Jelenkor, 2002. január-június (45. évfolyam, 1-6. szám)
2002-01-01 / 1. szám - Parti Nagy Lajos: A hold (...) fénye
politikai, sőt, röhej, pártpolitikai tér, Mészöly hosszú ideje nem látszott. Nem látszott, tehát nem volt. Ez még csak nem is panasz, tény. Reménytelen tény. * A prózája ugyanúgy nem népszerű, mint a penicillin, és éppúgy nélkülözhetetlen. Kikerülhetetlen. Divatok, trendek ide vagy oda, Mészöly nélkül ugyanúgy nincs magyar írásbeliség, magyar kultúra, mint Arany, Weöres vagy Pilinszky nélkül. Vaksik lennénk a hold régi fénye nélkül. Hogy a legnagyobbak egyike halt meg, az legföljebb azokat érdekli, akik amúgy is tudják, ki volt ő, a többség a nevét se ismeri. Gyászírás helyett talán gyászolvasásokat kéne tartani. Sok-sok Mészöly Miklós-emlékolvasást. Talán ismét divatba kéne hozni, de azt hiszem, nem lehet. Abba a divatba nem, mely persze egész más lenne s egész mást jelentene nélküle. Mégis, a klasszikus és radikálisan modern Mészöly túl sok egy kifutóra. Csúnyán, idegszaggatóan megcsikordulnak rajta a divatok. * Nem írok semmit, mondtam azon a hétfőn, és elkezdtem fölirkálni ezt-azt, akaratlanul, ahogy az ember rakosgat, szöszöl az asztalán. Amint akarni kezdek, gondoltam, görcsölni és megírni, rögtön megállok. Talán csak rágondolni, annyit. Szokni ezt az új, ezt a másfajta jelenlétet, mely mostantól végképp nem a személyest jelenti, hanem valami erősebbet. Tudtam, hogy megint képtelen leszek „megírni", helyette megint érintőket szerkesztek egy gömbhöz, próbálgatom a gravitációt, mi hajlik el, mennyire s hogyan az ő delejes közelében. Egyébként nem tudom, tényleg nem tudom. Legföljebb kijelölni lehet egy adósság helyét, tereit. A hiányát. De ez így épp nem igaz a hiánnyal. Mert nem hiányt hagyott itt, hanem zavarba ejtő gazdagságot, a hiánykutató gazdagságát, azt a sokat, amit mostantól véglegesnek és hagyatéknak lehet nevezni. * Hogy mi volna, mondjuk, a költészet, túl a versen és túl a mesterségen, a technikán, arról tőle, a született prózaírótól tanultam a legtöbbet. A dichtung, a sűrítés műnemeken túli, legbelső természetéről. Vérré, nyelvvé, idővé. Ha látszik ez a tanulás, jó, ha nem, még jobb. Hiszen nem látszásra való. Elég, ha én tudom, hogy nélküle, a szövegei nélkül hány írásom nem lett volna meg, illetve nem így és nem ilyenné. Ezt ki-ki elég pontosan tudja magáról. * Noha tavaly januárban, a születésnapján már a köszöntőnek álcázott nekrológok is elhangzottak-megjelentek, az utókor és a gyászprotokoll szerint hiánya most változik át rendes, klasszikus hiánnyá. Mert mi az, hogy valaki él, jönmegy, de csak kérge van, porhüvelye, akiben valaha ő lakozott? Ha meghalt, akkor azzal lehet kezdeni valamit. Lehet jönni a stábbal. Holott. 2