Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1956. 44. évfolyam
Tanulmányok - Sőtér István: Jókai és a Rab Ráby 1–39. p.
E kiegészítések engedelmesen simulnak az emlékiratok anyagához, ugyanakkor azonban a történet mellékcselekményének betyár-romantikus különössége és valószerűtlensége, mely Mikszáthot a Hartens-címer exotikus oroszlánjának mókusaira emlékezteti , egészében megzavaró, sőt csüggesztő. Mégis a Rab Rábyban olyan kezdeményezések rejlenek, melyek felemás voltukban sem vesztenek jelentőségükből. A Rab Ráby oly módon kísérli meg a hűbériség és a polgári forradalmi eszmék szembeállítását, ahogyan Jókai azt korábban még sohasem tette. Mi több, a regény a Habsburg gyarmatosítás és a nemzeti ellenszegülés egy sajátos, bonyolult konfliktusát is be kívánja mutatni. Annak magyarázatát, hogy a regény mégis a remekmű elmulasztott alkalmaként hat , Jókai világnézeti válságában kell keresnünk. 1. I . Jókai útja 1875 után Jókai politikai, világnézeti válsága, a 70-es évek második felében a Deák-párt és a Tisza-párt 75-ös fúziója után következik be. Ez a fúzió a dualizmus belpolitikai megszilárdulását hozta el Magyarországon, és éppen ezért azoknak az elveknek feladását is Jókai számára, melyekért ő még a kiegyezés utáni években kiállott. Azokban az időkben Jókai még úgy tekintette a kiegyezést, mint a további engedmények felé tárt kaput, melyen 48 vívmányainak eredeti formájához lehet visszajutni. Ez az álláspont sokkalta engedékenyebb volt ugyan a Luzitán dal Vajda Jánosának álláspontjánál, de lényegében mégiscsak ellenzéki magatartást fejezett ki. Az 1875-ös fúzió után Jókai cikkei és beszédei Tisza Kálmán politikájának védelmét, igazolását szolgálják, — ugyanakkor azonban regényei sok kérdésben ellentmondanak a cikkekben kifejtett nézeteknek. Hogy egyebet ne említsünk: a cikkek fenntartás nélkül támogatják az Andrássy—Tisza-féle oroszellenes politikát, viszont a Szabadság a hó alatt olyan oroszbarátságról tesz helyenként tanúságot, mely nem csupán a demokratikus mozgalmakra, de a cár személyére is kiterjed. A Tisza-féle belpolitika védelme a dzsentri »történelmi« szerepének igazolását is jelenti. Ugyanakkor azonban a Rab Ráby helyenként mintha az 1862-es Vajda-röpiratok köznemesség-bírálatát folytatná, a nemesi vármegyének, a táblabírói »szektaparadicsomnak« ostorozásában. Ezt a regényt úgy is tekinthetjük, mint annak a dzsentri-bíráló irodalomnak nyitányát, mely a 80-as évektől kezdve Csiky Gergelynél, Tolnai Lajosnál, Iványi Ödönnél, majd Mikszáthnál is, más-másféle hangerővel és indulattal nyilatkozik meg. Persze, a Tárhalmy-típusú megyei nemesség eszményítésében Jókai annak a Mikszáthnak is példával szolgál, aki egy ideig a »nemzetes uralmék« regenerálódásának, a tekintetes vármegye félisteni alispánjainak, a reformkori erények feltámadásának illúzióit táplálja. Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy Jókai politikai cikkeit, beszédeit nem lehet egyértelmű tanúbizonyságokként fogadnunk, de arra is, hogy a regényeiben kifejtett álláspontok mellett vegyük figyelembe a közéletben képviselte nézeteket is. A Jókairól alkotott kép így bonyolultabbá válik, de jellemzőbbé is azokra a belső harcokra, vívódásokra, melyek annyira elszaporodnak pályájának hanyatló, 1875 utáni szakaszán. E hanyatlás jelenségei közt sajátos értelmet nyernek az olyan fellobbanások, amineket a Rab Rábyban és A kiskirályokban láthatunk. Jókai a fúziót elsősorban gazdasági okokkal indokolja (Beszéde a szentesi és hódmezővásárhelyi választókhoz, Hon, 1875. június 16) , az ipar pangásával, hanyatlásával, három év rossz termésével, a vasutak csekély jövedelmezőségével, a közigazgatás költségességével stb. A maga mosolyt keltő, naiv módján, még a »mameluk«-gúnynév ellen is tiltakozik, s ellenzékiből kormánypártivá vedletten most már »Egyiptom leghívebb és legvitézebb harca-