Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1941-01-01 / 1. szám
megcsiffolni látszó feltűnéset törte meg. Nyomában valódi avagy képzési hatalmak dőltek meg és újak jöttek, hogy azok is majd megdőljenek, mint mit,ám emberi hatalom. 1 . Milyen különös elképzelni: volt valaha egy kor, amelyben a világnézeti és vallási ellentétek békésen megfértek a tárgyilagossággal... Méghozzá nem is nyugodt időkben, hanem akkor, amidőn száz esztendővel ezelőtt , Angliában éppen újra éledezett a katolicizmus az anglikán reformáció százados türelmetlen elnyomása után. E puritán és túlzó, zárt világ idegesen figyelte a római egyház angliai terjeszkedését, s ebben a feszült, — a katolikus írek problémáival politikailag is megterhelt — légkörben jelent meg a konzervatív anglikán Macaulay döntő súlyú tanulmánya a pápaságról és benne egy részlet a jezsuita rendről. Érdemes ma, e zűrzavaros és feszültséggel teljes időkben felidéznünk e nemes és nagy anglikán tudós szellemet. Újra Le kel írnunk e szavakat, mintáit ama páratlan s csak az igazságra törekvő szellemi magatartásnak, amely egyre ritkább a mai Európában... íme az idézet: „Egy századig sem állott fönn a rend, midőn már betöltötte a világot ama nagy dolgok emlékezetével, amiket a hitért tett és szenvedett. Egy szerzet sem tudott annyi kitűnő férfiút felmutatni, egyik sem fejlesztette ki oly roppant térre munkásságát, és mégis soha egynél sem volt olyan teljes egység érzelmekben, eljárásban. Nem volt a földnek olyan vidéke, ahol jezsuitákat nem lehetett látni. Főtanácsosai voltak királyoknak. Latin föliratokat magyaráztak. Vizsgálták Jupiter kísérőinek pályafutását. Egész könyvtárakat adtak ki: polémiákat, történeteket, értekezéseket az optikáról, ódákat, madrigálokat, kátékat, gunyirutokat. Kezeikbe ment át az ifjúság fensőbb tudományos nevelése. A szószék ékesszólását művelték. Buzgalommal és még több eredménnyel jártak el a gyóntatószékekben. Egész Európában minden kormány és majd minden előkelőbb család titkait ismerték. Egyik protestáns országból a másikba vándoroltak álöltözetben, mint jókedvű lovagok, egyszerű parasztok, puritán papok. Elvándoroltak idegen tartományokba. Mandarin ruhában lehetett őket látni, mint a pekingi csillagásztorony őreit. Paraguayban ásóval kezükben tanították a vadembereket. Bárhol tartózkodtak, szellemük ugyanaz volt. Hogy az égsarki öv vagy az egyenlítő alatt éljen a jezsuita, hogy a Vatikában töltse-e életét gyöngyök rendezésével, és kéziratok egybevetésével, vagy a délszaki égöv alatt a meztelen vadembereket igyekezzék rábírni, hogy egymást föl ne falják, mind oly dolgok, amikre nézve mély alázattal követte mások határozatát. Ha Limában volt rá szükség, az első hajóval az Atlanti tengeren volt. Ha Bagdadba küldték, az első karavánnal a pusztán utazott. Ha szolgálatára olyan országban volt szükség, ahol élete kevésbbé volt biztos, mint a farkasé, ahol bűnnek tartották őt rejtegetni, ahol szerzetestársainak közhelyeken kitűzött feje és felnégyeit testrészei mutatták, mi vár rá: ellenvetés vagy habozás nélkül indult sorsa elé.. így ír az anglikán Macaulay. Borongva kérdezzük, vájjon hová sikkadt az európai szellem tárgyilagossága, hová tűnt, milyen reménytelenségbe veszett az igazság és valóság e buzgó szolgálata kultúránkból? Talán, ha elülnek a harcok s újra a béke kék ege tündököl Európa egyetörte mezői fölött, a tiszta égből ismét leszáll az igazság angyala , újra csak az igazság lesz a fontos az európai tudótok számára... SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓ JELENKOR 4 „MAGYAR ” címen ismét országosan közérdekf keltő történetpolitikai cikket olvashattunk Szekfü Gyulától- A tőle megszokott sokszempontú és az átlagolvasókat is művészien megragadó szemléletességgel s ugyanakkor elmeélesítő következetességgel mutat rá a magyar közélet minden korban és minden korszakra nézve kötelező klasszikus hagyományaira. A kontinensünkön páratlan eredetiségű magyar politikai művészet titka, hogy mindenkori legkiválóbb képviselői éppen nagyon is kerülték a titokzatosságokat, többek között az olcsó, könnyelmű értelmű s éppen ezért nehezen érthető avagy nagyon is értelmetlen tömeglélekkerítő jelszavak „miszticizmusát“. Klaszszikus képviselői nem találták lelki szükségnek, hogy műveik helyett „programút"-jukat hangsúlyozzák. (Éppen nem azért, mert nem lettek volna programmjaik is.) Irtóztak attól, hogy életüket és műveiket misztikus látszatú feltálalásban tegyék i közkedvettetebbé. De nem is volt szükségük arra, hogy az értelem középpontiságát egy pillanatra is elárulják. Irtóztak attól, hogy végiggondolt gondolatok értelmi valóságait és igazságait és ezekben gyökerező eszméiket, irracionális segédeszközökkel pótszerezzék. Nem akartak próféták lenni s általában nem profanizálják a vallás és szentség fogalmait a politikában. Éppen nem azért, mert nem lettek volna nagyon hivő keresztények, hanem inkább azért, mert megvetették a megszállottságot, a Szentlélek erejével erős, igaz hit legszélsőbb ellenségét. Nagyságuk értéke ugyan nem okvetlenül népszerűségellenes volt, de független a népszerűség mértékétől. Nem azért, mert szívük ügye nem a népmilliók jobb sorsa lett volna és, mert féltek volna a nép ítéletétől. Hanem inkább azért, mert a népüket féltették a tömegőrülettől: a varázsigés, tehát egyben nyilván népellenes szédítésekitől. Mindezek és ahasonló jellegvonások — Szekfü szerint is — a magyar lélek reális sajátosságai a politikában. E magyar realizmus közéleti érvényesítésében van a magyar politikai művészet, tudomány és erkölcs kiasz-U AROMHASÁBOS TUDÓSÍTÁST elllvastunk az ügetősport időszerű ügyeiről, köztük arról is, hogy vidéki városokban is ügetőpályákat és istállókat készülnek építeni és felszerelni, s ehhez szeretnék megnyerni a kormány támogatását is. Nincs hát semmi baj, gondoltuk, nincs sehol semmiféle megoldatlan feladat, bőviben vagyunk a kórházaknak, a legeldugottabb falunak ?s van már egészségháza és fürdője, vidéki könyvtáraink egész sora kínálja a művelődési lehetőségeket, most már csak a lovakra kerülhet a sor. Nincs semmi baj, örvendeztünk, de hirtelen eszünkbe jutottak az ügetőversenyek szomorú délutánjai, amelyeken Budapest munkanélküli, vagy pár fillért kereső rongyosainak ezrei bandákornak hazafelé a Kerepesi úton. Esztendőkig éltünk az ügetőpálya közelében s voltunk tanúi annak a megdöbbentő felvonulásnak, amelyhez hasonlót semmilyen egyéb tömegszórakozáson nem lehet látoi A római paten et ciisenses-t E A L I Z M U S" srikus értéke és mértéke. A magyar politikai szellemnek titokzatosságokat kerülő értelmességében volt a csodálatos ,titka". A nációnak e magyar megbecsülése annyira természetesen sajátos és örökérvényűen következetes, hogy az úgynevezett racionalizmus korszellemében sem vált hazánkban a ráció megbecsülése világnézetté, emberi vallássá, racionalizmussá. E magyar realizmus ezer év magyar közéletében minden ellenerejű és — számára — idegen és bomlasztó hatással szemben még a legkeservesebb történelmi korszakokban is szinte töretlen egészséggel érvényesült. Mostanság azonban ezt a magyar realizmust egy idő óta éppen a „reálpolitikai“ jelszavakkal erőtlenítik — oktalanul Amilyen „következetességgel“ lehet a világ legirreálisabb politikai megnyilatkozásait „reálpolitiká“-nak nevezni, épp olyan „következetességgel" gyártanak irracionális jelszavakat olyan férfiak is, akik eddig a világ összes kísértéseiért sem akartak lemondani az eszükről, a rációjukról. Csak az a kérdés — fejezi be szellemesen Szekfű —, hogy miután a rációról ezek az emberek lemondtak, hová tüntették azt? „A Dunába vetették a rációt, avagy a zsebükben hordják?“ A kérdés azonban nem azért tevődött fel, mintha nem foglalná magában a világos feleletet, mellyel itt egészítjük ki Szekfűnek reális politikai (de nem „reálpolitikán“) cikkét. Akik „reálpolitikából“ mondottak le a magyar politikán realizmusról, azok nem ráció nélkül hangoztatnak ma irracionális jelszavakat. Csakhogy irracionális jelszavaik értelme nem az értelemfölötti világból táplálkozik, hanem az értelemalatti világhoz jár le kosztra és kvártélyra. Ha a magyar realizmus embereinek sorsa majd nem fog hasonlítani az égi madarak sorsához és a pusztában, ha Kánaánja lesz ismét a pusztában, ha Kánaánja lesz ismét a magyar realizmusnak, ezek az irracionális reálpolitikusok" ismét meg fogják találni a magyar realizmust és a magyar realizmusnak: ezek az irraciósak ők, hanem csak gyenge hitűek és rövidlátók. (gr.) harsogó tömeg nem lehetett ilyen lesújtó látvány, hiszen az ügelőversenyek közönsége nem a mutatványért lelkesül, hanem családja kenyerét játszsza el hétről-hétre. Hiába védelmezik az ügetőversenyek rendezését a lótenyésztés fejlesztésének szükségével, aligha hisszük, hogy Széchenyi például a lelki és erkölcsi felelőtlenségnek olyan fokára akarta volna zülleszteni a ,,lótenyésztés híveit", amilyenre ezek a szerencsétlen ezrek jutottak. Semmi szükség nincs rá, hogy ezeket a versenyeket a vidéki városokban is rendszeresítsék, s ezt esetleg még a kormány is támogassa. Az ember nemesítése legalább olan fontos, mint a lovaké, tehát a vidéki ügetőkre szánt pénzeket inkább fordítsuk talán kórházakra. De ha már mindenáron ügetőket akarnak építeni, legalább a nyerészkedési üzemet kapcsolják ki, akár az embersportoknál. A városi nyomorúság ezer arcának egyik legrettenetesebbikét tüntetik el vele.