Ipargazdaság, 1974 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám

felkészülni, megközelítőleg milyen lesz annak a hatása és kell-e új elemekkel gazdagítani ennek érdekében a gazdaságpolitikai és a vállalatok kap­csolatában jelenleg kialakult módszereket? A következő évtized gazdaságpolitikájának új elemei Köztudomású, hogy a következő évtized gazda­ságpolitikájának új elemei a folyamatban levő, 1990-ig szóló hosszútávlatú tervezés során öltenek majd formát, amelyről csak egy-két év múlva kap­hatunk megalapozottabb képet. Most ez alkalom­ból csupán a kérdés-felvetés és nem a megoldás igényével kívánok néhány problémával foglal­kozni. Abból indulok ki, hogy az elmúlt negyedszázad alatt gazdaságunkban az alapvető társadalmi szer­kezeti változásokat végrehajtottuk és mind a ter­melési viszonyokban, mind pedig a termelés ágaza­tok szerkezetében végbement változásokkal lerak­tuk a korszerű gazdaság alapjait. A további, előt­tünk álló fejlődés — mint minden fejlődés — ter­mészetesen ugyancsak a szerkezeti változások je­gyében fog végbemenni. De úgy vélem, hogy e vál­tozásokat már nem az extenzív fejlődés, az ágaza­tok és a munkaerő termelő szektorok nagy struktu­rális átrendezései indítják el, hanem a kialakult ágazati arányokra, az ágazatokon és ennek megfe­lelő foglalkozási csoportokon belüli minőségi ténye­zőkre alapozódó szerkezeti változás fogja kiváltani. Ez pedig azt jelenti, hogy gazdaságpolitikai célrend­szerünkben és módszereinkben elsősorban a már működő vállalatok intenzív fejlesztésére kell figyel­münket koncentrálni. Ezt az irányvételt társadal­mi-gazdasági fejlődésünk változásai érlelték meg. Ugyanis egyfelől nem számíthatunk arra a ténye­zőre, amelyet a keresők számának nagyarányú nö­velése jelentett gazdasági életünkben, másfelől arra a hatékonyságnövelő hatásra sem, amelyet a fog­lakoztatási szerkezet átrendezésekor a gyorsan nö­vekvő ipari foglalkoztatás — relatíve nagyobb ér­tékalkotó képességénél fogva — a társadalom szá­mára felszínre hozott az elmúlt évtizedekben. Ha tehát a jövőben egyfajta „arccal a vállalatok felé” gazdaságpolitikát képzelünk el, ennek megalapozá­sakor a vállalatok eredményességének elemzésére kell irányítani figyelmünket. A kialakult teljes foglalkoztatottságot figyelembe véve a kérdés voltaképpen egyszerűen is megfo­galmazható: hogyan lehetne a már alkalmazott munkaerő értékalkotó-képességét a termelő szférá­ban megkétszerezni viszonylag rövid idő alatt? Hiszen például az iparban foglalkoztatott né­pesség arányát tekintve számos fejlett nyugat­európai országot elértünk, miközben az egy foglal­koztatottra jutó teljesítményekben még távol ál­lunk tőlük. Az új helyzet és az új feladatok a mondottak­ból következően törvényszerűen formálni fogják cselekvéseinket, és a megszokottnál több és bonyo­lultabb kérdést állítanak a gazdaságpolitika és a vállalati vezetés elé. Ebből a gazdaságpolitikára háruló teendők általában véve hosszabb távú, idő­igényes célokból és rövidebb távú, a vállalati ve­zetést közvetlenül befolyásoló eszközökből, irány­­mutatásból tevődnek össze, amelynek alapvető célja magasabb követelmények feszítő erejét felhasz­nálni a vállalati vezetésen keresztül a gazdasági haladás meggyorsítására. Példaként említhetem a gazdaságpolitika célrendszerében a szerkezet­fej­lesztés szerepét és az irányítási mechanizmusban alkalmazott központi meggondolásokat. A jelenlegi struktúra-fejlesztési irányvonalak Ismeretes, hogy gazdaságpolitikánkban jelenleg több stratégiai jellegű szerkezetfejlesztési irányvo­nal érvényesül, amely természetesen megfelelő konkrét intézkedésekben is megnyilvánul. Például: — az energiarendszer korszerűsítésének évek óta tartó és hosszabb perspektívában előremutató ismert programjaiban (a fejlesztés irányai 1985-ig eléggé kidolgozottak); — az ipari és a mezőgazdasági termelés egészsé­gesebb, összehangoltabb arányát előkészítő fej­lesztési célokban (részben a mezőgazdaság, rész­ben az ipar egyes ágainak tervében jelennek meg a fejlesztési akciók); — a vegyiparnak az iparénál gyorsabb fejlődési ütemében, ezen belül különösen a természeti anyagok helyettesítését szolgáló termékek ter­melésében. Ez az irányvonal egyrészt a hiányzó vagy szűkös természeti anyagok pótlását cé­lozza, másrészt éppen az általános technikai ha­ladás eszközeit teremti meg, s ilyen értelemben a hazai nyersanyag és félkésztermékbázist bő­vítő irányzatnak is tekinthető­ — az országban rendelkezésre álló nyersanyagok — ideértve az agrártermékeket is —, magasabb hasznosítási fokra törekvő feldolgozásában, a megfelelő kapacitások fokozatos kiépítésével (például bauxit-, timföld-, alumíniumfeldolgo­­zási lánc, a kőolajfinomítástól a kőolajtermékek vegyészeti célú felhasználásáig, a gépipari anya­gok és a munkaerő magasabb értékű gépek és műszerek termelésére való hasznosításáig stb.). Ez az irányvonal a feldolgozási fokozatok nö­velésében való érdekeltségünket tükrözi, s mint ilyen, része az általános társadalmi hatékony­ság szerkezeti fejlődésre alapozódó minőségi növekedésének (feltételezve persze a megvaló­sítás konkrét üzemi szintű módozatainak haté­konyságát) ; — az ország munkaerő-képzési struktúrájának — az előbbi célokat is szolgáló — átalakításában, amely nélkül a termelési szerkezet korszerű­sítése meg sem valósulhatna. A stratégiai célokhoz is kapcsolódó termékstruk­túra fejlődését a gazdaságpolitika bizonyos ponto­kon (kiemelt fejlesztési akciókban) közvetlenül tá­mogatja (például a járműfejlesztési program ha- 2 IPARGAZDASÁG 1974. január

Next