A Jövő Mérnöke, 1961 (8. évfolyam, 1-42. szám)
1961-01-09 / 1. szám
Wos Migyese Htékye: Most, hogy az ezerkilencszázhatvanegyes év küszöbére léptünk, mint mindig, ha új évszámmal új naptárt kezdünk, felbukkan a kérdés milliárdnyi emberben: vajon mit hoz az új esztendő? Boldog lesz-e valóban, boldogabb-e, mint azok, amelyeket az emberiség már a háta mögött tud? Nem vagyunk jósok, nem tudhatjuk, hogy kinek-kinek mit hoz 1961 a családi életben, egyéni boldogulásában. Egyet azonban biztosan tudunk: lesz egy olyan esemény az év folyamán, mely — közvetve vagy közvetlenül — minden ember életére kihat. 1961-ben összeül a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusa. Amikor — ezelőtt közel két és fél hónapja — Nyikita Szergejevics Hruscsov hazaindult az Egyesült Nemzetek Szervezetének ülésszakáról, több meghívást kapott különböző országokba. A meghívások egy részét udvariasan, de visszautasította, mondván, hogy szívesen eleget tenne mindegyiknek, de ideje jelentős részét lefoglalják a XXII. kongresszust előkészítő munkálatok. A világ ekkor figyelt fel a közelgő nagy eseményre. A világ? Igen! Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy — különösen a XX. kongresszus óta — az SZKP kongresszusai nemcsak a szovjet nép, sőt, nem is csak a szocialista tábor életében játszanak jelentős szerepet. Miért? A szocializmus már kilépett egy ország határai közül — világrendszerré vált. Politikája — a lenini politika — döntő az emberi társadalom fejlődése szempontjából. Az SZKP XX. kongresszusa — alkotóan továbbfejlesztve a marxizmus—leninizmust — arra a következtetésre jutott, hogy ma már a háború elkerülhető, nem az emberek akaratától függetlenül bekövetkező sorscsapás. A XXI. kongresszus, majd legutóbb a kommunista és munkáspártok 1960 novemberi Moszkvai Értekezlete, a közben lezajlott események mélyreható marxista elemzése alapján, megerősítette, hogy már abban a korban is, amikor a szocializmus még nem arat teljes győzelmet a földön és a világ egy részén még létezik az imperializmus, megvan a reális lehetőség arra, hogy a világháborút kiküszöböljük az emberi társadalom életéből. És a XXII. kongresszus? Pontos napirendjét még természetesen nem ismerjük. Bizonyosra vehető azonban, hogy az emberiség legfontosabb kérdésében egyértelmű álláspontot képvisel majd. A szocialista tábor napjainkban már nemcsak ügyének igazságosságával, de óriási módon megnövekedett erejével — és nem utolsósorban lenyűgöző katonai potenciáljával — kényszeríteni tudja az imperialisták legagresszívabb köreit a békés egymás mellett élés elvének elfogadására és tiszteletben tartására. A lenini politika helyességét az elmúlt esztendők eseményeinek alakulása fényesen igazolta. A szocialista tábor és a világ békeszerető részeinek aktív harca többször is megakadályozta, hogy az imperialista agresszorok háborút robbantsanak ki. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de minden bizonnyal kimondja a XXII. kongresszus plénuma,, hogy elmúltak azok az idők, amikor a világ sorsát az imperialista nagyhatalmak irányították, kényük-kedvük szerint. A nagyobb erő már a szocializmus oldalán van, ami egyben azt is jelenti, hogy a béke oldalán. És így válik világossá, hogy az a páratlan fellendülés, ugrásszerű előretörés, amely az utóbbi öt-hat évben különösen szembetűnő volt a szovjet népgazdaságban — nem a szovjet nép „magánügye” csupán, hanem, az imperialista vezetőkörök szűk csoportját kivéve, a világ minden emberének érdekét és jobb jövőjét szolgálja. Álljon erre itt néhány adat. A hétéves terv a szovjet ipar termelésének évi növekedését 8,6 százalékban határozta meg. 1959-ben, a tervidőszak első esztendejében, a szovjet ipar ezt jóval túlszárnyalta és 11 százalékos emelkedést ért el. Ezért 1960-ban már jóval nagyobb feladatokat tűzhettek ki, mint amelyek eredetileg a tervben szerepeltek. A legújabb jelentések pedig arról számolnak be, hogy 1959—1960-ban a szovjet ipar össztermelése az előirányzott 15 százalék helyett csaknem 23 százalékkal nőtt. A mezőgazdaság dolgozói sem maradtak el a sikerekben: a legutóbbi hat esztendő során a termelést másfélszeresére (!) növelték, s a kolhozok és szovhozok az 1961. évi termés alá hétmillió hektárral több földet szántottak, mint eddig bármikor. Az újabb szovjet tudományos vívmányok és felfedezések közül is kiemelkedik annak a nagysúlyú űrhajónak a felbocsátása, amelyet sértetlenül, élőlényeivel együtt sikerült visszahozni a földre. A szovjet tudósok, mérnökök és munkások sok nagyszerű hőstette újra megerősítette, hogy a szovjet tudomány több tudományágban máris első a világon. Emellett közismertek a szovjet tudománynak az atomenergia békés felhasználása terén elért nagyszerű eredményei is. A háború befejezése óta az ipari termelés évente átlagosan a Szovjetunióban 10,7 százalékkal, míg az Amerikai Egyesült Államokban csupán 1,8 százalékkal növekedett. Ezek tények, amelyekkel vitatkozni nem lehet. Sorolhatnánk tovább a kiemelkedő eredményeket, amelyeket a szovjet nép büszkén tehet oda a XXII. kongresszus asztalára és amelyekkel bátran léphet a világ nyilvánossága elé: íme: nézzétek a kommunizmus építésének új eredményeit, nézzétek milyen páratlan, gyors ütemben haladunk! Nos — tehetjük fel ezek után mégegyszer a kérdést — mindez a szovjet nép „magánügye“? Nem! A világbéke ügye senki számára sem lehet magánügy, márpedig a szovjet népgazdaság fényes sikerei, erejének növekedése, a lenini külpolitika következetes alkalmazása meghátrálásra készteti az imperialistákat, s a világbéke ügyét szolgálja. Hűség az alkotószellemű marxizmus elveihez, az a képesség, hogy helyesen értelmezze és alkalmazza a leninizmust az új történelmi körülmények között, a nemzetközi szolidaritás — ezek az elvek jellemzik majd a Szovjetunió Kommunista Pártjának soronlevő XXII. kongresszusát, amelynek munkája nyomán minden bizonnyal ismét erősödnek a tartós béke reális esélyei, tovább gyarapodik a nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom ereje. Á. I. Nap, víz levegő és gyenge, alig észrevehető szél. A napozót körülfogják a dúskoronájú fák. Mindenütt táskák, szatyrok, fürdőköpenyek, meg zsivaj és vízcsobogás. Június 1-e van, és délelőtt. Az ágyakon, a táskákban, a szatyrokban majd mindenütt egy-egy füzet lapul. Mert szép a nyár, jó a strand, s ennek még azok sem tudnak ellenállni, akik vizsgára készülődnek. Fanyalogva mozdulnak a lapok, s a szem minduntalan odafordul a víz felé, amely sűrűn és hívogatón nagyokat csobban. Göndör hajú fiú fekszik az egyik heverőn, mert inkább az, mint úgy. Fekete úszónadrág van rajta, hanyatt fekszik, a hasán nyitott könyv. De nem tanul. Azokat nézi, akik ketten vannak. Egy fiú meg egy lány. Dühös, hogy egyedül van, egy kicsit bántja is. Szeretne már ő is valakivel kijönni, de a fene egye meg, sohasem sikerül. Ha őszinte alar lenni, hát nincs is olyan, aki kijönne vele. Jó, tudja, hogy nem valami csinos srác, ahogy mondják, de azért mégis! Átpillant a szomszéd ágyra, már az előbb is odanézett, egy lány fekszik ott. Veszettül csinos — gondolja magában, és nézi a könyv felett. A lányon napszemüveg, nem látni, hová néz. Meg kéne ismerkedni vele, de hogyan? Semmi értelmes nem jut eszébe. Oda csak nem mehet, hogy nézze kérem. Drégely vagyok, itt a kezem. Kár, hogy nincs itt az Egér, az biztosan tudná, mit kéne csinálni. No, mindegy , gyérünk vissza a l’Hospital szabályhoz. Könnyű ezt mondani, nehezebb csinálni. Ide sem jön ki még egyszer tanulni, mert aki itt tud gondolkodni, az már egyenesen fakir. Aztán csak mégis megkavják valahogy a képletet. Jobban föléhajol a jegyzetnek, a környék elszürkül, most már csak ő van, meg a limesek. Úgy érzi, mozog már az agya, s a ceruzája, amely eddig tétován húzgálta a papíron az értelmetlenség apró kis vonalkáit, most hirtelen elkezd céltudatosan rohangálni és vésni, vési a számokat, betűket. Csillog a szeme és megelégedett magával. Most értette meg végre az egészet. Felpillant, s ekkor visszazökkennek agyába a környezet képei és lármái. A nagy óra, a vízcsobogás, a korlát, az ágyak, és a lány mellette. Most még jobban felé fordult, és csinosabb, mint a l’Hospital szabály előtt. A fiú a napszemüvegtől nem látja, csak érzi, hogy a lány ránéz. Furcsa ilyenkor visszanézni, hát inkább csak lefelé tekint és leteszi maga mellé a jegyzetet. A lány odafordul, elolvassa a címet, aztán csak megszólal: — Szintén matekot tanul? Alig tud válaszolni, úgy meglepődött egy pillanatig. Csak bólogat a fejével. — Hányadéves? — Elsős. És maga? — Ó, én még csak most érettségizem — mondja a lány és most már egészen a fiú felé fordul, úgy félkönyökre emelkedve. — Mondja — kérdi —, érti maga, a teljes indukciót? A fiú bólogat. — Nem magyarázná el? — Hát — jön a válasz kicsit elnyújtva, de akkor már fel is áll és átül a lány mellé. — Na nézze, itt van az összeg... és közben a nap méltatlankodva, de kénytelen-kelletlen bevonul egy kicsi felhő mögé. Mire újra előjön, a lány már érti. Arra gondol, hogy ilyen világosan és egyszerűen még Körösi tanár úr sem magyarázta el. Ránéz a fiúra, aki kinyújtja a lábát és két kezére támaszkodva hallgat. — Köszönöm — mondja neki. — Remélem, nem felejti el? — Nem, nem — nevet a lány és nevet a fiú is. — Magabiztosan érti — szólal meg megint —, nekem mindig olyan, mintha kínaiul beszélnének. A fiú feljebb húzza a vállát, ami azt jelenti, hogy voltaképpen nem is olyan nagy dolog az egész. — Nehéz az egyetem? — Hát nem a legkönnyebb, de azért ki lehet bírni. — Hogy végezte az első félévet? — Négyesre. Hallgatnak. A szél borzolja a lány haját, játszik vele. Mellettük valaki nevet, aztán megint csend. A fiú úgy érzi, jó, hogy kijött. Bámulja a napot, az eget. Ilyen lány kellene, aki így megérti, hogy egy embert a hétköznapok határoznak meg, nem a szombat esték és nem a bronzbarnára sült izmos termet, hanem a munka és az, ami a homlok mögött van. A lány már lefelé néz. A túlsó medencében a műugrók gyakorolnak, olyan, mintha madarak szállnának, forognának a levegőben, hogy aztán lezuhanjanak és elnyelje őket a víz. A fiú arra tekint, irigyli azt, amelyik most ugrik. A nap fénye megcsillan vizes testén, a mozdulatai harmonikusak, szépek. — Ismeri? — kérdezi a lány odaintve. A fiú a fejét rázza. — Nem ismeri Váradit? Válogatott. — Sajnálom — mosolyog a fiú —, akkor sem ismerem. — Klassz srác — nézi a lány, amint jön kifelé a lépcsőkön a vízből. — Ühüm. Miért, maga ismeri? — Persze. Állandóan itt van és edz. — Miért nem dolgozik? — Ugyan! Egy válogatott? Szerzett neki az egyesület egy jó állást, ott megmutatja magát havonta kétszer és felveszi a pénzt. Hát nincs igaza? — és nevet a lány. A fiú arcára odafagy a mosoly. Hirtelen az asztal jut eszébe, ahol tanulni szokott, a halom könyv, amely mindig olyan fenyegetően tornyosul, csak győzze az ember. Meg az ösztöndíjfizetés, amikor leszámolnak a markába kétszázötven forintot. — Nem, nincs igaza — mondja, de olyan halkan, hogy a lány, ha figyelne sem értené. De nem figyel, összerakja a szatyrát, veszi az úszósapkát és feláll. — Na megyek, megmártom magam — és választ sem vár. A fiú néz utána, látja csípőjét, amint ring, arányos, formás lábait, az arcát is, amint fordul a lépcsőn, és mégsem sajnálja valahogy, hogy elment. Csak bámul lefelé, látja, hogy a lány odamegy Váradihoz, a hátára ütöget, aztán felülnek a korlátra és beszélgetnek. Ő meg feláll a lány napozóágyáról, visszamegy a sajátjára. kézbe veszi a könyvet, de még mielőtt folytatná a tanulást, idegenül és furcsán pillant vissza és nem tudja, hogy mit is keresett az előbb odaát. Erdélyi Sándor a BME Irodalmi Körének tagja ír maiunkra Jeles, jó, közepes, elégséges? Az elsőéves gépészek az új év első vizsgájára várnak. Izgatottan járkálva fel s alá lesik a vizsgáztatót. Egyetemi életük első próbája: ábrázoló geometria. Három négy nap alatt készültek fel rá. Nagy könnyebbséget jelentett számukra, hogy a tanszék vizsgatájékoztatójával segítette a hallgatókat. Hogy milyen jegyre számítanak, arra egyik diák sem mert határozott választ adni. — Majd fél tizenegy után pontosan tájékoztathatjuk róla — hangzott a vizsga előtt állók hivatalos válasza. Végre megérkezett Petites Endre adjunktus. Az első vizsgázók átvették a három megoldandó példát. „Ezek nem könnyű percek ...” — jajdult fel Eőri Edit első vizsgázóban a még fülében csengő szilveszteri dallam. Aztán nekifogott és a szorgalom úgy mutatta, hogy nincs különösebb problémája a példák megoldásánál. — Ábrázolóból két jegyet kapnak a hallgatók — adott felvilágosítást a felkészülés szünete alatt a vizsgáztató. — Az egyik jegyet egész félévi munkájuk alapján szerkesztésből, a másodikat elméletből a vizsgán kapják, így ez a vizsga nem kimondott lutri, itt már mindenki előre tudja, ha gyenge jegyet kapott szerkesztésből, alaposan fel kell készülnie az elméleti vizsgára. Hétfőn vizsgázott az elsőéves gépészek egy csoportja. Nincs rossz tapasztalata a hallgatókról a tanszéknek, pedig az anyagot szigorúan megkövetelik. Az első féléves tananyag ugyanis az ábrázoló geometria alapozása, ami elengedhetetlen a második félév munkájához. — Gyakran adtam négyes jegyet — mondja Pethes elvtárs — és megelégedve tapasztaltam, hogy az elégséges csak ritkán fordul elő. A Vizsgára várók egy utolsó pillantást vetettek a jegyzetekbe a terem hátsó padsorában, miközben Eőri Edit a második példáját már a táblánál oldotta meg. Vonalzó, kréta, körző csatája volt ez a táblánál. A középpontból még egy merőlegest húzott, mire az utolsó vonást a vizsgáztató kanyarította Eőri Edit indexébe. — Jó — súgta boldogan a többiek felé, aztán elviharzott, hogy legyen ideje felkészülni a következő vizsgára, ahol legalább ilyen szép eredményt szeretne elérni. A hangulatok különös keverékére akadtunk a K. épület III. 32-es termében. Levizsgázottak öröme és vizsgára várók izgalma vegyült a lányok halk beszélgetésébe: filozófia vizsga. — Örülsz, mi? — képezte Horváth Aliz másodéves építész. — Annak, hogy túl vagyok rajta, igen — mondta Orsovai Éva — a közepes osztályzatnak viszont nem. Pár perccel ezelőtt még Tiba Imre adjunktus faggatta filozófiából Orsovai Évát. Különösebb baj nem is volt az első tételnél, csak az „alap- és felépítmény” nem ment olyan jól, mint ahogy szerette volna. Egy újabb öt perc elteltével vizsgája után Ádám Mária is csatlakozott kipirult arccal, csillogó szemmel, a terem végén suttogó lányokhoz. — Négyest kaptam, egész jól kezdődik ez az év. — Még egyszer megnézte az indexet, szépen fest benne a „jó”, aztán becsukta maga mögött az ajtót. „Ne zavarj, a teremben vizsgáznak!” — olvasta az ajtóra firkált fehér krétás szöveget mosolyogva, mert ő már túl van rajta, de lapzártakor a vizsga még javában tart. Pethes Endre vizsgáztatja Eőri Editet f'S* ''•% , ' W* v V' '"V ' ÍÜl Vizsga után Tiba Imre átadja az indexet LEVEL Mint kiöntött tinta a tenger kékje — belőled írnék levelet s a lenyugvó nap bíborából rajzolnám rá neved, finoman, mint a lehelet. Borítékom a tiszta ég s a messzeség homálya benne selyem takaró — ne sejtse senki, hogy szivem melegéből felizzik ott a szó. Röppenő sirályok vinnék a Dunán szerelmem élő üzenetét s a tenyeredből morzsát csipegetve csókom rád lehelnék. 7 — 1 Válaszolt — elvtársnak kérvénytől, hogy egyrészt — tintám kifogyván — 3B-s puha ceruzával írtam, másrészt az ördög incselkedése azt a két illetlen mondatot a végére íratta velem. Kérem a tanszéket, ne haragudjanak rám, nem akartam senkit megbántani. Valóban szégyellem a fiúk előtt, hogy — teljesen indokolatlanul — őket is megsértettem. Nem gondoltam arra, hogy mennyire tiszteletlen vagyok. — K elvtársnak viszont csak annyit tudok mondani, máskor megfontoltabban bíráljon. Dombos Pál III. éves villamos hallgató A szerkesztőség véleménye szerint jogos felháborodást tükrözött a — K — aláírású cikk. Ezt egy fénykép a kérvényről mindenki előtt világossá tette volna, ha nyomdatechnikailag megoldható lett volna. A látszólag jelentéktelen ügy egy figyelemre méltó jelenségre mutat: a tanszékek és hallgatók örvendetesen javuló közvetlen kapcsolatát egyesek így is értelmezhetik. Természetesen nem az „alázatos tisztelettel” kérvények visszahozására gondolunk, csupán arra, a hogy intézményünk és annak dolgozói iránti tiszteletadás a kulturált viselkedés természetes velejárója. Ezt ma már Dombos Pál is látja és reméljük, mások is tanultak belőle. Múltkori nyílt levelének lényegében igaza van, de egyrészt a hangjával nem tudok egyetérteni, másrészt néhány tárgyi körülményben téved. Bármily jelentéktelennek látszik is, szeretném felhívni figyelmét arra, hogy amit Ön fecninek nevez, az a kereskedelemben A4 formátumú papír néven kapható. Lehetségesnek tartom, hogy a ceruzaírás a papírlap viszontagságai során elkenődött, s ezért írja finoman, hogy „valamikor” fehér volt a papír. Meggyőződésem, hogy az Ön szerint „négy és fél hanyagul odavetett szemtelen sor” csak abban különbözött a többi