Jelenkor, 2002. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)
2002-07-01 / 7-8. szám - Konrád György: Fönn a hegyen napfogyatkozáskor: Két fejezet az Egy vendég naplója című könyvből
bafestőt, a lovas gazdát, a vincelléreket, a cigánycsaládot, amely mindig csapatosan vonul, a fiatal anyákat, akik fel-alá tolják kocsiban a gyerekeiket vagy kézen fogva járkálnak velük, és az öregasszonyokat, akik kis táskájukkal meggörbedve egészségügyi sétájukat végzik. A legtöbb házban már csak özvegyasszonyok élnek. Ők azok, a nők azok, akik az élettel jobb viszonyban vannak, a férfi meg mászkál, tehetetlenkedik, útban van, nem tudja, mi az ördögöt csináljon, így aztán mindenféle másvilággal vacakol, a nők meg elpiszmognak az ittenivel. * Tegnap este sok bort ittam és sokat beszéltem, most jámboran és bambán átadom magamat a közös reggelinek, és kárörvendve szemlélem a nap emelkedését egy szabad délelőtt egén. Mit tud az ujjongó kakas reggel tízkor? Mit tud a körülöttem döngicsélő méh? Mit tud a hegy a fölötte elúszó felhőkről? A padon egy szörny ül, félnek tőle, nem közelítik meg, vasalt, fehér ingben könyököl, a diófa szagát jólesik beszívnia. Egy családapa rejtőzései elfogadottak, huzamos magányra azonban nem számíthat, mert szerteszivárog a tanácstalanság. Ahhoz, hogy a heggyel szemben, a beérett kertben ülhessek az akácfapadon reggel tízkor, hogy a gyerekek a nagy kertben bújócskázhassanak kipirulva, hogy ügyeik és titkos leveleik, szerelmeik és lakomáik lehessenek, egy társaságba összekapcsolva jó néhány család kertjét, házát, életét, ahhoz nemsokára utaznom és előadnom kell, mindig valami mást, amit meg is kell írni, azért időnként az előadópult és a mikrofon mögé kell állnom a megvilágított színpadon. Még nem olvastam el a hosszú telefax-nyelvet, holnap talán majd hozzányúlok. Zsebemben van a berlini műteremkulcs, ott, ha belépek, jobbra a nagy, négyszögletes, alacsony asztal, irat- és újságmaradványokkal, kópiákkal, könyvhalmokkal, kötelezettségekkel. Ott majd számos kezet megfogok, nevetünk, és azon leszek, hogy az elmeél és a grammatikai ignorancia közötti harcban az előbbi úgy-ahogy győzzön, pontozással legalább. Szól a déli harang, tegnap jöttem meg, a vidék szép volt, a család még szebb, az ajándék mennyiség és változatosság tekintetében kielégítő, az útibeszámoló többször megnevettette a legkritikusabb közönségemet. Áron festett nekem egy zsúfolt tájképet egy csodálkozó szarvassal, aki rám hasonlít, Józsi faragott nekem egy nagy botot, és belevéste, hogy papának, jó hosszú bot, azzal megyek majd fel a hegyre. Egész nap utaztam, repülőn, vonaton, hogy már este itt lehessek a megnyugvás helyén, szemben a Szent György-heggyel, hátamat az egyenetlen terméskőnek támasztva, a kerti akácpadon az orgonabokor és a diófa között, szokásos baromfiudvarhangokat, fecskecsicsergést és szélsuhogást hallgatva. Ha megérem, nyolcvanegy éves leszek, mire Zsuzsi lányom húsz. A mulatság rövid volt, akár a vakáció, mire észbe kapsz, már vége is van. * Elszórt sárga, kék, piros kerti székek a hatvanas évekből, naiv, élénk plasztik színek, Jutka olcsón vette őket Tapolca ócskapiacán az egyik barátságos cigány árustól. A mai felnőttek akkor voltak gyerekek, amikor ezek a székek keletkeztek, fura a tegnapi jelen időt régi szép időnek látni.