Ipargazdaság, 1974 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
felkészülni, megközelítőleg milyen lesz annak a hatása és kell-e új elemekkel gazdagítani ennek érdekében a gazdaságpolitikai és a vállalatok kapcsolatában jelenleg kialakult módszereket? A következő évtized gazdaságpolitikájának új elemei Köztudomású, hogy a következő évtized gazdaságpolitikájának új elemei a folyamatban levő, 1990-ig szóló hosszútávlatú tervezés során öltenek majd formát, amelyről csak egy-két év múlva kaphatunk megalapozottabb képet. Most ez alkalomból csupán a kérdés-felvetés és nem a megoldás igényével kívánok néhány problémával foglalkozni. Abból indulok ki, hogy az elmúlt negyedszázad alatt gazdaságunkban az alapvető társadalmi szerkezeti változásokat végrehajtottuk és mind a termelési viszonyokban, mind pedig a termelés ágazatok szerkezetében végbement változásokkal leraktuk a korszerű gazdaság alapjait. A további, előttünk álló fejlődés — mint minden fejlődés — természetesen ugyancsak a szerkezeti változások jegyében fog végbemenni. De úgy vélem, hogy e változásokat már nem az extenzív fejlődés, az ágazatok és a munkaerő termelő szektorok nagy strukturális átrendezései indítják el, hanem a kialakult ágazati arányokra, az ágazatokon és ennek megfelelő foglalkozási csoportokon belüli minőségi tényezőkre alapozódó szerkezeti változás fogja kiváltani. Ez pedig azt jelenti, hogy gazdaságpolitikai célrendszerünkben és módszereinkben elsősorban a már működő vállalatok intenzív fejlesztésére kell figyelmünket koncentrálni. Ezt az irányvételt társadalmi-gazdasági fejlődésünk változásai érlelték meg. Ugyanis egyfelől nem számíthatunk arra a tényezőre, amelyet a keresők számának nagyarányú növelése jelentett gazdasági életünkben, másfelől arra a hatékonyságnövelő hatásra sem, amelyet a foglakoztatási szerkezet átrendezésekor a gyorsan növekvő ipari foglalkoztatás — relatíve nagyobb értékalkotó képességénél fogva — a társadalom számára felszínre hozott az elmúlt évtizedekben. Ha tehát a jövőben egyfajta „arccal a vállalatok felé” gazdaságpolitikát képzelünk el, ennek megalapozásakor a vállalatok eredményességének elemzésére kell irányítani figyelmünket. A kialakult teljes foglalkoztatottságot figyelembe véve a kérdés voltaképpen egyszerűen is megfogalmazható: hogyan lehetne a már alkalmazott munkaerő értékalkotó-képességét a termelő szférában megkétszerezni viszonylag rövid idő alatt? Hiszen például az iparban foglalkoztatott népesség arányát tekintve számos fejlett nyugateurópai országot elértünk, miközben az egy foglalkoztatottra jutó teljesítményekben még távol állunk tőlük. Az új helyzet és az új feladatok a mondottakból következően törvényszerűen formálni fogják cselekvéseinket, és a megszokottnál több és bonyolultabb kérdést állítanak a gazdaságpolitika és a vállalati vezetés elé. Ebből a gazdaságpolitikára háruló teendők általában véve hosszabb távú, időigényes célokból és rövidebb távú, a vállalati vezetést közvetlenül befolyásoló eszközökből, iránymutatásból tevődnek össze, amelynek alapvető célja magasabb követelmények feszítő erejét felhasználni a vállalati vezetésen keresztül a gazdasági haladás meggyorsítására. Példaként említhetem a gazdaságpolitika célrendszerében a szerkezetfejlesztés szerepét és az irányítási mechanizmusban alkalmazott központi meggondolásokat. A jelenlegi struktúra-fejlesztési irányvonalak Ismeretes, hogy gazdaságpolitikánkban jelenleg több stratégiai jellegű szerkezetfejlesztési irányvonal érvényesül, amely természetesen megfelelő konkrét intézkedésekben is megnyilvánul. Például: — az energiarendszer korszerűsítésének évek óta tartó és hosszabb perspektívában előremutató ismert programjaiban (a fejlesztés irányai 1985-ig eléggé kidolgozottak); — az ipari és a mezőgazdasági termelés egészségesebb, összehangoltabb arányát előkészítő fejlesztési célokban (részben a mezőgazdaság, részben az ipar egyes ágainak tervében jelennek meg a fejlesztési akciók); — a vegyiparnak az iparénál gyorsabb fejlődési ütemében, ezen belül különösen a természeti anyagok helyettesítését szolgáló termékek termelésében. Ez az irányvonal egyrészt a hiányzó vagy szűkös természeti anyagok pótlását célozza, másrészt éppen az általános technikai haladás eszközeit teremti meg, s ilyen értelemben a hazai nyersanyag és félkésztermékbázist bővítő irányzatnak is tekinthető — az országban rendelkezésre álló nyersanyagok — ideértve az agrártermékeket is —, magasabb hasznosítási fokra törekvő feldolgozásában, a megfelelő kapacitások fokozatos kiépítésével (például bauxit-, timföld-, alumíniumfeldolgozási lánc, a kőolajfinomítástól a kőolajtermékek vegyészeti célú felhasználásáig, a gépipari anyagok és a munkaerő magasabb értékű gépek és műszerek termelésére való hasznosításáig stb.). Ez az irányvonal a feldolgozási fokozatok növelésében való érdekeltségünket tükrözi, s mint ilyen, része az általános társadalmi hatékonyság szerkezeti fejlődésre alapozódó minőségi növekedésének (feltételezve persze a megvalósítás konkrét üzemi szintű módozatainak hatékonyságát) ; — az ország munkaerő-képzési struktúrájának — az előbbi célokat is szolgáló — átalakításában, amely nélkül a termelési szerkezet korszerűsítése meg sem valósulhatna. A stratégiai célokhoz is kapcsolódó termékstruktúra fejlődését a gazdaságpolitika bizonyos pontokon (kiemelt fejlesztési akciókban) közvetlenül támogatja (például a járműfejlesztési program ha- 2 IPARGAZDASÁG 1974. január