Jogtudományi Közlöny, 1876

1876-01-08 / 1. szám

aucune autre forme. Ez pedig annál szembeötlőbb, mert a code egyéb végső intézkedések iránt közel jár a formák szigorában a római joghoz. Ezen tekinteteken kívül még különös indokok is vannak speciális hazai viszonyainkból folyók, melyek kívánatossá teszik, hogy minél átalánosabbá legyen a végső intézkedés, mire pedig hatalmas emeltyű a fölös formák mellőzése. Ismeretes ugyanis, hogy hazai jogunk a törvényes öröködést nem az átalánosan fennforgó rokonsági érzület határáig engedi meg, mi egyedül a helyes, hanem kiterjeszti azt bármely távolságú oldalrokonokra, mi a volt jogközösségnek képezi maradványát. Ebből az a következmény, hogy sokszor tetemes örökség, a törvényes örökösöknek nagy távolságban természetszerű elszaporodása folytán, oly sok és apró részre daraboltatik fel, hogy az mint közgazdasági tényező megszűnik; ezen bajon addig is, míg a törvényes öröködés észszerű alapon szabályozva nem lesz, a végrendeleteknek kell segíteni. Tudva pedig azt, hogy mily gyakori jelenség az életben a húzás-halasztás a végrendelkezés körül, épen a formaságok miatt, kivált hatanuk előtt kell az ügynek lefolyni és így hány esetben marad el a végrendelkezés, a gazdasági tőkék fenmaradásának rovására, mindez kivánatossá teszi, hogy könnyítsünk a dolgon, ha a biztosság miatta nem szenved, édesgessük mintegy az egyént arra, mit c gazdaságri érdek követel. o . Ismeretes továbbá, hogy a törvényes öröködésnél a felmenőre nézve még azon visszásság is forog fenn, mely az öröklött és szerzeményi javak különböző visszaháramlásából származik, amennyiben az öröklött javak azon ághoz térnek vissza, ahonnan eredtek. Hogy ebből a mai jogérzettel ellenkező eredmények folynak, hogy a javak ezen természetének nyomozása mily hosszas és kényelmetlen perpatvarral van kapcsolatban, itt csak a megemlítésre szorítkozunk. Mindezen anomáliát, mit maga a törvény decretál, megszüntetni a végrendelet feladata, mely e részben csakugyan correctiv természetet ölt. Végül szól a sajátkezüleg írt végrendelet mellett a hazai communis opinio. Bátran állíthatjuk, hogy jogászkarunk előtt népszerűvé vált a polgári törvénykönyv ebbeli intézkedése s most is óhajtja vissza a végrendelkezés ezen könnyített és czélszerű módját. A többi pontokban foglaltaknak közös gyengéjük, hogy nem tartalmaznak elvi megállapodást a tanúk számára nézve, nincs szabály formulázva, mely kijelentené, hogy tulajdonkép hány tanú kell, hanem casuistikába bocsájtkozik, minden főbb viszonyváltozásnál más a tör- vényes kívánalom. Ezt hibának tartjuk, mert nehezíti a törvény szabványának a nép köztudatába való jutását, holott az ily törvénytudók közbejöttét feltétlenül nem igénylő és a társaság minden osztályánál előforduló ügyletre nézve igen kívánatos a törvény megtartása okából az egyszerű és világos szabály. Hány tanú jelenléte legyen a szabály, szóbeli úgy mint írásbeli végrendeletnél egyaránt? e fölött igen sokat lehet vitázni. Az európai codexek is mind eltérnek egymástól A római tudvalevőleg hét tanút kíván a közönséges végrendeletnél, a code civil hatot, a szász code ötöt, mi hazai jogunkban is a szabály a nemesek módjára alkotott végrendeletnél, az osztrák polg. törvénykönyv végül hármat. Ha sokalljuk az eddigi ötös számot, úgy szálljunk le a hármasra, — ez különben a javaslatnak is intenziója— de az álljon szabályként a magánvégrendeletre nézve egyátalán. Folyt, követk. Dr. Katona Mór, a győri jogakadémia ny. r. tanára. A kisebb jelentőségű jogügyekbeni bíráskodásróli törvényjavaslat. ii. A javaslat általában az alakszerűségek lehető mellőzését s az anyagi igazság lehető kinyomozását, tehát a valódi igazságszolgáltatást tűzte ki czéljául. Hogy ezen irányt helyeseljük, azt, miután mindig e mellett küzdöttünk, bővebben fejtegetni fölöslegesnek tartjuk, hanem inkább azt teszszük vizsgálatunk tárgyává, hogy mi után s mely eszközök által kívánja e czélt a javaslat elérni, s helyes és kellő eszközöket használ-e rendelkezéseinél arra nézve, hogy a czél eléressék. A tárgyalás nyilvánossága és szóbelisége, a bírói tevékenységnek teljes mérvben való érvényesülése, melyek a javaslat alapelvét képezik, mindkét czél elérésére szolgáló helyes, sőt egyedüli eszköz. Más úton egyrészről mindig az alakszerűségek tömkelegébe jutunk, másrészről az anyagi igazság kiderítése lehetetlenné válik. Óhajtandónak tartottuk volna, hogy a tárgyalás folyama iránt részletesebb szabályok foglaltassanak a törvényben, melyekre nézve a szerkesztőnek igen becses anyagot szolgáltathatott volna a Babos-féle javaslat, de ezek hiányát a gyakorlat fogván pótolni, ezt nem tartjuk a törvény lényeges fogyatkozásának, nem bírjuk azonban a kitűzött czélra tekintettel megérteni azon intézkedés helyességét, mely szerint a bíró a tényállást és bizonyítékokat lehetőleg röviden jegyzőkönyvbe venni tartozik. Ezáltal a tárgyalás gyorsaságát nehezítő teher rovatik a bíróra, anélkül, hogy erre szükség lenne. Tudjuk, hogy a sommás eljárás czélba vett reformjánál mily nehézségekbe ütközött a jegyzőkönyv, s miután ott mellőzhető nem volt, mert a második bíró az elsőbíróság feljegyzései után szél, a jegyzőkönyv mikénti szerkezete, illetőleg a tárgyalás miként leendő felvétele buktatta meg az első javaslatot, s oly Scylla és Chariboisféle helyzetet idézett elő, melyből a kibontakozás máig sem sikerült. Minek habár nem egészen ily mérvű, de mindenesetre lényeges nehézségeket s e mellett nagy munkát okozó hason intézkedést tenni oly eljárásnál, melynél a felebbezés ki van zárva, melynél tehát a feljegyzéseknek semmi értéke sincs.