Waldapfel József szerk.: Irodalomtörténet, 1949. 37. évfolyam
Tanulmányok - Lukács György: Elnöki székfoglaló beszéd 1–28. p.
« legjobb hagyományai. Elég, ha Petőfire és Aranyra, Adyra és Móricz Zsigmondra, József Attilára gondolunk. Ezt a hagyományt az ellenforradalmi korszak nemcsak „tudományos" eszközökkel hamisította meg, hanem nagy költőink eltorzított kiadásaival is. (Nemrég kellett egy ilyen, most terjeszteni akart Petőfi-kiadást elkobozni.) Az irodalomtörténet revíziójának tehát első feladata lesz ezeket az eltorzításokat helyreigazítani, eltüntetni. De feladatunk messze túlmegy a bűnök és hibák ilyen jóvátételén. Az irodalomtörténet egész menetének korszerű és tudományos kritikai átfogásáról van szó. Itt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az irodalomtörténet revíziójának kérdését nem mi vetjük fel először, hogy a revízió problémájának előtérbe tolása magában véve távolról sem a mai napnak különleges ismertetőjele. Ellenkezőleg. Aki csak egy kissé ismeri a magyar irodalomtörténetet, annak tudnia kell, hogy a magyar társadalom fejlődésének minden kisebb-nagyobb fordulata felvetette az addigi irodalmi fejlődés revíziójának problémáját. Ez történt már Bajza és Toldy fellépésének idején. Gyulai Pál kritikai jelentősége éppen abban áll, hogy a 48-as forradalom bukása és főleg a 67-es kiegyezés után egy ilyen gyökeres újjáértékelést hajtott végre; ilyen revíziót jelentett az első világháború előtti időben a Nyugat, a két világháború közötti korszakban a népi irodalom fellépése, stb. A magyar irodalomtörténet történetének legfelületesebb, madártávlatból való áttekintése is azt mutatja tehát, hogy ez a fejlődés a többékevésbbé gyökeres revíziók láncolatából áll. Minden ilyen revízió nemcsak értékromboló, negatíve bíráló jellegű volt, hanem egyúttal felfedezéseket is jelentett, új, addig nem ismert vagy félreismert értékek bekapcsolását a magyar irodalomtörténet lényeges menetébe. Elég, ha arra utalunk, hogyan kerültek jobban az előtérbe Vajda és Tolnai a két világháború között; az utolsó évek Mikszáthvitái szintén mutatják, hogyan jön létre spontánul az ilyen újjáértékelés szüksége. Ez nem véletlen, hanem minden történelmi megismerés lényegéből fakad: a múlt nem valami statikus, lezárt, mozdulatlan „dolog", hanem objektív folyamat, mely a jelenbe és azon keresztül a jövőbe vezet. A jelen minden megrendülése, a jövő perspektíváinak új (helyes vagy helytelen) feltárulása mindig megvilágít olyan .