Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2022 / 1. szám
KRITIKA tapasztalt ember bölcsességével legitimálja Tót minden érzését, gondolatát. Ő az, aki emberként tekint Tótra, nem pedig egy cél vagy egy eszme szemüvegén át. Aki tudja, hogy mindaz, ami történik, időszakos csupán és elmúlik. Azt is tudja, hogy hatalmi játszma van Tót és az őrnagy viszonyának a hátterében, ezért egy doboz tetejére állítja a többszörösen megalázott Tótot. Ahogy áll a magas ember az emelvénnyé lett dobozon, úgy lágyul el az arca és megmerevedett vonásai mögül felsejlik a régi Tót. A professzor hintalóra ülteti, amiről azt állítja, hogy a tűzoltóparancsnok lova. A hintaló az egyetlen tárgy a színpadon, ami nem doboz alakú: a remény, a szabadság megtestesítője ebben a reményvesztett világban. „Annak, ami most van... egyszer vége lesz. Ennek az átkozott háborúnak és ennek az egész, átkozott világnak is vége lesz!” - mondja Cipriani, ám szavait hallgatva Mariska ijedten távozik Tóttal, a két díszletező színész meg kényszerzubbonyt ad rá. Előtte azonban ő is felül a hintalóra és arról álmodik, hogy „mindenki akkora lesz, amekkora, szabad lesz aludni, ásítani, még nyújtózkodni is”. Csendben, észrevétlenül, felhajtás nélkül viszik ki, az ő személye képviseli a maradék emberséget ebben az őrülettől átitatott, megbomlott világban. Ez a jelenet mélységes tragikuma ellenére is katartikus, visszaadja a maradék hitet abba, hogy az ember nem csupán a hatalom és a körülmények játékszere. Az őrnagy a maradék intimitásától is megfosztja Tótot, amikor bekérezkedik melléje a menedékül szolgáló árnyékszékre. A narrátor hosszan imitálja az ajtó csikorgását, ahogyan kelletlenül megnyílik, hogy az őrnagy is beülhessen. Ülnek ketten, szorosan egymás mellett egy mellékhelyiségként szolgáló fehér dobozon, söröznek, az őrnagy meg átkarolja, lekistótozza, le tass Zsuzsanna, Mátray László, D. Albu Annamária. Fotó: Barabás Zsolt