Jogtudományi Közlöny, 1869
1869-11-21 / 47. szám
Begyedik évfolyam. * m 4 4. Fest. 1869. Eocenber 23. Megjelenik minden kedden. Előfizetési dij: Félévre 6 ft., negyedévre 3 ft. p. ért. — — — Szerkesztői iroda: A kéziratok Váczi-utcza Szentkirályi-féle ház, III. em. bérmentve a szerkesztőhöz, Kiadó hivatal: a megrendelések Egyetem-utcza 4-dik szám alatt. a kiadó hivatalhoz intézendők. ej-sze-tra - - - e-sze-o — a budapesti, nagyváradi és kassai ügyvédi egyletek közlönye. A magyar örökjog és örökösödési rendszer. 1. Olvassuk, hogy az igazságügyminiszterium meghagyásából az ország számára polgári törvénykönyv készül. — Hogy a polgári törvénykönyv egyik főtárgyát a vagyon és tulajdon, s annak szerzési módja, nem különben azzal kapcsolatban az örökjég és öröklési rendszer képezendi, önként érthető. — Nem fog azért is szerénytelenségnek nézetni, ha e fontos ügyhöz röviden hozzászólok. A vagyon és tulajdon a törvényhozás részéről kétféle tekintet alá jöhet. Az egyik tekintetnél fogva a törvényhozás a tulajdont és vagyont azon vonatkozásában és viszonyában méltathatja figyelmére, melyben az csakis egyszerűen a birtok és birtoklás tárgyát teszi, — és így a világon mindenkivel közös lehet, vagyis, bárki által megszerezhetővé válik, és ez nemzetközi tekintet. De figyelmére méltatja, sőt kell, hogy figyelmére méltassa a törvényhozás a vagyont és tulajdont azon vonatkozásában és viszonyában is, melyben az a nemzetcsaládhoz, s annak tagjaihoz, mint kizárólag ezek birtoka, vagyona és tulajdona áll. Ez utóbbi tekintetnél fogva a vagyon és tulajdon többnyire, és csak is öröklés útján szerezhető meg. — Ez okból az örökjog, s az öröklési rendszer a nemzetre nézve életkérdéssé válhatik. Elismerem, s kellően méltánylom a vagyoni tulajdon nemzetközi érdekeit és igényeit, amennyiben — kivált a mozgósítható, vagy az ingó vagyonnál, idegen, és nem honpolgárok érdekei is fölmerülhetnek , de sokszoros érdekek parancsolólag vezetik a törvényhozást — kivált az ingatlan vagyon, és tulajdon körül — a nemzetcsalád érdekében hozandó törvények és törvényes szabályok megállapításánál. Minden ország főerejét azon honpolgárok képezik, kik annak ingatlan földét tulajdonul birják, s akiknek e tulajdonjoga a vagyonszerzés, és vagyonbiztonság kiáltó sérelme nélkül, minél állandóbbá van téve. A magyar birtokjogrendszer kezdettől fogva igen természetes alapokon nyugodott. A nemzet elfoglalta e földet fejedelme vezérlete alatt, s azt maga és fejedelme közt megosztotta. Birta tehát a maga osztólg illetményét e földön ugyanazon birtoktulajdonjoggal, melylyel a fejedelem a magáét birta, — t. i. a tulajdonjog teljességével, saját maga, és saját ereje lévén a jogszerzés forrása. Ez az oka annak, hogy a magyar birtokrendszer nem volt a némethez hasonló hűbér birtok (Feudum). Már az első századokban önként és természetesen fölmerült és kifejlődött a nemzetben azon nemzetcsaládi érdek, hogy e földet, s az országot magának, s lehetőleg utódainak, tehát nem másoknak szerezte, s ugyanazoknak a lehetőségig megtartani kívánta. Nem szándékom e h iyen a magyar birtokjogi birtokrendszer történetét tüzetesebben fejtegetni, s legyen elég e tekintetben megjegyeznem, miszerint valamint, a királyi adományozások az első századokban kétségtelenül csak, és kizárólag azt a javakból történtek, melyek a fejedelmi házosztály illetményébe jutottak vagy, mint az országos várak, s azok környékei a fejedelmi, rendelkezésnek fönntartottak, ugy a többi honpolgárok birtokjoga még a magszakadás és kihalás eseteit sem véve ki, egész Kálmánig kevés megszorítást szenvedett. A századokon át folytatott királyi adományozások a fejedelmi osztály illetményt kimerítvén, igen természetes volt, hogy e nagy király módokról volt kénytelen gondoskodni, mikép lehessen a királyi adományozásokat tovább is folytathatni, s megszületett Kálmán I. rendelésének 20. és 21-ik fejezete, melyek elseje magszakadás esetében a sz. István által tett adományokra vonatkozólag minden emberi örökösödést megengedett, a más királyoktól adományozottakra pedig még a testvérek s azok utódai örökösödését, is megengedi ugyan, de ahol minden ilyen örökös megszűnt, a hátrahagyott örökséget a király birtokába juttatni rendelte. A 20-ik fejezet ellenben a nem adományozott, hanem a vett javak és örökségek fölött a rendelkezési jogot megszoritlannak ismeri el. Hogy az ország lakosainak birtokjoga ugyanazon jogerővel és teljességgel birt, melylyel a királyé a magáéra vonatkozólag, kitetszik sz. István II. törvényének 5 — 6-ik fejezetéből, hol az 5. fejezetben igy szól: „Caput V De concessione regali propriarum rerum." „Decrevimus regali nostra potentia, ut unusquisque habeat facultatem, sua dividendi, tribuendi, uxori, filiis, filiabusque, atque parentibus, sive Ecclesiae." „§. 1. Nec post ejus obitum, quis hoc destruere audeat." Es ismét: „Caput VI. Regalia et fisci res sint intactae." Volumus quidem, ut sicut ceteris facultatem dedimus dominandi suarum rerum; ita etiam res, milites, tervi, et quid quid ad nostram regalem dignitatem pertinet, permanere debet immobile ..§. 1. Et a nemine quid inde rapiatur, aut substrahatur. — Nec quisquam in his praedictis sibi favorem acquirere audeat." A nagy király e törvényeiben — miként maga is mondja — királyi "hatalommal (regali nostra potentia) rendelkezik ugyan, de önként értetik, hogy e királyi rendelet csak is a fennállott jogállapotot tanusítja, és ismeri el, nem pedig új jogot teremt, vagy származtat, melylyel azelőtt addig nem birtak volna.