Irodalomtörténet, 2013. 94. évfolyam
2013 / 2. szám - KRITIKA - Vaderna Gábor: ARCpoetica. Petőfi Sándor készült képmásai, összeállította, a képeket válogatta Adrovitz Anna, felelős szerk. Kalla Zsuzsa, utószó E. Csorba Csilla
keltett Nyáry Krisztiánnak az eredetileg a facebookon, csak a maga szórakoztatására indult sorozata, melynek egyes darabjai utóbb meg is jelentek így szerettek ők címmel. Nyáry az írók-költők nagy szerelmeivel foglalkozik, de sikerének egyik nagy titka, hogy minden egyes rövid sztorihoz csatol egy vagy két jól kiválasztott képet is, mely lehetőség szerint a boldog szerelmeseket ábrázolja. (S mivel a magyar irodalom általában nem túl boldog, e képek többsége olyan kép, melyet eleddig nem ismerhettünk.) Úgy tűnik hát, hogy miközben az irodalomtörténet-írás inkább elválasztandónak (és elválaszthatónak) vélte az írói portrék képi világát maguktól a szövegektől, addig létezett és létezik egy kevésbé intézményesült, ám annál szélesebb értelmezői gyakorlat, mely sokkal komolyabban veszi a képek poétikai és imagológiai hatáselemeit. Tanulságos, hogy miközben — nyilván piaci okokból — az irodalomtörténeti munkák egy jelentős része képmellékleteket is tartalmaz, ez csak amolyan függelékként jelenik meg, s a legtöbbször vajmi kevés köze van a korábban olvasottakhoz, s tulajdonképpen a mindenkori olvasóra van bízva, hogy teremt-e bármiféle kapcsolatot az irodalmi interpretáció és a szerző személyének reprezentációja között. Ha csak egy futó pillantást vetünk a Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett, a Kalligram Kiadónál megjelenő Tegnap és Ma sorozat köteteire, mely kortárs magyar írók bemutatására vállalkozott, láthatjuk, hogy az egyes kötetek végére illesztett fényképsorozatok egészen eltérő vizuális koncepciók révén álltak össze: olykor élesebben elválasztva mű és szerzőjének világát, olykor éppen a szoros biográfiai kapcsolatot hangsúlyozva; olykor a monográfiában olvasott értelmezés alátámasztásaként jelenítve meg a szerző alakját, olykor egy olyan élettörténetet reprezentálva, melyről magában a kötetben egy árva szó sem esett; olykor az alkotás folyamatának vizuális megjelenítésére helyezve a hangsúlyt, olykor pedig az író irodalmi kapcsolatrendszerét bemutatva. W. J. T. Mitchell pár évvel ezelőtt bevezetett, kép (picture) és képmás (image) közötti megkülönböztetését idézve úgy is átfogalmazhatjuk e dilemmát, hogy miközben az irodalomtudomány textuális képmásokat hozott létre, s nem kívánt foglalkozni magával a képpel, addig a képeket gyűjtő és alkalmazó társadalmi gyakorlatok (közoktatás, kultuszkutatás stb.) vajmi keveset törődtek a képmás értelmezésével és a különböző médiumok közötti összefüggéseivel. A Vayer Lajos által kidolgozott és magas színvonalon művelt történeti ikonográfia különböző írott, képi és egyéb tárgyi források bevonásával bizonyos történelmi aktorok történeti reprezentációinak teljesnek tekinthető ikonográfiái feldolgozására vállalkozott, ám a nagy erudícióval folytatott kutatások kulcskérdése végső soron az autentikus történelmi portré megalkothatósága volt, s a képi megformálás interpretációja is e kérdés szolgálatában állott. A Petőfi Irodalmi Múzeum által indított sorozat, mely egy-egy író összes fo- 2 Nyáry Krisztián, Így szerettek ők. Magyar irodalmi szerelmeskönyv, Corvina, Budapest, 2012. 3 W. J. T. Mitchell, What Do Pictures Want? The Lives and Loves of Images, Chicago UP, Chicago, 2005, xii-xiv. Mitchell a képet virtuális, materiális és szimbolikus elemek komplex együtteseként határozza meg. A kép virtuális eleme a képmás, amely valami hasonlóság, figura, motívum vagy forma révén tűnik fel egyik vagy másik médiumban. 4 Lásd Vayer Lajos: Pázmány Péter ikonográfiája, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1935.; Uő., Témák, formák, ideák. Válogatott tanulmányok a festészet, a szobrászat és a grafika művészetének történetéből, Corvina, Budapest, 1989. Recenzeált kötetünk utószavában E. Csorba Csilla hosszasan méltatja Vayer eredményeit.