Jelenkor, 1943 (5. évfolyam, 2-24. szám)
1943-01-15 / 2. szám
száraz Hortobágyon át, a gyümölcsös Ceglédig mennyire sokszínű, mennyire gazdag és titkolt szépségeket rejt. A Balaton Adriává nőtt s oly gazdag lett színekben s alkonyatokban, hogy az Óceánt ezentúl már csak udvariasságból tartjuk nagyobbra. „A táj, a magyar táj!“ — mondják a jobbak és révülten álltak egy fenyőfa mellett Tihany hegy fokán. Juhász Gyula tiszamenti mélabúja egy más műfajban mélyebbet alkot, mint Hugo Viktor óceánparti romantikája a „Les parsans au bord de la mer“-ben. hív Ezt gondoltam a tájról, melyben minden magyarnak, szinte rögeszülésen kellene kutatnia, hogy mi benne a magyar. Országban gondolkozni nagy dolog, de hazában s tájakkal színezett hazában gondolkozni mély és szép dolog. Mert ennek a szónak. ..ország“ szélessége és hosszúsága van; de ennek a szónak „haza“, vagy „táj“, mélysége van. A táj fürdő, mely erőt ad, kutatni kell élményben, történetben, irodalomban. 11a emlékszem régi kárpátalji nyárra, fenyőszagú fürdőkre, gyors hegyipatak mezítelen gyereklábak közt elsikló ezüst halaira — elég-e? Ha láttam a fenyők növését s a hegyek vonalát — elég-e? Érteni és érezni a tájainkat: olyan szomjúság ez, melyet alig lehet kielégíteni, halálig reménytelen és halálig izgalmas viszony egy egy részével a hazának. Tudnunk kell mindezt és keresnünk kell mindezt, úgy érzem mostanában. Mert ennyivel lesz bennünk magyarabb e föld s ennyivel lesz bennünk gazdagabb a haza. _ „Az állam alattvalója vagy — mondja a társadalom — magyar nyelved és útleveled és szereped szerint. Az országban élsz, a térképen megjelölt ponton és része vagy egy rendnek, mely a közösségért van s te érted“. — „A táj fia vagy — tenném hozzá — s ha apád az állam, anyád a haza! Nézz körül kék hegyeken és barna síkokon, nézd a földek színét, a dombok hajlását, füleld zúgását a nyugati szélnek és nézz, hosszan faragott köveket templomkapukon. Négyrésze nemcsak államnak, hanem a tájnak is és tudd, hogy Dunántúl nélkül nincs magyarság s Tiszántúl nélkül nincsen szabadságharc. Engedd, hogy formáljon s gazdagítson a táj. Mert a táj nemcsak hegy, fa s füvek együtt. Hanem haza is, magyarság is és élet is.“ *Non praevatebuntu Vll. PIUS PÁPA karácsonyi szózata egyike volt a háborús korszak legnagyszerűbb s egyben legemberibb megnyilatkozásainak. Embersége mély és természetes s éppen ezért egyben magas isteni alapelvek foglalata volt. XII. Pius az emberi egyenlőségről és boldogságról beszélt, azzal a hittel és hévvel, mely a maga szent lelkesültségében nem ismer különbséget ember és ember, nép és nép, állam és állam között. Miközben újra hangoztatta a felséges isteni és természetjogi alapelveket, egyben az emberek közti egyenlőségről, a munka jogáról, a természetjogi igazságról is beszélt. A jogrend és az állam feladatait fejtegette s kimutatta: a jogrend és az állam nem lehetnek öncélú intézmények, hanem irányuk az emberi tökéletesedés és igazságosság felé mutat. A békés együttműködés, a társadalom életerejének növelése és fokozása, a jogrend és az állam által teremtett egyensúly és harmónia, mindezek a sokszor figyelemre alig méltatott princípiumok, mind ott voltak a pápa beszédében. A jog eszméje nem lehet rideg és élettelen, hanem a szeretettel és az igazsággal kell ölelkeznie. A jognak és az igazságnak érvényesülnie kell a népek és az államok egymás közti viszonylataiban, éppen úgy, mint a nemzetközi kapcsolatokban. Hiszen ameddig nincs valahol belső rend, biztonság, harmónia, addig a külső egyensúly is ingatag lábon áll. Az általános boldogulás útja egyre messzebb vezet az önzéstől, aminthogy mindenkinek meg kell adni az embert megillető méltóságot. Erősek és gyengék között oly egyensúlyi állapotnak kell felemelkednie, amely végleg kizárja a viszályok és nyugtalanságok okait. A jogbiztonság egyik alapvető feltétele azonban, hogy az államról oly felfogás keletkezzék, mely észszerűségében, emberiességében és keresztény felfogásában az államot újra az emberiesség és a társadalom szolgálatába állítja. Az államnak éppen úgy vissza kell térnie az erkölcs útjára, mint ahogy a társadalomból is ki kell múlnia az anyagelvű felfogásnak, mely megbontja Isten, ember és társadalom viszonylatát. Az uralkodásnak végső fokon a szolgálat és az emberies készség a lényege. Az emberiségnek nagy és szent fogadalmat kell tennie, hogy visszatér az isteni törvény megdönthetetlen súlypontjához. ..Ezzel a fogadalommal tartozik az emberiség“ — mondotta XII. Pius pápa — „a megszámlálhatatlan sok halottnak, az anyák, özvegyek és árvák szenvedésére- ZORD IDŐk gének, a bujdosók sokaságának, azoknak a százezreknek, akik önhibájukon kívül, néha csak nemzetükre és eredetükre való tekintettel ítéltettek lassú pusztulásra, tartozik ezzel a könny és keserűség folyamának, a fájdalom és gyötrelem hegyének, amely a hatalmas összecsapás okozta halálos romhalmazból emelkedett ki és az égre kiált, sürgetve, hogy szálljon le a béke, amely megszabadítja a világot az erőszak és a rémület áradatától“ ... Mily megrendítő és nagyszerű szavak ezek! Bennük korszakunk egész világtörténeti tragédiája kiált: az igazság, a belátás és az emberiesség követel elisraertetést és józan észt a mai roppant hekalombák közepette. A legméltóbb és legigazabb szavak szállottak az emberiség felé a pápa szózatából s ennek a negyedik háborús karácsonynak szomorú ünnepén: a bánat, fájdalom és a küzdelem, tombolása közepette talán XII. Pius fájdalmas szózata kölcsönzött e szent ünnepnek oly ünnepélyességet, mely létünk keresztény lényegére emlékeztetett. Boldogok voltunk, hogy magyar nyelven is részesülhettünk a pápa szavaiban s sajnáljuk, hogy e megrendítő beszéd oly rossz fordításban talált tolmácsolást; de a helytelen fordítás sem ronthatja le az igaz szó nagy és megrendítő értelmét, melynek hallatára bánatos lélekkel hajol sorsának tragédiáira a szenvedő emberiség. CEBÉDI JUSZTINIÁN hercegprímás karácsonyi szózata méltón csatlakozott XII. Pius szavaihoz. Szent karácsony ünnepének, a megváltás örök tényének magyarázatával kezdődött e beszéd, mely az emberi egyenlőség és istengyermekség bátor dicsőítése volt. Az emberi természetnek a jászolnál való felmagasztaltatása, az Isten visszavonhatatlan oka- "Ne bántsd a magyart!" rata alapja mi emberi egyenlőségünknek és egységünknek. Isten teremtett mindnyájunkat az ősszülőktől kezdve s bár vannak különbségek ember és ember között, származásunkra nézve mégis mind tökéletesen egyformák vagyunk. Isten minden embernek egyforma természetet adott, minden ember testből és lélekből áll, a természetére nézve minden ember tökéletesen egyforma. A hercegprímás kiemelte, hogy minden ember egyenlő feltételekkel lép a földre s Isten általi megszabott céljaink szempontjából is egyformák vagyunk. A beszéd magasztos egyszerűségű szavakkal hirdette testvér mi voltunkat, bármennyire is megfogyatkozott sokakban a bennünket összefűző krisztusi szeretet. Az Istenségig felmagasztosuló krisztusi szeretetünkben is kell, hogy egyformák legyünk s Isten is egyforma szeretettel hajol le mindnyájunkhoz. Isten felséges példájára, aki minden embert egyformán szeret, nekünk is testvéri szeretettel kell viseltetnünk összes embertársaink iránt. A hercegprímás ezután természetjogi alapon magyarázta meg az emberek egymás közti helyzetét. Az élethez mindenkinek egyforma joga van, hogy szabadon törekedhessék a természetfölötti célok felé. Joga van tehát emberséges elbánást, méltányosságot követelnie embertársaitól. Az anyagi javak éppen úgy idetartoznak, mint a szellemi értékek. A szeretet ellen vétkezik, aki elvonja embertársaitól az élet közvetlen javainak használatát. Szeressük a szenvedőket, mondotta a hercegprímás és szeressük a jókat, különös gyengédséggel viseltessünk a mai szomorú világban a szomorkodók iránt! E magasztos szavak ezután a harcolókról, a haza védőiről is megemlékeztek. A magyar emberiesség és a keresztény szeretet nagyszerű találkozása volt ez a megnyilatkozás. Alapelvei mindnyájunkra kötelezők. Gondolatai alapjai kell hogy legyenek emberi és nemzeti együttélésünknek. E mostani nagy küzdelem közepette kivált szükségünk van reá, hogy megértsük a szeretet és az igazság jelentőségét. Oly alapelvek ezek, melyek segítenek, hogy elviseljük a világtörténet nagy válságait. Oly gondolatok, melyek nélkül nem élhetünk emberi életet abban a társadalomban, mely szeretet és igazság nélkül összeomlik. A keresztény emberség tisztaságának és fenségének minden szerető áradása ott vibrált a bíboros hercegprímás szavaiban. Végtelen melegséggel fűtötték át ezek az igék a 3 JELENKOR Beteg századokért lakolva Minden olyan reménytelenség, • Ami ma a szívünkben magyar, Minden olyan szomorú törvényt, Titkot, bűnt és bünhödést takar, Minden percünk kis, magyar fátum. Fejünkre lassan-lassan nőnek A beteljesedett végzetek Tegnapján és mostanján az Időnek. Mindenki mindenkiért beteg. Beteg századokért lakolva. Ady Endre