Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1970-07-15 / 7-8. szám
Irodalmi Újság XXI. évfolyam 7.-8. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1970. július 15-augusztus 15. ------------------------------------------------ tutim——n——i iii ...... ■■ni—---------mumum Fél esztendeje, hogy a 21. évfolyamában járó ’ Irodalmi Újság” először fordult kéréssel barátaihoz, olvasóihoz. Arra kértük őket, hogy anyagi nehézségeink közepette fokozott támogatásukkal, áldozathozatalukkal tegyék lehetővé, hogy — ha ritkábban is, de mégis rendszeresen — lapunk nemcsak a szimbólum erejével, de valóságos létével legyen továbbra is kísérője Nyugatra vetett életünknek. Nem könnyű szívvel tettük. Megválaszolatlan kérdések : az egyénekre, családokra ható bizonytalansági tényezők, eddigi munkánk értelme és hatása megengedik-e, hogy nyugodt lelkiismerettel kérjük a segítséget. S ha magunkban ezekre a kérdésekre többé-kevésbé kielégítő választ adhattunk, az igazi választ az olvasótól vártuk, s megvalljuk : nem kis szorongással. Az elmúlt 21 év alatt vajmi keveset írtunk magunkról és csak nagyritkán adtunk helyet azoknak az írásoknak is, amelyek jó szóval biztatták munkánkat. Inkább azokat a sorokat jelentettük meg, amelyek hibáinkat, tévedéseinket olvasták fejünkre. Talán ez is egyik módszere volt annak, hogy olvasó és író közösségbe kerüljenek s ebben a szövetségben lapunk az anyanyelv erejével, a maga szerény eszközeivel járuljon hozzá az otthoni határokon belül is a fogalmak tisztázásához, a jó és tiszta szó jogainak visszaszerzéséhez. Eddigi gyakorlatunktól most sem akarunk eltérni. Felhívásunk magán százával kamuk a féltő aggodalommal teli, bátorító, elismerő, buzdító, gyakran megindító leveleket. Idézhetnénk őket oldalszámra, — de hát mire volna jó az ilyen öndicséretnek ható, hivalkodásnak tetszhető közlés ? Olvasóink, barátaink a tényekre kíváncsiak, ezekről kötelességünk tájékoztatni őket. Hadd jelentsük hát nem is titkolt büszkeséggel, hogy felhívásunk tettekben megnyilvánuló visszhangjaként hat hónap alatt az ’’Irodalmi Újság” olvasótábora 500 új előfizetővel gyarapodott. S történt ez akkor, amikor a lap csak feleannyiszor tud megjelenni, mint eddig és az előfizetési díjakat megkétszereztük. Régi előfizetői gárdánkból, amely pedig a sűrűbb megjelenéshez és az olcsóbb árakhoz szokott, alig 2-3 százalékot vesztettünk ; az óriási többség vállalta a fokozott anyagi erőfeszítést és hű maradt a lanhoz. Akik ismerik az emigrációs viszonyokat, akik tudják, hogy egy emigrációban megjelenő kiadvány esetében már az is eredmény, ha az olvasók és előfizetők száma nem növekedik, hanem csupán stagnál, azok könnyen felmérhetik , milyen komoly siker az 500 új ’’Irodalmi Újság”-előfizető. Minden hangosabb propaganda nélkül, minden szervezeti támogatás hiányában, pusztán lapunk hitelével és barátaink támogatásával elértük, hogy az ’’Irodalmi Újság” megjelenése 1971. tavaszáig biztosítottnak látszik. Bármennyire jóleső azonban ez a híradás, tovább, messzebbre kell néznünk. Ugyanazzal az őszinteséggel, amellyel első felhívásunkat közöltük, olvasóink és barátaink elé tárjuk : a veszély még nem hárult el fejünk felől és ha az ’’Irodalmi Újság” megjelenésének lehetőségét nemcsak meghosszabbítani, hanem a távolabbi jövőre is biztosítani akarjuk, akkor újabb 500 előfizetőre van szükségünk. Ha a régi előfizetői tábor mellett 1000 új előfizetőnk lesz, akkor elmondhatjuk majd, hogy az ’’Irodalmi Újság” alapjai megszilárdultak. Amikor minden régi és új előfizetőnknek megköszönjük áldozatos mellénkállását, ennek a célnak az eléréséhez kérjük további baráti, a magyar betűt segítő, a magyar szót elnémulni nem engedő munkájukat. FEJTŐ FERENC SZTÁLI N SZOVJET Kommunista Párt 22. kongresszusa, amely 1961. októberében zajlott le, határozatot hozott, miszerint Sztálin megszámlálhatatlan áldozatának emlékoszlopot kell emelni. A határozat azóta feledésbe merült. Ezzel szemben nemrégiben, — igaz, fölöttébb diszkréten, Sztálin Kreml-i sírjára odaillesztették mellszobrát. Szinte egyidőben történt ez azzal, hogy Alekszander Dubceket, a desztálinizáció utolsó mohikánját, aki a szocializmusnak emberi arculatot akart adni, kizárták a kommunista pártból. A 22. pártkongresszus, a hruscsovi korszak fénypontja és 1970. nyara között a Szovjetunió politikai légköre állandósan módosult, méghozzá a konzervatív elemek javára. Még ha nem is lehet Brezsnyevet és a ’’visszakanyarodókat” a százszázalékos sztálinistákkal azonosítani, azokkal, akik a Bourbonokhoz hasonlóan semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek, ez utóbbiaknak egyik vezéralakja, a hírhedt Kocsetov, az ’’Oktválr” című folyóirat szerkesztője, (ahogy Oroszországban mondják : ”a denunciálás a vérében van”), évek óta legfőbb feladatának Sztálin dicsőítését tartja. A hatalom csúcsain lévő konzervatívok Hruscsov bukása óta az úgynevezett centrista vonalat képviselik. Azt állítják, hogy két fronton vívják a harcot, részben a dogmatikusok, részben a revizionisták ellen. De a gyakorlatban, ahogy ezt a liberálisok folyóiratának, a ’’Novij Mir”-nek a ráncbaszedése is mutatja, szigoruk csak a haladó elemek irányában érvényesül és fedezik azokat, akik lassú retusálással vissza akarják adni Sztálinnak hangulatos-jóságos ábrázatát, a ’’nép atyjának”, a ’’haza megmentőjének” képét, amelyről Hruscsov 1956-os leleplezései után — tévesen — azt hihette volna az ember, hogy mindörökre eltűnt. EMLÉKEZETES, hogy már 1956. júniusában, saját pártapparátusának s bizonyos külföldi pártoknak, köztük a franciának, a nyomására Hruscsov kénytelen volt enyhíteni azt az ítéletet, amelyet a 20. kongresszuson nyilvánított ki Sztálinról. Elismerte, hogy Sztálin komoly szolgálatokat tett a pártnak a trockista és zinovjevista elhajlók elleni harcban, s mint a Nagy Honvédő Háború vezére. ’’Nem volt minden rossz Sztálin idején”, jelentette ki 1957- ben, így igyekezvén megnyugtatni a pártfunkcionáriusok százezreit, akik a sztálini korszakban futottak be karriert és akik volt főnökük megbélyegzését a maguk elítélésének tekintették. Ettől az időponttól fogva nyílt törés következett be egyfelől a leölt áldozatok, a táborokból szabadultak szószólói között, akik ugyanolyan teljes szakítást követeltek a sztálinizmussal, mint a német demokraták a hitlerizmussal, másfelől a sztálini rendszer haszonélvezői között, akiknek a szemében rajongott hősük rehabilitációja életkérdéssé vált. Mégis, ez utóbbiak csak Hruscsov bukása után lendülhettek neki igazából Sztálin rehabilitációjának. Két főtámaszpontjuk, a már említett ’’Oktvábr” mellett, a konzervativizmus bástyája, a Marxista-Leninista Intézet, valamint a Tudományos Akadémia történelmi osztálya volt. 1966. elején ez a kampány olyan méreteket öltött, hogy a 23. pártkongresszus küszöbén jó néhány ismert intellektuel nagy visszhangot keltő beadvánnyal fordult a Központi Bizottsághoz, előre óva attól, hogy az összeülő pártkongresszus vissza ne vonja a 20. kongresszus határozatait. A 23. KONGRESSZUS 1966. márciusában aztán úgy zajlott le, hogy a problémát szóba sem hozták. De nem sokkal utóbb a Szinjávszkij-Dániel-ügy, a két antikonformista író szigorú elítélése jelt adott a liberális elemek elleni boszorkányüldözésre. Szolzsenyicint, akinek Hruscsov megengedte az ’’Iván Ivánovics egy napja”, a Rettenetes Sztálin korszakát vádiratszerűen bemutató regény publikálását, teljességgel elnémították. Alekszandr Nekricset, a kitűnő történészt, aki ”1941. június 22-e” című könyvében leleplezte Sztálin felelősségét a szovjet hadsereg felkészületlenségében a második világháború kitörésekor, kizárták a Történelmi Intézetből, annak ellenére, hogy érveit nem egy civil és katonai szakértő alátámasztotta. Sztálin védelmezőinek szemében, akik elsősorban azok a katonai vezetők voltak, akik Tuhacsevszkij marsall és társai kiirtásának köszönhették a maguk magasba ívelő pályafutását, Nekrics bizonyítékai elfogadhatatlanok voltak. Azt rótták fel a történésznek, hogy kritikátlanul átvette ”a burzsoá történetírók hamisításait”, amelyek aWilhelmstrasse dokumentumain és olyan politikusok emlékiratain alapultak, mint Churchill, Eden, stb. 1968-BAN a vita túlnőtt a tudományos körök határain. A sztálinisták kihasználták azt az ideológia kampányt, amelyet a politikai vezetők a prágai és egyéb ’’revizionisták” ellen indítottak. A világháború katonai főnökei, Szemenko tábornok, a sztálini vezérkar tagja, akit Hruscsov idején félreállítottak, aztán rehabilitáltak, Rokossovszki, Zsukov, Vorosilov marsall, Kuznyecov admirális, Golovanov légi marsall, Bagramian marsall, Moszkalenko tábornok, a moszkvai csapatok volt parancsnoka, egyik a másik után adta közzé Emlékiratait, amelyekben viszautasították ’’Hruscsov felelőtlen állításait és mindazoknak a történészeknek torzításait, akik Sztálin katonai hozzánem értéséről terjesztettek legendákat”. Konyev marsall volt az, aki 1970. májusában a ’’Hadtörténeti Közlemények” című folyóiratban erélyes hangon mintegy összegezte katonatársainak álláspontját, kijelentvén : ”A nácik felett aratott győzelemben az érdem és a vezető szerep Sztáliné volt”. A legfőbb pártvezetés magáévá tette ezt a véleményt és a párt hivatalos ideológiai folyóiratában Boltin ezredes, a sztálinista katonai klikk szóvivője Sztálint, mint ’kiemelkedő hadvezért” méltatta. A TÁBORNOKOK és marsallok, akiknek érdekében állt a Sztálinkultusz életrekeltése, szövetségesekre leltek azokban az írókban, akik ugyanezt a kampányt liberális írótársaik ellen igyekeztek kihasználni, így aztán a fő reakciós Solohhov soha-befejezésig-nem jutó regényének, ”A hazáért harcoltak” című könyvnek egy nyilvánosságra adott részletében azzal mentegeti Sztálin ’’tévedéseit”, hogy munkatársai és a kémszolgálat emberei, például Golikov tábornok, hamisan tájékoztatták. Csajkovszkij, a ’’Lityeratura Gazeta” főszerkesztője ”Az ostrom” című kulcsregényében egész dicshimnuszát zengi a ’’Legfőbb Vezérnek”, a Vezér szellemi fölényének és tudományosan előrelátó tehetségének. A ’’Kommunyiszt” című folyóirathoz írt nyílt levelében Pierre Yakir történész, akinek apját, Yakir tábornokot Sztálin tette el láb alól, összegezte a sztálini emberirtás mérlegét és azt követelte : indítsanak poszthumusz bűnügyi eljárást a halott diktátor ellen. Azonnal eltávolították őt professzori katedrájáról és rendőri felügyelet alá helyezték. A szovjet hadsereg lapja, a ’’Vörös Csillag” az, amely az utóbbi időkben Episev tábornoknak, a hadsereg főideológusának irányításával, az antisztálinisták elleni hadjárat citadellája. Alapgondolata, hogy Sztálint védve, tulajdonképpen a ’’nép hősi múltját’ és a ’’párt utáni erőfeszítéseit” védelmezi, amelyek elválaszthatatlanok Sztálintól. A rehabilitációs folyamat csúcspontja a ’’Felszabadulás” című film bemutatása volt : a film Sztálint keménynek, de igazságosnak, nagy hadvezérnek és csodálatos szervezőnek ábrázolja. HADD JEGYEZZÜK MEG : Sztálin védelmezőinek valamennyi érvét, az érvek minden részletét nem lehet visszautasítani. Hruscsov és azok, akik vele együtt Sztálint bírálták, a hangsúlyt azokra a helyrehozhatatlan károkra helyezték, amelyeket a világháború előtti politikájával okozott Oroszországnak : a "tisztogatásokra”, a kolhozosítás véres végrehajtására. De híján voltak az objektivitásnak akkor, amikor Sztálin szerepét a világháború második szakaszában tárgyalták, amikor is valóban kiemelkedő érdemei voltak az ellenállás megszervezésében s — akár tetszik, akár nem — mintegy második számú Kutuzovvá vált az orosz nép hazafiságának megtestesítőjeként. Ami a tárgyilagos történészt valóban megragadja Sztálin személyiségének vizsgálatakor, az éppen az, hogy több személy élt benne, s egyszerre volt a világtörténelem egyik legnagyobb bűnözője és egyik legnagyobb államépítője. De álljunk meg és ne tévesszük össze a tárgyilagosság gondját, amely egyes történészeket inspirál, azzal a kampánnyal, amelyet azok vezetnek, akik teljességgel el akarják felejteni és takarni Sztálin arcának fekete oldalait, terrorját, az önkényuralmat, amelyet saját országában meghonosított és a csatlósországokra is kiterjesztett. Mert ami most a Szovjetunióban folyamatban van, az nem valami tudományos vita Sztálin szerepéről, hanem politikai hadjárat, amely a neo-sztálinisták előretörését bizonyítja, a ’’frontharcos” szellemnek, a tekintélyi elv tiszteletének, az anttiliberális, antinyugati, antikínai, antiszemita, soviniszta ideológiának az előretörését, amely szemmel láthatóan legyőzte a 20. kongresszuson megnyilvánuló, félénk reformista kísérleteket. Sztálin kultuszának reneszánsza a Hruscsov-féle korszak sírba helyezését jelenti. MINDEN valószínűség szerint ez az oka annak, hogy Brezsnyev, aki köztudomásúan a sztálinista katonai klikkel fúj egy követ, megtűri, hogy Sztálin glóriájának újrafonói egyre szélsőségesebb hangot használjanak. Megtűri, annak ellenére, hogy a párt hivatalos álláspontja lényegesen mérsékeltebb, mint azoké, akik a teljes rehabilitációt sürgetik. A pártálláspont csak a részleges rehabilitációig megy el : elismeri Sztálin érdemeit, szolgálatait, nagyságát, de terrorcselekményeit továbbra is elítéli. Mellszobrot raknak a sírjára, — éppúgy, mint Vorosilovnak, — de (talán csak egyelőre) nincs szó arról, hogy életnagyságos szobrait visszaállítsák. Jóindulattal kezelik a személyi kultusz tüzének újraélesztőit, felhasználják őket arra, hogy a liberális ellenzéket megfélemlítsék, de azért bizonyos határok között tarják őket. A Moszkvában tartózkodó nyugati újságíróknak az a benyomása, hogy a szovjet nagyközönség ennél tovább akar menni. Azt mondják,hogy Grecsko marsall beszédét, amelyet a Hitler fölötti győzelem 25. évfordulóján, 6000 aktivista előtt mondott el, tapsorkán szakította félbe, amikor Sztálin nevét kiejtette. Azt mondják, hogy a moszkvai mozik közönsége viharosan tapsol, valahányszor Sztálin alakja megjelenik a vásznon és azokat az Emlékiratokat, amelyek dicsőítve emlékeznek meg róla, úgy kapkodják, mint a cukrot. Sztálin kultuszának újjászületése állítólag megfelel egy szélesen elterjedt tömegvéleménynek, amely retteg minden újítástól, gyűlöli a lázongó intellektueleket és nosztalgikusan visszasóvárogja a ’’kemény kéz” politikáját, amely lehetővé tette Sztálinnak, hogy a világ második hatalmává emelje Oroszországot. MEGVALLOM, hogy jómagam szkeptikus vagyok ezeket az értékeléseket illetően. Közelebbről kellene megvizsgálni, milyen közönségről, miféle közvéleményről van szó. Az uralkodó osztály, a haszonélvezők, a kivételezettek és kiváltságosak véleményéről-e, avagy a tömegekéről, amelyekről lehetetlen feltételezni, hogy elfelejtették mindazt a fájdalmat és kínt, amellyel Sztálin a szó szoros értelmében a húsukba és vérükbe gázolt. Inkább azt hiszem, hogy Sztálin kultuszának reneszánsza, mindazzal a sötétséggel és reakcióssággal, amit politikai téren magával hoz, ’’osztály-jelenség” és csak még inkább elmélyíti a szakadékot a hivatalos Oroszország és a között az Oroszország között, amely a népé és az intellektueleké, s amelyről Szolzsenyicin regényei, Tvardovszkij versei, Szinjávszkij elbeszélései, Szaharov akadémikus elemzései, Yakir memorandumai és Grigorenko tanúságtételei hoznak aggasztó és reménytkeltő üzenetet. A MELLSZOBRA 1970. JÚLIUS-AUGUSZTUSI LAPUNK TARTALMÁBÓL Fejtő Ferenc : Sztálin mellszobra (1. old.) Ignotus Pál : Bolyongás közben (3- old ) , Gosztonyi Péter : A Szent Korona útja (4. old.) Czigány Magda : Megtervezett bizonytalanság (5. old.) Gömöri György : Csehszlovákiai magyar könyvek (6. old.) Dénes Tibor : Az erdélyi magyar kultúra (7. old.) Tardos Tibor : Kapitány-világ (8-9. old.) Tűz Tamás : Názó szabadnapja (8-9. old.) Megyery Sári : Tintacsepp a joghurtban (10. old.) Halász Péter : Atalanta és Dikran regénye (11. old.) Marton György : A Hemingway-epizód (13. old.) Nascnitz Frigyes : Egy Molnárnovella ürügyén (13. old.) Albert Pál : Az Orlando Furioso Párizsban (14. old.) Zalán Magda : Az olasz televízió újdonságai (14. old.) Vajda Albert : Bazsarózsa (15. old.) Jacobi Jolán : A felelősségről (15. old.) Bárdos B. Arthur, Forrai Eszter, Határ Győző, Kannás Alajos, Monoszlóy Dezső és Giuseppe Ungaretti versei Az Idő Sodrában, Levelek a szerkesztőhöz. Könyvekről röviden, Glosszák, Hírek