Jogtudományi Közlöny, 1874
1874-01-29 / 5. szám
Kilenczedik évfolyam. Budapest, 1874. január 28. SZERKESZTŐI IRODA: ÜLLŐI UT I-su sz., II. em. JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY KIADÓA NAGY-VÁRADI, KASSAI ÉS KOLOZSVÁRI HIVATAL : ELŐFIZETÉSI DIJ: félévre ... 6 frt negyedévre 3 „ A MEGRENDELÉSEK a kiadó-hivatalhoz intézendők. EGYETEM-UTCZA ÜGYVÉDI EGYLETEK KÖZLÖNYE. A kéziratok fV MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN. A SZERKESZTŐHÖZ TARTALOM: A biróságok reorganisatiója. Dr. Dárdai Sándor úrtól. — Adalékok a magyar keresk. törvénykönyv tervezetének bírálatához. Dr. Plósz Sándor, kolozsvári egyet. tanár úrtól. — Az örökösödési eljárás reformja. Zlinszky Imre, k. táblai pótbiró úrtól. — Egy váltóvégrehajtási eset. Simon Gábor, h.ügyvéd úrtól. — Törvénykezési szemle. MELLÉKLET: Törvényjavaslat. 1-dik szám alatt. A biróságok reorganisatiója. IV. Előbbi czikkünkben kimondottuk, hogy jogreformjaink alapját, jogoktatásunk rendszerénél kell megkezdenünk. Az eszmeláncolat logikai kapcsolatánál fogva tehát mielőtt a jövőben követendő törvényhozási politikánk tervszerűségére áttérnénk, kénytelenek vagyunk néhány szót kockáztatni azon visszás helyzet fölött is, melyben a joggyakorlatot kereső ifjúságnnk sínylik, és amely szintén káros befolyással, visszahatással bír egész jogéletünkre. Nem akarok arról szólani, hogy míg jogoktatásunk egyrészt pl. nyomorult perrendtartásunk és még nyomorultabb bűnvádi eljárásunk előadására szoritkozik, és igy jogtanulóink az illető szakmák mai tudományos állásáról édes keveset hallhatnak; — addig ama tudományi belérték nélküli, tisztán gyakorlati tantárgyak, mintegy lucus a non lucendo, gyakorlati vonatkozás nélkül adatnak elő. Ez mindkét irányban lényeges hiánya ugyan jogoktatásunknak és nem is orvosolható ott, hol az illető jogtanár szaktudománya sem terjed a tételes törvényen túl, ami pedig nem épen a ritkaságok közé tartozik fölötte nagy számú apró-cseprő tanintézeteinknél, melyek még könyvtárral sem rendelkeznek, — de remélhető legalább, hogy miután jelenleg Ausztriában is a külföldi egyetemek mintájára a gyakorlati tantárgyakra nézve semminariumok létesíttetnek, nálunk is nem sokára fogják ezen intézményt „felfedezni". Eltekintve azonban mindettől a mi csak jogoktatásunk hiánya, — lássuk minő joggyakorlat kínálkozik az u. n. elméleti tudomány elsajátítása után az életbe lépő ifjúság részére, és mikép gondoskodik kormányunk a birói karnak nevelendő sarjadékról? Az elméleti vizsgák letétele után, — melyeknél mellesleg legyen mondva, az u. n. államtudományi tárgyakra legcsekélyebb súly szokott fektettetni, — az illető számot vet nem annyira tanulmányaival és ismereteivel, mint inkább kínálkozó connexióival, és a szerint az immár egymástól teljesen elválasztott közigazgatási vagy törvénykezési pályára adja fejét. A közigazgatási pályára csak a megyei nemesség szánhatja magát, mert a legközelebbi tisztújításig Soloni bölcseség sem törhet magának utat. Kénytelen tehát az illető, tiszteletbeli jegyzőséget, esküdtséget vagy ha családi származásának tekintélye úgy hozza magával, tiszteletbeli szolgabíróságot vállalni. E mellett ugyan kínálkoznék alkalom „önkéntes" gyakorlatra, ha csupán munkaképességének igazolásával szerezhetne igényt jövőbeni alkalmazásra, de nagyon jól tudja, hogy nem ezen úton kell a czélra törekednie, s ezért a tiszteletbeli hivatal csak kivételes esetben szolgál a gyakorlati előkészületre. Így aztán tanrendszerünk mellett alig számbavehető elméleti képzettséggel bíró és a gyakorlati routine-t teljesen nélkülöző tiszti kartól várjuk közigazgatásunk lendületét, mely vajmi csekély ösztönnel bírhat arra nézve, hogy a „nervus rerum" vagyis az állam létét biztosító adóügy kezelését is a megyékre bízzuk! Nem akarunk azonban tulajdonképi tárgyunktól eltérni. Eddigi eltérésünk indokolásául pedig szolgáljon ama kapcsolat, melybe azt jogoktatásunk rendszerével hoztuk, miután azt mint közös kiindulási pontot kellett érintenünk már csak azért is, hogy feltüntethessük azon körülményt, miszerint ezentúl csak azok fognak a törvénykezési pályára lépni, kik azt nem nobile officium-nak, hanem élethivatásuknak tekintik. Ez pedig inplicite magában foglalja azt, hogy bár a komolyabb törekvésű, de szegényebb középosztály fog arra szorulni. A kormánynak ezen nagy horderejű társadalmi jelenséggel okvetlenül számolni kell, hacsak azon veszélynek nem akarja kitenni törvénykezésünket, hogy maholnap ezen sor disant prókátorok országában qualificált bírákban hiányt szenvedjünk. Pedig máris hiányt szenvedünk nemcsak alaposan képzett, hanem csupán „qualificált" vagyis a törvényszerű kellékeknek megfelelő bírói személyzetben. Ez bármennyire lehetetlenségnek látszassék, mégis szomorú valóság és számtani biztonsággal állíthatjuk, hogy e hiány évről évre növekedni fog. Hogy a kormány máris érzi a fentebb jelzett hiányt, legjobban kitűnik abból, hogy a gyakorlati bírói vizsgálatról oly javaslatot terjesztett a törvényhozás elé, mely a birói qualificatiót az ügyvédi qualificatiónál alább sülyeszti! Valóban bámulatos, hogy egy Pauler mikép juthatott ily gondolatra, mely az egész birói kar tekintélyét mélyen sértheti. Igaz ugyan, hogy az 1869. IV. tczikkben a gyak. birói vizsgálatról szóló törvény alkotása provideálva van; de hogy ez azon indokból történt volna, hogy a birói qualificatiót az ügyvédi qualificatiónál alább sülyeszsze, azt kereken tagadjuk, és valóban csodálatra méltó azon egykedvűség, melylyel a birói kar az emejavaslat indokolásában részére kiállított szegénységi bizonyítványt fogadja. Igaz, hogy a birói széket jelenleg elfoglaló beati I possitentes közvetlenül érdekelve nincsenek; az is igaz, hogy némelyek nem a képességüknek köszönhetik birói állásukat, és így felszólalásra hivatva sem érezhetik magukat; végre az is igaz, hogy Pauler szép csendesen félhomályban szereti tartani törvényjavaslatait, és míg pl. a nyugati államok törvényjavaslataikat, mint legújabban a porosz gyámtörvényjavaslatot — a követségek útján még a külföldön is terjesztik, — addig