Jövő, 1921. február-március (1. évfolyam, 1-31. szám)

1921-02-24 / 2. szám

Bécs, 1921 február 24. csütörtök A. szám I. év Megjelenik naponta, hétfő kivételével Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wien, V., Rechte Wienzeile 79 Telefon 30-57 Egyes szám ára: Ausztriában............................4 korona Csehszlovákiában........................1-20 ?K Jugoszláviában.................1 dinár Romániában.....................................2 lei Hirdetéseket Ausztria területéről egyedül Schalek H. hirdető irodája (Wien, I., Wollzenle 11. , Telefon 809, 5271) vesz fel . A magyar munkásság feladatai írta Garami Ernő. Mennyire így iJpSSBS 'freffiímaloni ' nvnAlír VtAnnrw A magyar munkásságot tragikus helyzetbe sodorta a rettentő bolsevista kaland. Az úgynevezett proletárdiktatúra előtt, amely távolról sem volt a proletárság diktatúrája, hanem csak néhány ember önkényuralma, Európárnak aránylag legnagyobb erejű és hatalmú munkássága volt. Az ország majd minden ügyének intézésében szinte döntő volt a szava s ha nem is történhetett meg mindaz, amit akart, de ellenére már semmi sem történhetett És ez a hatalom akkoriban naprólnapra növekedőben volt, úgyhogy fájdalmas büszkeséggel mondhatjuk: a bolsevista kísérlet nélkül ma otthon legalább olyan szerepe volna a magyar munkásságnak, legalább is olyan erőt és hatalmat jelentene, mint Ausztria és Csehország szervezett munkássága a maguk országaiban. Mennyire más azonban a helyzet igy ! .Közel másfél esztendeje szörnyű "Tizfauralom tapossa a munkásságot, s amely hónapokon keresztül szinte ájultan tűrt minden bántalmat. Minden politikai jogából hol a törvényszerűség látszatának megérzése mellett, hol egy- szerű brutalitással kisemmizve, a KBI-, élet ügyeinek intézésétől félreszorítottan, minden közvetlen hatalmát és befolyását elvesztettel . Amikor a bolsevizmus összeomlása m intán rászakadt a szerencsétlen országraa fehérek rettentő uralma, a munkásság egy ideig tétovázva kereste helyét. Akkoriban nagy volt az a veszedelem, hogy az egyik végletből belezuhan a másikba és hogy a bolsevista, forradalminak képzelt kaland után megtagadja a proletariátus önmagát és történelmi hivatását egészen és megalkuszik a reakció uralmával és igy bűntársává lesz. Ez a tétovázás azonban csak rövid néhány hétig tartott s azután rátalált önmagára a szervezett munkásság. Ettől kezdve ridegen és mereven visszautasított minden csalogatást, hátat fordított a hatalmi pozícióknak, passzivitásba vonult és berendezkedett, a kifelé csöndes, de azért nem kevésbé áldozatteljes, szívós, csöj könyöe, engesztelhetetlen ellenállásra... Azóta a munkásság híven kitartott; eszméi és történelmi hivatása mellett, és dacos ellentállással védte várait, a maga szervezeteit; védte zászlaját, a maga lapját, a „Népszavát”, védte, minden korrumpálni igyekvő fenyegetéstsel és csábogatással szemben: a maga morális tisztaságát,a közel másfélesztendős harc nem volt olyan zajos, mint forradalmakban a barikádostromok, de azért nem volt kevésbé forradalmi és nem volt kevésbé hősies. Vértanúi is akadtak százával, ezrével, akik gögös daccal áldozták föl: ki életét, ki szabadságát, ki otthonát..........Bármit mondjon is ki a kaján és fönhéjázó kritika, ez a hónapok óta tartós áldozatteljes, hősi harc, amelynek oroszlánrészét névtelenek vívták, megérdemli, hogy a szeretet, a hála és az elismerés szavaival találjon köszönetre!... A magyar munkásságnak ez a hősies küzdelme már elérte célját. Ma már mindenki tudja, hogy sorait megbontani nem lehetett, szervezeteitől eltántorítani nem lehetett, hogy árulói nem akadtak és hogy a tömegek széles rétegei ma is azok, amik tulajdonképen mindig voltak (akkor is, amikor előbb félrevezetve, majd kényszerhelyzetben és terror alatt, úgy látszott, hogy nem azok) ma is a régi szociáldemokraták ők ! Azzal, hogy ez ma már teljesen nyilvánvaló és eldöntött,az eddigi harc már el is érte a célját. Közben érlelődött a helyzet és az úgynevezett keresztény és nemzeti kurzus mindinkább gyöngült abban a mértékben, amelyben jóhiszemű hívei előtt is nyilvánvalóvá kellett, válnia, hogy se nem keresztényi, se nem nemzeti. Ezzel azután lassankint új feladatok elé állítódott Magyarország szervezett munkássága. Föl kellett vetődnie annak a kér-désnek, hogy mi történjék most: merre forduljon, ha passzivitásból már kilép- het vagy kilépni kényszerül? Az utolsó hónapok irtózatos szőr-fnyűségei s az a rettentő nyomás, amely alatt állott és áll ma is, könnyen a bosszú politikájának, a megtorlás politikájának, a szélső és semmiféle érdekre tekintetet nem vető radikalizmusnak a karjaiba kergethették volna a munkásságot. Kétségtelen, hogy az efajta politikának a lélektani alapjait a fehér terror uralma jól rakta le. Kétségtelen az is, hogy a foradalmi romantika, túlfűtött szerelmesei az ilyen fordulatot megtapsolták volna. De kétségtelen az is, hogy az ilyen magatartás nemcsak a az egész országot döntötte volna, végleg romhalmazzá, hanem, hogy e remek alá legelsősorban ép legbiztosabb halállal maga a munkásság került volna ! És ez a halál még csak hősi halál sem lett volna, mert ami ostoba, az nem lehet hősi. Avagy hős-e az, aki billenedő, repedező kunyhóját a maga kezével gyújtja föl csak azért, mert nem szép palota, holott, ha kunyhója leég, hajlék nélkül marad és viharban, fagyban nyo-f morultul kell elvesznie? Hős-e az, aki afölött való haragjában, hogy télvíz idején nincs meleg bundája, letépi magáról rongyait, amelyek rongyok ugyan, de mégis tartják benne a lelket? Otto Bauer, az ausztriai szociáldemokrata párt egyik nagynevű vezére, aki , mint tudós is, mint politikus is méltán tett szert világszerte osztatlan tekintélyre, a vas- és fémmunkások üzemi tanácsainak Bécsben tartott kongresszusán , hatalmas beszédében egy rövidke kis mondattal adott csattanós választ ezekre a kérdésekre. Azt mondotta : „Akár kapitalisztikus valamely gyárüzem, akár nem, még mindig jobb dolog valamely kapitalista gyárban dolgozni, mint kívül az árokban éhenveszni.“ Ez az olyan egyszerű és mégis sok forradalmasdit játszó előtt érthetetten igazság valósággal programot rajzol a magyar munkásság elé. Mert ami vonatkozik a kapitalista gyárra, amelyben még mindig jobb dolgozni, mint kívüle az útszélen éhenveszni, az vonatkozik az egész gazdasági életre is. Míg amott egy-egy ember számára, addig emitt egész tömegek, az egész munkásosztály számára ugyanaz a probléma vetődik fel és a magyar munkások Bauer szavait teljes joggal variálhatják így : még mindig jobb kapitalisztikus gazdasági feltételek mellett élni mint munkásosztály, lenni nélkülözhetetlennek és megszerezni ezzel a fölemelkedés eredményes harcának előfeltételeit, mint megakasztani minden termelési lehetőséget, megállítani egy korábbi fokon a fejlődést a kapitalizmus felé és ezzel fölöslegessé, vagyis befolyástalanná tenni az egész mankásságot. A legforradalmabb magatartás sem visz előre egy lépéssel sem, ha egy maroknyi, testileg, lelkileg lezüllött, gazdaságilag nem fontos munkásság a hordozója. Ellenben igenis, a gazdasági élet lüktető menetében fontos szerepet betöltő, nagy és mindig növekedő tömegnek szívós, tervszerű munkája és küzdelme a legerősebb hajtóerő. Tehát úgy a munkásságnak, mint magának a szocializmus gondolatának közvetlen érdeke, hogy a munkásság ne olyan magatartást tanúsítson, amellyel a gazdasági élet fejlődését megakassza, helyes magaatartásának nagy morális és anyagi teréje az is, hogy saját érdeke ezen aponton is tökéletesen egybeesik azegész ország egyetemes érdekével A munkásság itt is, amikor önmagáért küzd, egyúttal a legmagasabb rendű közérdekért is harcol. Persze, a munkásság ezt a feladatot egyoldalúan és önmaga teljesíteni nem tudja! És tragikuma — amelyről cikkünk elejte ,szértett vokt,- éppen abban MI, hogy amíg a munkásság sokszot tett nyilatkozatai Kennt tisztán látja és becsületesen vállalná föladatának teljesítését, azalatt olyan eszeveszett uralom dühöng, amely a legszörnyűbb módálon állj& fennek tifj. Már pedig, a/Tag Magyarország fölött igy uralkodnak! addig a munkásság önmagának és azt országnak is csak eggyel tartozik : azzal, hogy a legmerevebb ellentillást fejtse ki. A fehér terror és az egyéni akciók uralmával, a legitimista és monarchista puccsok tervezőivel, a politikai gyilkosságok föl- bujtóival, a gyilkosokat az igazságszolgáltatástól elvonó bűntársakkal nem lehet, nem szabad szóbaállni. Ennek az uralomnak előbb el kell söprődnie! Jogrendnek, jogbiztonságnak, jogegyenlőségnek, csorbíthatatlan közszabadságoknak kell szabaddá tenniök a romokat, akkor kezdődhet csak meg az újjáépítés munkája, viszont akkor válik kötelességévé is a magyar munkásságnak, hogy kar- öltve az ország többi dolgozó rétegeivel hozzáfogjon az újjáépítéshez. Addigi pedig csak egyetlen célja és feladata lehet a magyar munkásságnak, bármily formában folyjék is a harc: a területet! e, munka számára szabaddá team . . .így látszik, otthon Magyarországon ez a harc most valóban új formákat öltött. Megalakult a Munkások és Polgárok Szövetsége és mi ezt az alakulást annál is nagyobb örömmel üdvözölhetjük, mert megmutatja, hogy a magyar munkásság érti és vállalja föladatát és hogy a magyar munkásság ebben a föladatában megértő segítőtársakkal akadt úgy a polgárság, mint a földmíves osztályok előhaladott gondolkodású részeinél. Ez a szövetség, ami ítéletünk szerint bátor lépést jelent előre ezen az úton, amelyet előbb jeleztünk egyedül járhatónak. Jelenti a harcot a demokratikus jogrend megvalósításáért, jelenti a küzdelmet a romok eltakarításáért. És jelenti ezenkívül azt az elszántságot, hogy e cél megvalósítása után a munkásság, karöltve az ország többi dolgozó, termelő rétegeivel hozzálásson annak a hajléknak a megteremtéséhez, amely ugyan a legtávolabbról sem lesz tökéletes, de amely módot ad arra, ami nélkül nincsen se további haladás, se további harc az életre. Giesswein kritikája. „Nem számíthatunk arra, hogy bennünket a művelt népek közé számítsanak.“ — A J S * 6 budapesti tudási tójától. — Budapesti február 23. Giesswein Sándor beszéde, amelyet a nemzetgyűlés keddi ülésén mondott el, olyan kritikája a magyar közállapotoknak, hogy szükségét érezzük annak, hogy a politika napi eseményeinek sorából visszanyaljunk a beszéd érdekességeiért. Tiszteletreméltó gondol, pedig csillog át a Giesswein Sándor kritikáján, külön jóleső jelenség, hogy abban a káoszban, amelyben olyan rapid buzgalommal* vesztették el jobbmúltú politikusok is tiszta látásokat és itéletüket, ő meg tudta őrizni a nézetei függőterségét és bátorságát sem vesztette el, hogy hangoztassa nézeteit. Keresztény kurzus és keresztény gondolat, — tiltakozott az ellen, hogy báz közös valami lenne. Mi mindannyian — mondta — nem a keresztény kurzus, hanem a keresztény gondolat hívei vagyunk, sőt én tovább megyek, nemcsak a keresztény gondolat, hanem a keresztényi cselekedet hívei. És megállapította, hogy sem a nemzetgyűlés, sem a kormány részéről nem találkozott ilyen tettekkel BoU büntetéssel, igen. Keresztény és szociális tetteket akar, hogy az alkotmányos "élet lilei kör!“ Ezt felelte a közbeszóló Kószónak: „Bocsánatot kérek a Galileikör dolgozott. Ha mi keresztények dolgoztunk volna úgy, mint ők dolgoztak, ma másutt tartanánk.“ Az élénk közbeszólók úgy vélték, hogy azok romboltak, nem dolgoztak. Giesswein fölvette ezt a dobott keztyűt is, amelyben a destruktív és forradalmár vád otrombáskodik. Nagyon könnyen dobják e vádat mostaná- ban a levegőbe — mondotta — én azonban azt kívánom, hogy ne jöjjön újra egy Bachkorszak, ne legyenek megint spiclik és árulkodók! Már látja, hogy itt azokat is forradalmároknak fogják tartani, akik az alkotmányos életet kívánják és a szabad királyválasztást. E helyzet legfőbb okát abban látja, hogy a közszabadságok hiánnyoztak. Hiányoztak azok a garantciák, amellyek mellett nyilvános kritikát lehetett gyakorolni. Ezután szellemesen arra mutatott rá, hogyha mindenki forradalmár, aki a közszabadságok helyreállítását követeli, akkor forradalmárok voltak azok is, akik valamikor a Ház ülésén a Kossuthnótát énekelték és tüntettek az alkotmányosság mellett, hogy a magyar hazát megmentsék. Akkor forradalmárok voltak Apponyit és Andrássy is, akiket a Házból erőszakkal vezettek ki. Nem szabad forradalmárok- nak nevezni azokat, akik a közszabadságért küzdenek. Ezek közül a közszabadságok közül az első a sajtószabadság. Nem azt érti ezalatt, hogy szabad ajtók nyissunk a rágalmazásnak, becsületsértésnek és gorombaságnak, mint ahogy azt a keresztény sajtó teszi. Ez a keresztényi kurzus a párbajozást is nagyban űzi. A cenzúráról pedig azt mondotta, hogy az nevetséges és a nyilvános élet valóságos szégyene. Felolvasott egy cikket, amelyet a keresztény egyházról és a nemzetköziségről írt A cenzúra betiltotta ezt a cikket, mert benne volt ez a szó nemzetköziség. Ezek után azt kérdezte, hogy mi lesz akkor Csarada Jánossal, a nemzzetközi jog egyetemi tanárával. Ilyen viszonyok között igazán nem számíthatunk arra, hogy bennünket a művelt népek közé számítsanak. Annyira nincs megengedve nálunk, hogy szabadon irjunk, hogy Romain Rolland és Förster könyvei, amelyek pedig a keresztény erkölcs és világnézet kifejezői, magyar nyelven meg sem jelenhetnének. Élesen kikelt a zsidófalás és minden megtorlás ellen, mely végefogyhatallan. Kikelt az internálások ellen.