Jogtudományi Közlöny, 1873
1873-03-26 / 13. szám
társ vagy gyermekeik physikai vagy erkölcsi állapotára és jólétére maradandólag és mindvégig felette károsnak, vagy épen határozottan veszélyesnek mutatkozik, okszerűleg és józanon meg nem kívánható: ez, miként az előbbi, annál inkább vitatlan igazságul tekintendő, minthogy az mindkettő nem csak a kötelék felbonthatlanságának leglelkesebb bajnokai által, kivétel nélkül, hanem maga az egyház részéről is egyenesen és tényleg elismertetik az által, miszerint bizonyos körülmények közt legalább az ágy- és asztaltól való elválást, tehát a házas viszony tényleges felbontását, mégpedig életfogytiglanra is, mint elodázhatlan szükségletet, szintén megengedi, ha mindjárt magát a házassági köteléket egyházjogilag továbbra is fenmaradásának vitatja, s azért a feleket új házasság kötéséhez nem bocsátja. Mindezeknél fogva tehát a kötelék felbonthatásának kérdése tulajdonkép csak a körül forog, hogy megállapodjunk-e e tekintetben a kath. egyház exclusiv álláspontjánál a házassági viszonynak ily esetekben is ,csak tényleges felbonthatásánál, vagy pedig egy lépéssel tovább menve, a kötelékjogi felbontása is megengedtessék? Minthogy pedig a házasság eredeti czélzatával és tulajdonképi feladatával mindkettő egyaránt s egyenlő mértékben ellenkezik, másrészről meg a már kifejtett okoknál fogva az egyik vagy másiknak megengedése kikerülhetlen szükséget képez , annálfogva ennek elhatározása és megállapítása egyrészt czélszerűségi kérdés, de másrészt és ugyan főleg azon további kérdésnek megoldásától függ, hogy e kettő közül melyik álláspont felel meg inkább a jogeszme követelményeinek-s van öszhangzatban az erkölcsiséggel? A czélszerűség szempontjából az említett körülmények között a kötelék teljes felbonthatóságának előnye az ellenkező felett annyira, eclatáns és egy oldalról sem kétségbevont, hogy az e mellett harczoló opportunitási okok felsorolása itt annál inkább bátran mellőzhető, minthogy ezek egymagukban különben sem lehetnének elhatározók, hanem csakis az utóbbiak mellett, tehát csupán másodsorban jöhetnének tekintetbe. De hogy az a jogrend kívánalmainak és az erkölcsiség érdekeinek is jobban felel meg és azokat nagyobb mérvben alkalmas kielégíteni, a kötelék puszta tényleges felbontásánál, sőt hogy ez utóbbi gyakran ép azok egyikének vagy másikának czélzatával jönne összeütközésbe, ezen első pillanatra többek előtt tán merésznek tűnhető állítás a következőkben fog igazoltatni. E tekintetben ugyanis mindenekelőtt maga a házasságnak azon mindenki által elismert, s miként már eleve, úgy itt is kiindulási pontos készséggel elfogadott lényéből kell kiindulnunk, mely szerint az eredeti czélzatánál és egész belső természeténél fogva életfogytig terjedő tartamra számított és hivatott szövetség. Ebből s az erre nézve már előrebocsátottakból azonban logikai szükségességgel nem folyik több, mint épen csak annyi, hogy a házassági kötelék természeténél és czéljánál fogva keletkezésében mindig és kivétel nélkül életfogytig terjedő tartamra van irányozva, s ennélfogva az végét rendszerint csak az egyik vagy másik házastárs halálával érje, de semmi esetre sem az is, hogy már most eme kötelék a házastársak életében soha és semmi körülmények között fel ne bontathassák. Ez utóbbi csak akkor állanak volna az előzmények elengedhetlen következményein tekintendő, ha a kötelék felbonthatlanságának elve mellett s által ugy a házas viszonynak minden körülmények között életfogytig való tényleges fentartása is, mint a házasság feladatának betöltése nem csak átalában s szabály szerint, hanem kivétel nélkül és mindig eszközölhető lenne. De mivel ez, mint már kimutattatott, s a mindennapi tapasztalás által is folyton igazoltatik, épen nincsen így; ugyanazért a fentebbi feltételek között a kötelék nem csak tényleges, hanem teljes (jogi) felbontásának megengedése által sem forgattatik ki a házasság intézménye lényéből, sem alapjaiban az meg nem támadtatik. Annálfogva tehát nem is látható be, hogy mi értelme, czélja és jelentősége, különösen micsoda gyakorlati haszna, vagy bármiféle üdvös eredménye lehet ott a kötelék puszta jogi fentartásának, hol a házassági viszonynak czélja mindörökre teljesen raeghiusulva, annak tényleges effectuálása akár absolute lehetetlenítve van, akár pedig csak a házastársak egyike vagy mindketteje, avagy az egész család physikai és morális jóléte legvitálisabb érdekeinek veszélyeztetésével járna. Valóban ily esetekben a köteléknek csak tényleges felbonthatása, ellenben jogilag annak felbonthatlansága nemcsak az egyéni szabadságnak, legtöbbször az egyén boldogságának tökéletes feláldozásával járó, s így a jogrend hivatásán messze túlmenő, azért indokolatlan és igazolatlan megszorítását foglalná magában, hanem ezenkívül következményeinél és kihatásainál fogva a leggyakrabban még a közerkölcsiség igényeivel is egyenes ellentétbe jönne, minthogy épen ez — köztapasztalás szerint — az egyének túlnyomó többségénél, már aztán akár az ellenállási akarat hiányánál, akár pedig annak gyengeségénél és gyarlóságánál fogva legyőzhetlen természeti hajlamok és vágyak kielégítésének úgy a jog-, mint az erkölcsi rend által egyaránt tiltott módon való eszközlését eredményezné. Ezekben rejlik egyszersmind a leghathatósabb absolut érv és- kétségkívül tökéletesen döntő ok a házassági kötelék felbonthatlansága ellen, illetőleg annak felbonthatósága mellett. Miután azon egyetlen érv, mi még ily körülmények között a köteles jogi felbonthatlansága mellett némi látszólagos alappal felhozható lenne, s mi csakugyan leginkább is szokott mellette érvényesíttetni, hogy t. i. a házassági kötelék felbonthatlansága etnikai követelmény, mely mint minden erkölcsi elv, feltétlen érvényesítést igényel, s annak kivétel nélkül uralomra juttatása a jogrendtől is méltán megkívánható, sem a jog és a jogászi gondolkodás előtt nem állja ki a bírálatot, sem az erkölcsiség s ennek érdekei szempontjából meg nem állhat. Mert ha készséggel elismerhető is, hogy az erkölcsi elvek absolut uralomra számítvak, s hogy a jogrendtől azok lehető megvalósítása is, vagy legalább annyi, hogy velük egyenes összeütközésbe ne jöjjön, alappal elvárható; de másrészt az is igaz, hogy az erkölcsi elvek absolut uralma az egyéni viszonyok és természetek különféleségére semmi tekintettel sincs ; sőt az, mivel azok az ember belső tökélyesedésének in abstracto elérhető legfőbb fokozatát tartják szem előtt, s így ezen mérvhez képest is, tehát az individuális sajátszerűségektől teljesen elvonva állapítandó meg és állítandók fel, az individuumnak tökéletes megadását feltételezi. Ez azért azoknak ezen feltétlen uralma csakis belső lehet: azaz, egyedül a lelkiismeretre vonatkozhatik és vonatkozik , mert a külső társadalmi rendnek az egyéniség teljes absorbeálása és elnyomása nem lehet feladata. Ellenkezőleg a jogrend hivatva van az egyéni különbségekre és viszonyokra tekintettel lenni, azok igényleteit és szükségleteit figyelembe venni, szabványait tehát az egyéniség helyzete concret változataival számolva, azoknak megfelelőleg alkotni meg és az individuum feláldozását nem nagyobb mérvben eszközölni, mint ezt épen a társas összlét feltételei követelik: 1) míg némely téren az 1) A jogrend ebbeli feladatának kellő és öntudatos felismeréséből s annak helyes alkalmazásából következik az is, hogy