Jó Pajtás, 1920. (12. évfolyam, 1-24. szám)
1920-08-01 / 15. szám
226 JÓ PAJTÁS 15. szám. Meghalt a kis kecske, Rosegger Péter után. Édesapámnak volt egy kis fehér kecskéje, Jakab bácsinak pedig hófehér volt a feje. A kis kecske boldogan rágta a szénát meg az égerfalombokat, Jakab bácsi meg a pipáját. Én és testvérkéim kimondhatatlanul szerettük a kis állatot, úgyszintén Jakab bácsit is, s így jöttünk arra a gondolatra, hogy Jakab bácsinak és a kis kecskének össze kell kerülniök. Szénagyűjtés idején volt, amikor egy napsütötte délután kihívtam összes testvéreimet a káposztaföldre, s ezt a kérdést intéztem hozzájuk: — Melyiketeknek van olyan kalapja, amelyen egy lyuk sincs? Mindegyik megvizsgálta kalapját és kis főkötőjét, de valamennyien átsütött a nap. Csak a Jánoska kalapja volt ép, ezt a kezembe vettem, s így szóltam ismét: — Holnap Jakab napja van, s Jakab bácsinak valami ajándékot kell adnunk. Adjuk a fehér kecskegidát neki. — A fehér gida apáé! — kiáltotta rémülten Juliska húgom, felháborodva az én erőszakos tervemen. — Éppen ezért tartom elébetek a kalapot, hát nem értitek? Te, Jánoska, tegnap adtad el a kis csolnakodat Fejszés Jóskának, te, Juliska, kaptál három garast a keresztapádtól, neked pedig Micike, apa adott a múltkor pár krajcárt. Én is ideteszem az én megtakarított öt krajcáromat a kalapba, s mind tegyük bele, aztán vegyük meg apától a kis kecskét, s ajándékozzuk holnap Jakab bácsinak! Egy darabig belebámultak mindnyájan a kalapba, aztán elkezdtek keresgélni zsebükben. Legelőször Juliska szólalt meg: — Az én pénzem mamánál van. Micike ijedten sikoltott fel: — Én nem tudom, hova lett az enyém ! Jánoska kutatva bámulta a földet, s magában mormogta : — Úgy látszik, lyukas volt a zsebem. Ezen az úton hát nem valósíthatom meg eszmémet. A kis kecske éppen ott állott most is mellettünk, s mi még talán jobban becéztük, mint azelőtt. Első lábaival felállott a térdünkre, s kedves, nagy szemeivel oly gúnyosan tekintett reánk, mintha azon mulatott volna, hogy együttvéve sincs annyi vagyonunk, hogy megvehessük őt. Kecskemédra ránk mekegett, s mi kedvtelve nézegettük ezalatt apró, fehér fogait. Még alig volt három hónapos, s máris szakálla volt, én meg Jánoska jóval túl voltunk már a hét éven, s mégis nekünk falevélből kellett szakállt ragasztani, ha már szakállal akartunk járni. De még ezt is leette rólunk a kis kecske. Mindennek ellenére sokkal jobban szerettük ezt a négylábú állatot, mint egymást. Folyton más megoldáson gondolkoztam, hogy valahogy mégis odaajándékozhassuk őt másnap a nagybátyánknak. Amikor apánk rendes időben hazatért a mezőről, mindannyian körülhizelegtük, s huzigáltuk a ruháját. — Apa, — mondtam én — igaz, hogy ki korán kel, aranyat lel? Miután ez az ő kedvenc közmondása volt, hirtelen reáhagyta: — Persze, hogy igaz ! — Apa ! — kiáltottuk most egyszerre mind a négyen, — milyen korán kell felkelnünk, hogy nekünk add a kis fehér kecskét? Erre a kereskedői furfangra nem volt elkészülve apánk, de miután hallott róla, hogy Jakab bácsinak szántuk a gidót, azt mondta, hogyha félórával előbb kelünk a rendesnél, mienk lesz a kedves állat. Mienk lesz a kecske! Rögtön megegyeztünk, hogy holnap, még a nagybátyánk felkelte előtt, — ami elég nagy dolog volt, — mind felkelünk, s mielőtt ő belebújhatna még bundájába, melyet télen-nyáron egyformán viselt, piros ántrikával ágyához kötjük a kis kecsét. Ez volt a tervünk. Másnap reggel, amikor anyánk felébresztett, s kinyitottuk szemünket, a nap oly erővel tűzött be, hogy fel se nyitottuk újra, míg anyánk a fejkendőjével el nem takarta az ablakot.