Jelenkor, 2000. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám - Tolnai Ottó: Fájkiskösség avagy melyik az én fájdalmam?
szerb-magyar szótárt talált előhúzni hátizsákomból a civil ruhás (minden bizonnyal krajinai) határőr, és durván faggatni kezdett, mit csináltam ezzel a szótárral odaát?! Az anyaországban?, kérdezte elmosolyodva Szlovák. Jól néztek ki, csatlakozott Szlovákhoz a fogát piszkáló Kacsó, szerb szótárral szaladgáltok az anyaországban! Kalga tökmagot vett az egyik bódéban. Jonathán pedig arról mesélt, hogy volt Andrásnál. Segített kigörgetni az óriás akáctuskát a gödörből. És aztán a góréban söröztek. És látta, hogy a Tolnai Don-Fel-kötete, a Fáj-Fajdféléknél volt kinyitva, és a Fácán (András később majd szerez egy fácánkakast, s attól kezdve mást nem enged a góréba), Facement, Fagyai és a Falak is alá volt huzigálva, mégis egyértelmű volt (ezt Vendel is úgy gondolta), hogy András, Palicsfürdő legszebb villájának kispiaci örököse, Palicsfürdő utcaseprője a Fájdalom szócikk után kutathatott és csak a Fáj községet találta: kisközség Abaúj-Torna vármegye encsi járásában. Majd a Fajansz, a Fajkő, a Fajvédelem és a Fakátrány, illetve a Polgár Baba kapcsán már érintett, részben fel is dolgozott Fakir következett. Másnap elmentem a könyvtárba (Vendel is eljött velem, ha jól emlékszem, akkor egyezett meg az oltárlépcsőre), és megnéztem, hányadán is áll a többi lexikon a Fájdalommal mint olyannal... Aztán azon tanakodtak, felmenjenek-e a Marije Vojnic Tosicébe Gulyáshoz, a költőfejedelemhez, aki még mindig egy vagyont kért Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 21 kötetéért. Orbánnak lett volna kedve, ugyanis amíg Jenőke a Monarchiára alkudozik a faszarági (felénk Ó-Kanizsán úgy mondták: csívenfosó), ezüstfejű, magát őskommunistának nevező figurával, ő újra szemügyre veheti Ludwig hagyatékát. Ludwig rendőr volt, majd villamost vezetett, de halálra gázolt valakit és csak azután kezdett el festeni (Kalga szerint minden művésznek ennyi előtanulmányra lenne szüksége)... Elemér még mindig ott állt. Nem mozdult. Büntetésből betonba öntötték a lábát, súgta Kacsó Milán. Majd még hozzátette, bokáig betonba. Kintről csak micije - grombimicije látszott. Akárha egy kissé megdőlt, minden bizonnyal Elemér rossz jobb lába miatt, balra dőlt, mohás tető, mert idővel a sok esőtől a moha is megfeketedik, a portól, homoktól kiszürkül, egyfajta növényi grombivá lesz. Állítólag egy hangyát bámult, ahogy majd Regény Misu fogja mondani a vége, a kis jelenet vége felé (azért fogalmazok így, mert akár végtelennek is mondhatnánk a kis jelenetet, valójában az is, sosem is tudódott ki, hogyan került oda az a mici, mi is volt, ki is volt alatta), egy hangyát, a kád poláris sivatagában. Ha valahol Palicson (és környékén, hőseink ezt mindig hozzáteszik, lapjukat, a Palics és környékét reklámozandó) eltört egy micisapka simlédere, nem javíttatták meg az öreg Szanitter Ákossal, aki igaz, eredetileg pantallószabó volt, ami felénk már majdhogynem úri szabóságot jelentett, de mint mondani szokta, háborúk idején mást is vállal, még silapsikat, törött simlédereket is cserél, nem dobták el, nekiajándékozták Elemérnek. Különös, de Elemér fejére minden sapka passzol. Milyen kibaszott feje van ennek az Elemérnek!, mordult fel egyszer Regény Misu. Laura sokat rajzolta-festette (fehér rózsaszín fázisának szinte ő a főszereplője, ahogyan csak ceruzával jelzett barátaival áll az ajtóban, talán éppen a Kék tó ajtajában, vagy ül Gorotva és Szanitter Tibike között Orbánék konyhájában, az elmocskolódott, a sok klopfolástól, halpucolástól, hagymaaprítástól recéssé lett, vízszintes Rembrandtnak nevezett viaszosvászon felett), de Laura