Iskolakultúra, 2000/2 (10. évfolyam, 8-12. szám)
2000 / 11. szám - KRITIKA - Török Lajos: A Petőfi-értés lehetséges útjai (Margócsy István: Petőfi Sándor)
jegyzésekben a szerző főként az e tárgykörben tapasztalható nehézségekre hívja fel a figyelmet, s elsősorban ezek miatt mond le a monografikus feldolgozás igényéről. Véleménye szerint: „egy új és összefoglaló Petőfi-monográfiához annyi új előmunkálatra lenne szükség, amennyit egy ember most akár egy teljes életpálya során sem tudna elvégezni - ahhoz ugyanis, hogy a jelenlegi irodalomtörténeti tudatunkban hagyományozódott Petőfi-képet alaposan átírjuk, újra kellene gondolni (ideológiai, eszmetörténeti, politikai-történeti, líraelméleti, poétikai, életrajzi, lélektani stb. szempontból) a teljes kategóriakészletet, mellyel egyébként többé-kevésbé zavartan vagy zavartalanul, de folyamatosan élünk.” A fenti tényezők közül néhány - noha egészében véve némileg univerzalisztikusként láttatják a lehetséges előmunkálatok irányait — nem elhanyagolható, ha példának okáért az Ady-'m legújabb interpretációs erővonalaival hozzuk őket összefüggésbe. Ady esetében, noha lírája megközelítéseinek hermeneutikai keretei lényeges változáson mentek keresztül, az újraolvasás irányait jelentősen alakítják a kritikai tradícióból származó tapasztalatok is. Ami tehát ez utóbbi esetben már kialakulófélben van (nevezetesen: Adynál a több részproblémára rávilágító elemi interpretációs javaslatok módot adhatnak a későbbiekben átfogó életműelemzés elvégzésére), az Petőfinél hiányzik. Margócsy István az általa kiemelt hiányosságok hangoztatásával éppen olyan előmunkálatok szükségességére mutat rá, amelyek elvezethetnek a korpusz későbbi teljes újraértékeléséhez. Mindehhez persze hozzátehető az is, hogy irodalomtudományi gondolkodásunk manapság egyáltalán nem kedvez a monográfia terminusához tartozó olyanfajta organikus szemléletnek, amely biográfiai vagy ideológiai alapú centrumképző stratégiákra épít. Petőfi esetében pedig, akár a pozitivizmust, akár az utóbbi ötven esztendő recepcióját szemléljük, néhány esettől eltekintve éppen ilyen jellegű tradicionális keretek határozták meg a róla való beszéd diszkurzív kereteit. Mindezek alapján különösen fontos, hogy a hagyományra reflektálva miként fogalmazódnak meg azok a kérdések, amelyek (többnyire) a továbblépés esélyéről is kell, hogy szóljanak. A szerző meggyőző érveket sorakoztat fel annak a hipotézisnek az igazolására, amely szerint manapság csaknem végletesen leegyszerűsített kép válik láthatóvá a befogadástörténet alakulásfolyamatából (például Petőfi kultikus alakká emelése, illetve világképe egységességének, organikusságának hangoztatása, amelyek reflektálatlan előfeltevésekként éppen a kérdezésben rejlő érdekeltséget tessékelték ki az irodalmi elemzés köréből). Mindemellett e tradíció bőségéből adódóan Margócsy szerint „alig képzelhető el olyan akármilyen »új« vagy »szélsőséges« álláspont vagy megközelítési szempont, mely valamilyen formában, esetleg persze kifejletlenül, csak henye felvetés képében fel ne merült volna a másfél száz éves recepció során, minek következményeként minden állításunk vagy kérdőjelünk valamilyen szempontból a régebbi szakirodalom ismétléseként és újraírásaként is hat és működik.” Voltaképp tehát olyan interpretációs kísérlettel állunk szemben, amely egyrészről elutasítja az életmű értelmezéstörténetének alapvető téziseit, másrészről pedig a szakirodalom hermeneutikai „telítettségére” hivatkozva lehetetlennek tartja a már létező kritikai diskurzusok horizontjain való kívül kerülést. Eme elvben összeegyeztethetetlen hatástörténeti megfigyelések alapján azt várhatnánk, hogy az interpretáció a téma előtörténetének értésmódjain belül marad. Hogy mégsem erről van szó, azt annak az erősen kritikai jellegű viszonynak az alapján egyértelműsíthetjük, amelyet a szerző alakít ki a recepciótörténeti paradigmákkal szemben kérdésirányainak kidolgozásakor. A kötet szinte mindegyik tematikai egységében negatív tapasztalatként artikulálódnak a befogadói hagyomány által képviselt álláspontok mint interpretációs eredők, s ahol affirmatív modalitás jelenik meg, ott főként olyan értelmezésekkel találkozunk, amelyek éppen a közmegegyezésszerű kultikus Petőfi-kép ellenében próbáltak állást foglalni, vagy olyan részletkérdésekkel foglalkoztak, amelyek egyszerűnek tűnő, ámde annál beszédesebb okoknál fogva kívül estek a kanonizációs modellek keretein.