Ipargazdaság, 1974 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
tása a közlekedési eszközöket gyártó, illetve abban részt vevő iparágak termékstruktúrájára és a külkereskedelemre, vagy az alumíniumipari fejlesztés nyomán kialakuló gyártmánykínálat hatása a feldolgozó ipar technikájára és gyártmányválasztékára, vagy az építőanyagipar termékválasztékát is korszerűsítő egyes programok és ezek közvetett hatásai az építésre stb.). Ezeken a központi tervezéssel is irányított akciókon kívül azonban a szélesebb gyártmányszerkezetet elsősorban az üzemi szintű vállalkozások és fejlesztések formálják, amelyekhez a gazdaságpolitika irányelveket ad és gazdasági emelőket alkalmaz. A gyártmánystruktúra alakítása és a gyártmányfejlesztés ma már voltaképpen direkt állami döntések helyett nagyobbrészt decentralizált (ágazati és vállalati szintű) döntések sorozatában valósul meg. Nem állítható azonban, hogy e decentralizált döntéseket (magatartást) motiváló gazdasági emelők, érdekeltségi viszonyok kellően megkutatott témák lennének a gazdaságpolitika és a vállalatvezetés számára. Kétségkívül sok tényező kombinatív hatásait kell még e téren elemeznünk ahhoz, hogy világosabban lássunk a társadalmi érdekeltség, az ösztönzők, az irányításrendszerek és a gyártmányszerkezet fejlődésének összefüggéseiben. Természetesen ma is tudjuk, hogy olyan fontos cél megvalósítását, mint például a termelés gyártmányszerkezetének állandó korszerűsítése, a gazdaságpolitika közvetett eszközökkel elősegítheti. Ezek az eszközök — ha gazdaságpolitikánk jól funkcionáló érdekeltségi mechanizmust alakít ki —, nemcsak a támogatásokat, hanem a vállalatok vezetésében kikényszerített magatartásokat is jelentenek. A jelenlegi eszközeinkről azonban e tekintetben az a véleményem, hogy éppen az úgynevezett „kikényszerített” magatartások vonatkozásában fejletlenek. Például eléggé közismert, hogy a beruházásokkal elért gazdasági eredmények nem alapulnak kellően feszített követelményekre, (nem „verseny-követelmények” motiválják), és ott sem fordítanak elég gondot rájuk, ahol pedig világos, hogy miben és kivel kell versenyezni (exportszféra). Ez persze nem csupán a vállalati vezetés színvonalán múlik, hanem az állami gazdaságirányítás ügye is, amely úgy látszik nem ad elég impulzust magas követelményekre. Például: még nem oldottuk meg teljesen a „tőkelekötés” időtartamában való kellő érdekeltséget; lehetővé tesszük, hogy a devizaszorzókat valamiféle átlagos „hatékonysági norma”-elemként értelmezzék és használják a fejlesztési kalkulációknál, holott ezek nem alkalmasak erre; egységes és alacsony amortizációs kulcsot alkalmazunk a dinamikus technikai versenynek kitett iparágakban is, alig-alig figyelembe véve korunk gazdasági versenyében az „erkölcsi kopás” differenciáltan megjelenő tényét, az államilag dotált árakból indulnak ki, ritkán vizsgálják az árak „perspektíváját” a gazdaságosság megítélésnél stb. Érdekes jelenségnek tartom, hogy követelményeink némelykor azért lazák, mert politikai nehézségeket vélünk ezzel csökkenteni (például nagyobb racionalizálások, szervezési intézkedések, munkaerőmobilitást kiváltó hatásától félünk), és némelykor elfelejtjük, hogy hosszú távra tekintve ezek a késlekedések az egész társadalomra veszélyesek, mert elhitetik a vállalatokkal, hogy gazdálkodásukkal megfelelően versenyképes követelményeket elégítenek ki. Érdemes volna elgondolkodni például azon is, hogy némely fejlesztésünk nyomán miért nem tudunk árban és tiszta jövedelemben versenyezni, illetve az átlagos hazai gazdaságosságból kitörni még olyan beruházásnál sem, ahol a legmodernebb technikát vásároljuk meg, importanyagot használunk, és ugyanakkor a világpiac versenyképes cégeinél jóval alacsonyabb időbért fizetünk! Továbbá, gazdaságpolitikánk ügyének érzem azt is, hogy a vállalati önfinanszírozás lehetőségeit jelenleg túlságosan is sematikusan szabályozzuk. Emiatt az önfinanszírozás általánosságban szerény mértéke mellett ott is nagy az állami „kiegészítő pénzek”, preferenciák iránti igény, ahol azt egyébként a szakma, vagy a vállalat fejlődési perspektíváinak biztonságos és kedvező volta nem indokolná. Az állam által elvont eszközök kerülő utakon persze jórészt ugyanoda jutnak végül vissza, ahonnan elvonjuk őket, s a kép egyre nehezebben tekinthető át. Az önfinanszírozást ilyen körülmények között valóban nehéz a fejlődés szolgálatába állítani, hiszen a dinamikusan fejlődő üzemekre nem lehet jelenlegi sémáinkat vonatkoztatni. Ha tehát valóban versenyezni akarunk, újra kell értékelnünk a gazdasági differenciálódás kérdését a gazdasági eredmények és az irányítás vonatkozásában, mert a fejlődés követelményei nem minden szakmában és vállalatnál egységesek: eltérő a technika erkölcsi avulása, eltérő a piac minőségi és rentabilitási követelménye és perspektívája, eltérőek a termelékenység, illetve a munkaerőhelyzet feltételei, eltérő a vállalat várható szerepe a jövő formálásában, eltérőek a tiszta jövedelem-rátával szembeni követelmények stb. Ezért a differenciáltabb szabályozási, irányítási (és ennyiben döntési) rendszer közvetett és közvetlen (intézményi) módszerének vizsgálatával — nézetem szerint — behatóan érdemes foglalkozni. El kell ismerni, hogy a példaként említett problémákban nagy szerepe van a fix és a mozgó árak között ma kialakult ellentmondásnak és ama objektív körülménynek, hogy intézkedéseket kell hoznunk a tőkés világpiac inflációs hatásának megakadályozására. Mindez számos ma alkalmazott beavatkozási forma objektív indokát adja. A gazdasági fejlődést ért hatások a vállalati vezetés oldaláról Miközben tehát bőven találunk példákat a gazdaságpolitika oldaláról kiinduló, vagy általa befolyásolt vállalatvezetési magatartások pozitívumaira és problémáira is, nem kevésbé fontos rámutatni a gazdasági fejlődést vállalati vezetés oldaláról ért IPARGAZDASÁG .