Jelenkor, 2002. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)

2002-07-01 / 7-8. szám - Konrád György: Fönn a hegyen napfogyatkozáskor: Két fejezet az Egy vendég naplója című könyvből

bafestőt, a lovas gazdát, a vincelléreket, a cigánycsaládot, amely mindig csapato­san vonul, a fiatal anyákat, akik fel-alá tolják kocsiban a gyerekeiket vagy kézen fogva járkálnak velük, és az öregasszonyokat, akik kis táskájukkal meggörbedve egészségügyi sétájukat végzik. A legtöbb házban már csak özvegyasszonyok él­nek. Ők azok, a nők azok, akik az élettel jobb viszonyban vannak, a férfi meg mászkál, tehetetlenkedik, útban van, nem tudja, mi az ördögöt csináljon, így az­tán mindenféle másvilággal vacakol, a nők meg elpiszmognak az ittenivel. * Tegnap este sok bort ittam és sokat beszéltem, most jámboran és bambán át­adom magamat a közös reggelinek, és kárörvendve szemlélem a nap emelkedé­sét egy szabad délelőtt egén. Mit tud az ujjongó kakas reggel tízkor? Mit tud a körülöttem döngicsélő méh? Mit tud a hegy a fölötte elúszó felhőkről? A padon egy szörny ül, félnek tőle, nem közelítik meg, vasalt, fehér ingben könyököl, a diófa szagát jólesik beszívnia. Egy családapa rejtőzései elfogadot­tak, huzamos magányra azonban nem számíthat, mert szerteszivárog a tanácsta­lanság. Ahhoz, hogy a heggyel szemben, a beérett kertben ülhessek az akácfapa­­don reggel tízkor, hogy a gyerekek a nagy kertben bújócskázhassanak kipirulva, hogy ügyeik és titkos leveleik, szerelmeik és lakomáik lehessenek, egy társaság­ba összekapcsolva jó néhány család kertjét, házát, életét, ahhoz nemsokára utaz­nom és előadnom kell, mindig valami mást, amit meg is kell írni, azért időnként az előadópult és a mikrofon mögé kell állnom a megvilágított színpadon. Még nem olvastam el a hosszú telefax-nyelvet, holnap talán majd hozzányú­lok. Zsebemben van a berlini műteremkulcs, ott, ha belépek, jobbra a nagy, négyszögletes, alacsony asztal, irat- és újságmaradványokkal, kópiákkal, könyv­halmokkal, kötelezettségekkel. Ott majd számos kezet megfogok, nevetünk, és azon leszek, hogy az elmeél és a grammatikai ignorancia közötti harcban az előbbi úgy-ahogy győzzön, pontozással legalább. Szól a déli harang, tegnap jöttem meg, a vidék szép volt, a család még szebb, az ajándék mennyiség és változatosság tekintetében kielégítő, az útibeszámoló többször megnevettette a legkritikusabb közönségemet. Áron festett nekem egy zsúfolt tájképet egy csodálkozó szarvassal, aki rám hasonlít, Józsi faragott ne­kem egy nagy botot, és belevéste, hogy papának, jó hosszú bot, azzal megyek majd fel a hegyre. Egész nap utaztam, repülőn, vonaton, hogy már este itt lehes­sek a megnyugvás helyén, szemben a Szent György-heggyel, hátamat az egye­netlen terméskőnek támasztva, a kerti akácpadon az orgonabokor és a diófa kö­zött, szokásos baromfiudvarhangokat, fecskecsicsergést és szélsuhogást hallgat­va. Ha megérem, nyolcvanegy éves leszek, mire Zsuzsi lányom húsz. A mulat­ság rövid volt, akár a vakáció, mire észbe kapsz, már vége is van. * Elszórt sárga, kék, piros kerti székek a hatvanas évekből, naiv, élénk plasztik szí­nek, Jutka olcsón vette őket Tapolca ócskapiacán az egyik barátságos cigány árustól. A mai felnőttek akkor voltak gyerekek, amikor ezek a székek keletkez­tek, fura a tegnapi jelen időt régi szép időnek látni.

Next