Jelenkor, 2001. július-december (44. évfolyam, 7-12. szám)

2001-07-01 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Végképp minden támasz

a pillanat, hogy elébb pincemélyen álldogáljanak, és végül keményen hozott határozással künn a járdán, lomtalanító­ kezek megragadják bídermejer huzatukat, a tört fát, és szemed se rebben a láttán. Nem! Valami nem ilyen kirakós kép, kirakós tény. Nincsen szabadulás oly megürülésből, mely tolulás is ugyanakkor. Mintha már a „végét" látnád nagy garral kezdett folyamatnak, mert kikezdett szerveid folyamodtak hozzád, tégy valamit, és elhagytad komor italait nappalodnak és éjszakádnak, de már nem a karfán lábalva lábad, elhagytad italod, s az elvonásnak áldásait s átkait élvezed, képtelen vagy verítékezni, bár még cipeled a fölösleges kilókat, de bízol, dolgozik a máj, talánképp új útja tűnt soványi kórnak, s ha divatjaid hídermejerét, mint szakadt, össz­evizelt huzatot kidobtad is, alatta a rugók úgysem jártak ütemre, rég, tehát nincs filozófiád, hogy neked a semmi­ súly legkivált miért is felelhetne meg, van helyette. Ez Van Veled, helyette több­­ van. S nem, hogy összeroppan bármi szokás, rutinos működés, telefonálás, vallomástevés, nem, hogy csak kucorognál egy sarokban, nem­ fejed égve, szád némán, a szándék kezdeményét is azonnal kifosztva hurcolod, igaz, vonszolod a láb még szenvedő két rúidját, bolyongsz habozva.

Next