnél 85 decibel (megjegyzem Németh Sándor tévesnek tartja ezt az értéket, kevesli). — Ha kevesebb a háttérzajnál is az adott helyen a zaj, mit segít a kamra? — A magas visító, nagyfrekvenciájú hangokat tompítja, illetve megszűnnek a környezet számára. Hangsúlyozom, az épület teteje fölerősíti a zajokat, tehát a kamra segíthet — nyomatékosba mondandóját Borka Attiláné. — Nem kéne annyit köszörülni, ha tartanák a hegesztési előírásokat. Ez is segítene — szed elő két varratot a fiókjából Németh Sándor és mutatja. Valóban sokkal alacsonyabb a varrat amelyiket szabályosan hegesztettek. De ez csak mutatóba, a vizsgálathoz készült. Egyébként a kamrában valóban nem csökken a zaj, de meg kell már egyszer mindenkinek érteni: az egyéni védőfelszerelést saját érdekében használja a dolgozó. A svédek, amikor a hegesztőrobotot szerelték javították, akkor is használták a füldugót, ha nem figyelmeztette őket senki. Náluk ha valaki saját hibájából károsodik, sérül meg, nem fizetik a kieső idő miatt. Visszatérve a mi dolgunkhoz. Senki ne higgye, hogy lehetséges az összes zajforrás elszigetelése. Ez a jelenlegi géphelyzetben, technológiával egyet jelentene a gyártás megbénulásával. Hozzáteszem a fejlesztésekkel nem állunk meg. Fölmerült egy lézertechnikás daraboló beszerzése, de ez nem sikerült A jövőben igyekszünk egy automatikus darabolórendszert kialakítani, és az egyik csődaraboló gépet, ami rettentően zajos, kiváltani. Idejében leállíthatták volna a szerelő gyáregység vezetői, és akkor nem oda tervezzük azt a kamrát, hanem keresünk nekimásik helyet, ha ez egyáltalán lehetséges. Érthetetlen az ismételt felvetés és ellenállás. A munkavédelemmel kapcsolatban mindenki tudja, hogy nem elég úgy tenni, mint ahogy az egyszeri ember csinálja, ő ugyanis, ha jég esik, élével fölfelé fordított baltát tesz ki ellene, mondván: attól eláll a jégverés. Tervszerűen dolgozva sem elegendő azonban olyan tetőt emelni az égi csapás ellen, amely nem bírja a terheket. Különösen akkor nem, amikor a jó telepítést, a kísérletet a gazdasági vezetők és a dolgozók is kívánják. Forduljanak ezért az érintettek őszinteséggel és bizalommal egymáshoz. -Kuba- Már nem ösztönöz a ,,gyártmány bérkaloda ”? Népmeséink sajátos eleme egy csodálatos fa: a világfa. Koronájában található a nap és a hold. Azt tartották, hogy odafönn a nap éjszaka is süt, világol és süt, élteti az embert. Ilyen csudákra csak a nagyon idős emberek emlékeznek, az élet prózaibb. Prózaiságának egyik legmegragadhatóbb része a pénz. Hovatovább társadalmi és közösségi azonosulást, értékelést, hovatartozást is jelent. Ha fizetéskor a borítékban kevés lapul belőle, ez beszédtéma lesz. Bolyos István és Sverteczki István szerelőgépkocsivezetők, az átadóüzem gépész dolgozói a többi motoros-gépész gondolatainak is tolmácsolói, mert ha már nincs életfa, legalább több lenne a pénzük. Találkozásunk előtt néhány nappal két társuk már szólt a kevés bér, a bérezési rendszer hibái miatt az üzemvezetőnek. Akkor ő türelemre intette őket. Ezt követően az egész társaság összeült és ismét lehívták az üzemvezetőt, aki elismerte, hogy kevés a pénz, de érvként mindössze annyit tudott fölhozni: két éve nem csökkentették a gyártmánybért, ez is eredmény. — Amikor szombat-vasárnap nem viszünk kocsikat a vevőnek, marad tisztán az alapfizetésünk. Mostanában pedig kevés gépkocsivezetőt kérnek tőlünk a hétvégi szállításokhoz - állapítja meg Bolyos István - Keresetünk a gyártmánybéres rendszeren alapul, amit 1974-ben vezettek be. Első ízben szóló és csuklós kocsikat gyártottunk. A csuklós gyártmány bére 612 forint volt. Akkor különböző okok miatt a szóló kocsikra hajtottunk rá, közben a csuklós bére 540 forintig esett le. Ennyi ma is és szólót nem készítünk. A béremelésünk, mivel órabér, tisztán elméleti, csak a brigádon belüli elosztást változtatja, a csoporttársunktól vesszük el a pénzt. Miért is? Tegyük föl, hogy hatvan kocsit ad át egy csoport egy hónapban. Ezt ha beszorozzuk a gyártmánybérrel, 612 forinttal, megkapjuk a csoport pénzét. A pénzt az órabérnek megfelelő kereseti arányok szerint osztják szét egymás között. Világos tehát, hogy ha az órabérek alapján változik a belső arány, növekszik vagy relatíve csökken egyeseknek a fizetése. És a mozgó bér? — A kocsiszám nem emelkedik, a gyártmánybér nem emelkedik, a mozgóbér következésképpen nem ösztönözhet, nagyjából régóta mindenki azonosan teljesít, megkapja azt a bizonyos mozgóbért — hangoztatja Sverteczki István. — A mozgóbér addig jelentett valamit, főképp ösztönzésben, amíg a kocsi darabszám emelkedett. — 1979 óta keresetnövekedést eredményező bérfejlesztés nem volt — így Bolyos István. — Hogyan dolgozzunk jó hangulatban, amikor mellettünk egy Csepel szervizes, aki ugyanazt a munkát végzi, hétezret keres, mi jóval kevesebbet. Ez az egész rendszer gyártmánybérkaloda. Sablonszöveget pedig nem eszünk meg. A világgazdaság nehézségeit elfogadjuk, a szervezési és irányítási gyengeséget nem is háborog tovább. — A mostani szervezetlenség miatt létszámot csökkenteni nem lehet. Egyedül úgy lehetett többet dolgozni, ha kevesebben voltunk, így tudott több kocsit eladni egy személy, mint régen, de ma már ilyen nem lehetséges. Ezek a srácok érzik a kocsit és szeretik a visszajavítást, a mostani helyzetet nem szívelik. Nemsokára jön a negyvenórás munkahét. Ha minden marad a régiben, a világra nem is, de a gondok az égig nőnek a gépészeknél. -Kyba-