Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1953. 41. évfolyam
Tanulmányok - Bóka László: Marx tanítása a haladó hagyomány felhasználásáról 1–5. p.
c. művében, a homéroszi világról szóló feledhetetlen képében. Amit ott az emberiség történelmi gyerekkorának varázsáról mond, az ma is termékenyen hat irodalomfelfogásunkra, s jelentős része volt abban, hogy a szovjet nyelvtudományi vitát követő, az alap és felépítmény kérdését újfent felvető, további eszmecserék során nem tévedtünk arra az útra, mely az irodalom felépítményvoltának tagadásához, illetve vitatásához vezethetett volna. Ez át is ment a szélesebb irodalmi közvélemény tudatába, ezzel tehát felesleges itt, megemlítésén kívül, bővebben foglalkoznunk. Van azonban Marxnak a hagyományról vallott felfogásában egy olyan elem, melyet — tudomásom szerint — soha sem méltattunk eléggé. »Miért ne volna az emberiség történelmi gyerekkorának, melyben a legszebben bontakozott ki, mint soha vissza nem térő fejlődési foknak, el nem múló varázsa?« — kérdi. Ebben a kérdésben arra a részletre szeretném fölhívni a figyelmet, hogy »soha vissza nem térő fejlődési foknak« nevezi. Ezt néhány mondattal alább még egyszer nyomatékosan megismétli : »Művészetük varázsa nem áll ellentétben a fejletlen társadalmi fokkal, amelyen létrejött. Sokkal inkább annak eredménye, és elválaszthatatlanul azzal függ össze, hogy a kezdetleges társadalmi feltételek, amelyek közt létrejött és egyedül jöhetett létre, soha vissza nem térnek«. (Kiemelés tőlem, B. L.) Marxnak minden szavára figyelnünk kell, de erre éppenséggel nagyon kell most figyelnünk, mert ez a hagyomány felhasználásának kérdését, irodalmunk egyik legidőszerűbb kérdését illeti. Marx történelmi példákkal bizonyítja, hogy a megszülető új, olykor a múlt jelmezét öltve magára, lép a történelem színére, a Lutheri reformáció Pál apostol jelmezét ölti föl, a nagy francia polgári forradalom hol a római köztársaság, hol a római császárság jelmezében jelenik meg, stb. Ám ugyanakkor arra is rámutat, hogy az antik jelmez felöltése nem jelenti a múlthoz való valóságos visszatérést, csak kiindulás, melyet a fejlődés természetesen kinő, túlhalad, elvet. »Camille Desmoulins, Danton, Robespierre, Saint-Just, Napoleon, a régi francia forradalom hősei, valamint pártjai és tömegei római jelmezben és római frázisokkal koruk feladatát hajtották végre, a modern polgári társadalmat szabadították fel és alkották meg« — írja a »Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában.« »Mihelyt az új társadalmi formát megteremtették, eltűntek az özönvíz előtti óriások s velük együtt az új életre kelt római alakok... így egy másik fejlődési fokon, egy évszázaddal előbb, Cromwell és az angol nép az ó-testamentumból vették a nyelvet, a szenvedélyeket és illúziókat polgári forradalmuk számára. Amikor az igazi célt elérték, amikor az angol társadalom polgári átalakítása megtörtént, Habakukot kiszorította Locke«. Marx meg is magyarázza egy rendkívül szemléltető példán, mi ennek a jelenségnek nyitja. »A kezdő is, amikor új nyelvet tanult meg, mindig visszafordítja anyanyelvére, de az új nyelv szellemét csak akkor sajátította el s csak akkor tud vele szabadon dolgozni, ha az öröklött nyelvet elfelejti s nem gondol rá többé, amikor az újat használja«. Azt hiszem ez a kulcsa a hagyomány helyes felhasználásának, itt választható el élesen a múltat reprodukáló epigonizmus, a stilizáló archaizálás stb. a hagyomány termékeny, előrevivő felhasználásától. Marx azért hangsúlyozta a letűnt társadalmi formák soha vissza nem térő jellegét, hogy éles határt vonjon a letűnt korok műalkotásaiban való elmélyedés indokolt volta és a között az illúzió között, hogy vissza lehet térni egy túlhaladott fokra, egy akármiféle aranykorba. »A férfi nem válhat újra gyermekké, csak gyerekessé« — figyel- 1* 3