Jó Egészség, 1936 (27. évfolyam, 1-24. szám)
1936-01-01 / 1-2. szám
Jó EGÉSZSÉG Hogyan képezzük a magyar orvosokat?*) Írja: Dr. VEREBÉLY TIBOR egyetemi tanár Az eddig élt legnagyobb orvosok egyike, Virchow Rudolf a múlt század közepén két tétellel indította útjára azóta világhírűvé lett folyóiratát. Az első szerint „orvosnak csak az nevezhető, aki ténykedése egyetlen céljának a gyógyítást tekinti“. Ő maga mégis a század végén egész munkásságával a betegségek megelőzése, a praeventio felé fordult, hogy — azt hiszem — fenti meghatározását ma ő is úgy módosítaná, hogy az orvosi működés feladata „az ember legdrágább kincsének, az egészségnek megóvása“. Viszont az ő munkája igazolta legfényesebben azt a második tételét, hogy az orvosi gyakorlatban a vezetőszerep a tudományt illeti meg, amelynek továbbépítésében az egyéni tapasztalat csak szigorú elbírálás alapján értékesíthető. A gyógyítás és megelőzés kettéoszlása a betegségek lényegébe nyert pontosabb betekintésnek következménye. Kiderült ugyanis, hogy minden betegség a létért való küzdelemnek egy-egy felvonása az élőlény és a környező külvilág között, amely az ő legkülönbözőbb erőivel tör az élet pusztítására, megzavarására. Az élőlény az orvosi gyakorlatban az ember maga, a földi élet évmilliós fejlődésének ez a bámulatos terméke. Minden ember voltaképpen csodákkal, rejtelmekkel teli külön kis világ, amelyben sok milliárd sejt él harmonikus életet, s adja meg együttműködésével az egyéni létnek különleges jellegét. Az ember örökségként magával hozza a földi életre mindazt a jót és rosszat, amit elődeinek végtelen sora a küzdelmekben összegyűjtött s hozzáadja azt, amit alkalmazkodása révén maga szerezni képes. Hogy a fejlődés folyamán a földi élet első sejtes eleméből végül is az ember keletkezhetett, az élő anyag ezen öröklő és szerző képességén kívül abban leli magyarázatát, hogy a soksejtű lényekben az egyes elemi életműködéseket, az alak megtartását, mozgását, az érzést, a táplálkozást, kiválasztást és fajfenntartást külön e célokra berendezett sejtcsoportok vették át. Ezek azután egy irányban továbbfejlődve, tették lehetővé az említett életműködések azon tökéletesedését, amely az embert jellemzi. Az egyénben az egésznek harmóniáját a mindent átáramló vér és a mindent behálózó idegrendszer biztosítja. A vér vegyi anyagokat szállít, amelyekkel táplálja, tisztítja, munkájukban irányítja a sejteket; az idegrendszer vegyi és physikális ingereket közvetít, amelyekkel a sejtek működését szabályozza, csökkenti vagy fokozza szükség szerint. A vér minősége, az idegrendszer érzékenysége és a sejtes elemek ingerlékenysége, mint az embernek alkata (constitutiója) jellemzi az egyes egyént s megszabja nemcsak életének, hanem betegségének is sajátosságát. Mindenki úgy él és úgy betegszik meg, ahogyan azt az ő egyéni alkata előírja: életet és betegségeket megismerni, az utóbbiakat gyógyítani csakis az egyénnek tanulmányozása alapján, vagyis individualizálva lehet. Ez a gyógyítás alaptörvénye. Élet általában csak a külvilágnak bizonyos beállítottsága mellett, más szóval bizonyos életfeltételek közepette lehetséges. Az ember életéhez: levegő s abban bizonyos mennyiségű oxygen, bizonyos magasságú légnyomás, villanyos feszültség és hőfok, meghatározott mennyiségű és minőségű táplálék s az szükséges, hogy más idegen élőlények az élet feltételeit el ne rabolják. Ha a feltételek valamelyike hiányzik, az élet megszűnik, bekövetkezik a halál, ha a feltételek valamelyike megváltozik, az egészséges élet átmegy a betegbe, anélkül, hogy a kettő között éles halál volna vonható. A praeventio feladata az életfeltételeknek olyatén beállítása, amely az egészség és élet fenntartásához megkívántatik, függetlenül az egyéntől, az emberi élet gondozása céljából általában. Ez a megelőzés alapelve. Kettős munkakör ez, amelynek szálai átszövik a magánélet legbensőbb vonatkozásait épúgy, mint a családi, társadalmi, nemzeti és állami lét alapkérdéseit, amelyben a szorosan vett gyógyításon kívül egyre jobban előtérbe nyomulnak a népegészségügy, az eugenika, a sport és az igazságszolgáltatás orvosi vonatkozásai. Méltán és jogosan vetődik fel a kérdés, miképpen készül az orvos hivatására, hogy ezekre a lenyűgöző, felelősségteljes, sorsdöntő feladatokra vállalkozhassék? A kérdés helyes megfeleléséhez mindenekelőtt az a kettős értelmezés tisztázandó, mely az elmélet és gyakorlat fogalmi körülhatárolásában fennáll, aszerint, hogy az egyes tudományszakok megjelölésére, illetve az oktatás technikájára vonatkozik. Elméleti tárgyaknak szokás nevezni azon alapvető tudományokat, amelyek általánosságban, tehát az egyéntől elvonatkoztatva foglalkoznak az életfolyamatokkal, ellentétben a gyakorlati, vagy klinikai szakmákkal, amelyeknek tárgyát az egyéni élet, az egészséges és beteg emberi élet nyilvánulásai. Ezzel szemben elméleti oktatásról beszélünk ott, ahol a tanulónak magának a részvétele kimerül az előadás hallgatásában és a bemutatottak szemléletében, a gyakorlati oktatás viszont ott kezdődik, ahol a tanuló mint aktív tényező vesz részt a tananyag feldolgozásában. Két példa könnyen megvilágítja az elmondottakat. A bonctan a köztudatban is az elméleti orvostudományok közé tartozik, de elsajátításához az előadásokon kívül múlhatatlanul szükségesek a bonctani gyakorlatok, amelyeken a hallgató a testrészek felbontásával maga foglalkozik. A sebészet viszont kifejezetten gyakorlati szakma, amelyben a jártasságot csakis a személyes ténykedés szerezheti meg a vezető elveket, a lehetőségeket azonban itt is elméleti előadásokból ismeri meg a hallgató. Ez a kettős tagolás végighúzódik az orvosképzés egész tervezetén, amely folytonos módosításaival, átalakulásaival alkalmazkodik a tudomány haladásához. Nem merev kikristályosodott rendszer, hanem élő szervezet ez, amelyet az élet megismerésének elmélyülése irányít. Némi megszorítással általában azt a tételt állíthatjuk fel, hogy az egyetemi évek teremtik meg azt az elméleti alapot, amelyre azután a gyakorlati tudás felépíthető. Az utóbbi a gyakorló évvel, mint nevezik, cselédkönyvezéssel veszi kezdetét, a klinikai, kórházi gyakornoki években éri el tetőfokát, hogy azután a Rádióban tartott előadás.