A Jövő Mérnöke, 1961 (8. évfolyam, 1-42. szám)

1961-01-09 / 1. szám

Wos Migy­ese Htékye: Most, hogy az ezerkilencszáz­­hatvanegyes év küszöbére lép­tünk, mint mindig, ha új év­számmal új naptárt kezdünk, felbukkan a kérdés milliárdnyi emberben: vajon mit hoz az új esztendő? Boldog lesz-e való­ban, boldogabb-e, mint azok, amelyeket az emberiség már a háta mögött tud? Nem va­gyunk jósok, nem tudhatjuk, hogy kinek-kinek mit hoz 1961 a családi életben, egyéni boldo­gulásában. Egyet azonban biz­tosan tudunk: lesz egy olyan esemény az év folyamán, mely — közvetve vagy közvetlenül — minden ember életére kihat. 1961-ben összeül a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusa. Amikor — ezelőtt közel két és fél hónapja — Nyikita Szer­­gejevics Hruscsov hazaindult az Egyesült Nemzetek Szerve­zetének ülésszakáról, több meghívást kapott különböző országokba. A meghívások egy részét udvariasan, de visszauta­sította, mondván, hogy szíve­sen eleget tenne mindegyik­nek, de ideje jelentős részét le­foglalják a XXII. kongresszust előkészítő munkálatok. A világ ekkor figyelt fel a közelgő nagy eseményre. A vi­lág? Igen! Túlzás nélkül mond­hatjuk, hogy — különösen a XX. kongresszus óta — az SZKP kongresszusai nemcsak a szovjet nép, sőt, nem is csak a szocialista tábor életében játszanak jelentős szerepet. Miért? A szocializmus már kilépett egy ország határai közül — vi­lágrendszerré vált. Politikája — a lenini politika — döntő az emberi társadalom fejlődése szempontjából. Az SZKP XX. kongresszusa — alkotóan továbbfejlesztve a marxizmus—leninizmust — ar­ra a következtetésre jutott, hogy ma már a háború elke­rülhető, nem az emberek aka­ratától függetlenül bekövetke­ző sorscsapás. A XXI. kongresszus, majd legutóbb a kommunista és munkáspártok 1960 novemberi Moszkvai Értekezlete, a közben lezajlott események mélyreha­tó marxista elemzése alapján, megerősítette, hogy már abban a korban is, amikor a szocia­lizmus még nem arat teljes győzelmet a földön és a világ egy részén még létezik az im­perializmus, megvan a reális lehetőség arra, hogy a világ­háborút kiküszöböljük az em­beri társadalom életéből. És a XXII. kongresszus? Pontos napirendjét még ter­mészetesen nem ismerjük. Bi­zonyosra vehető azonban, hogy az emberiség legfontosabb kér­désében egyértelmű álláspon­tot képvisel majd. A szocialista tábor napjaink­ban már nemcsak ügyének igazságosságával, de óriási mó­don megnövekedett erejével — és nem utolsósorban lenyűgöző katonai potenciáljával — kény­szeríteni tudja az imperialisták legagresszívabb köreit a békés egymás mellett élés elvének el­fog­a­dására és tiszteletben tar­tására. A lenini politika helyességét az elmúlt esztendők eseményei­nek alakulása fényesen igazol­ta. A szocialista tábor és a vi­lág békeszerető részeinek ak­tív harca többször is megaka­dályozta, hogy az imperialista agresszorok háborút robbantsa­nak ki. Ha nem is ezekkel a szavak­kal, de minden bizonnyal ki­mondja a XXII. kongresszus plénuma,, hogy elmúltak azok az idők, amikor a világ sorsát az imperialista nagyhatalmak irányították, kényü­k-kedvük szerint. A nagyobb erő már a szocializmus oldalán van, ami egyben azt is jelenti, hogy a béke oldalán. És így válik vi­lágossá, hogy az a páratlan fel­lendülés, ugrásszerű előretörés, amely az utóbbi öt-hat évben különösen szembetűnő volt a szovjet népgazdaságban — nem a szovjet nép „magánügye” csupán, hanem, az imperialis­ta vezetőkörök szűk csoportját kivéve, a világ minden embe­rének érdekét és jobb jövőjét szolgálja. Álljon erre itt néhány adat. A hétéves terv a­ szovjet ipar termelésének évi növekedését 8,6 százalékban határozta meg. 1959-ben, a tervidőszak első esztendejében, a szovjet ipar ezt jóval túlszárnyalta és 11 százalékos emelkedést ért el. Ezért 1960-ban már jóval na­gyobb feladatokat tűzhettek ki, mint amelyek eredetileg a terv­ben szerepeltek. A legújabb je­lentések pedig arról számol­nak be, hogy 1959—1960-ban a szovjet ipar össztermelése az előirányzott 15 százalék helyett csaknem 23 százalékkal nőtt. A mezőgazdaság dolgozói sem maradtak el a sikerekben: a legutóbbi hat esztendő során a termelést másfélszeresére (!) növelték, s a kolhozok és szov­­hozok az 1961. évi termés alá hétmillió hektárral több földet szántottak, mint eddig bármi­kor. Az újabb szovjet tudomá­nyos vívmányok és felfedezé­sek közül is kiemelkedik an­nak a nagysúlyú űrha­jónak a felbocsátása, amelyet sértetle­nül, élőlényeivel együtt sike­rült visszahozni a földre. A szovjet tudósok, mérnökök és munkások sok nagyszerű hős­tette újra megerősítette, hogy a szovjet tudomány több tudo­mányágban máris első a vilá­gon. Emellett közismertek a szovjet tudománynak az atom­energia békés felhasználása terén elért nagyszerű eredmé­nyei is. A háború befejezése óta az ipari termelés évente átlagosan a Szovjetunióban 10,7 százalékkal, míg az Ame­rikai Egyesült Államokban csupán 1,8 százalékkal növeke­dett. Ezek tények, amelyekkel vitatkozni nem lehet. Sorolhatnánk tovább a ki­emelkedő eredményeket, ame­lyeket a szovjet nép büszkén tehet oda a XXII. kongresszus asztalára és amelyekkel bátran léphet a világ nyilvánossága elé: íme: nézzétek a kommu­nizmus építésének új eredmé­nyeit, nézzétek milyen párat­lan, gyors ütemben haladunk! Nos — tehetjük fel ezek után mégegyszer a kérdést — mind­ez a szovjet nép „magánügye“? Nem! A világbéke ügye senki számára sem lehet magánügy, márpedig a szovjet népgazda­ság fényes sikerei, erejének növekedése, a lenini külpoliti­ka következetes alkalmazása meghátrálásra készteti az im­perialistákat, s a világbéke ügyét szolgálja. Hűség az alkotószellemű marxizmus elveihez, az a ké­pesség, hogy helyesen értel­mezze és alkalmazza a leniniz­­must az új történelmi körül­mények között, a nemzetközi szolidaritás — ezek az elvek jellemzik majd a Szovjetunió Kommunista Pártjának soron­­levő XXII. kongresszusát, amelynek munkája nyomán minden bizonnyal ismét erő­södnek a tartós béke reális esélyei, tovább gyarapodik a nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom ereje. Á. I. Nap, víz levegő és gyenge, alig észrevehető szél. A napozót körül­fogják a dúskoronájú fák. Minde­nütt táskák, szatyrok, fürdőköpe­nyek, meg zsivaj és vízcsobogás. Június 1-e van, és délelőtt. Az ágyakon, a táskákban, a szatyrok­ban majd mindenütt egy-egy füzet lapul. Mert szép a nyár, jó a strand, s ennek még azok sem tud­nak ellenállni, akik vizsgára készü­lődnek. Fanyalogva mozdulnak a lapok, s a szem minduntalan odafordul a víz felé, amely sűrűn és hívogatón nagyokat csobban. Göndör hajú fiú fekszik az egyik heverőn, mert in­kább az, mint úgy. Fekete úszónadrág van rajta, ha­nyatt fekszik, a hasán nyitott könyv. De nem tanul. Azokat nézi, akik ketten vannak. Egy fiú meg egy lány. Dühös, hogy egyedül van, egy kicsit bántja is. Szeretne már ő is valakivel kijönni, de a fene egye meg, sohasem sikerül. Ha őszinte alar lenni, hát nincs is olyan, aki kijönne vele. Jó, tudja, hogy nem valami csinos srác, ahogy mondják, de azért mégis! Átpillant a szom­széd ágyra, már az előbb is odané­zett, egy lány fekszik ott. Veszettül csinos — gondolja magában, és né­zi a könyv felett. A lányon nap­szemüveg, nem látni, hová néz. Meg kéne ismerkedni vele, de ho­gyan? Semmi értelmes nem jut eszébe. Oda csak nem mehet, hogy nézze kérem. Drégely vagyok, itt a kezem. Kár, hogy nincs itt az Egér, az biztosan tudná, mit kéne csinál­ni. No, mindegy , gyérünk vissza a l’Hospital szabályhoz. Könnyű ezt mondani, nehezebb csinálni. Ide sem jön ki még egyszer tanulni, mert aki itt tud gondolkodni, az már egyenesen fakir. Aztán csak mégis megk­avják va­lahogy a képletet. Jobban föléhajol a jegyzetnek, a környék elszürkül, most már csak ő van, meg a lime­sek. Úgy érzi, mozog már az agya, s a ceruzája, amely eddig tétován húzgálta a papíron az értelmetlen­ség apró kis vonalkáit, most hirte­len elkezd céltudatosan rohangálni és vésni, vési a számokat, betűket. Csillog a szeme és megelégedett ma­gával. Most értette meg végre az egészet. Felpillant, s ekkor vissza­zökkennek agyába a környezet ké­pei és lármái. A nagy óra, a vízcso­bogás, a korlát, az ágyak, és a lány mellette. Most még jobban felé for­dult, és csinosabb, mint a l’Hospital szabály előtt. A fiú a napszemüveg­től nem látja, csak érzi, hogy a lány ránéz. Furcsa ilyenkor visszanézni, hát inkább csak lefelé tekint és le­teszi maga mellé a jegyzetet. A lány odafordul, elolvassa a címet, aztán csak megszólal: — Szintén matekot tanul? Alig tud válaszolni, úgy meglepő­dött egy pillanatig. Csak bólogat a fejével. — Hányadéves? — Elsős. És maga? — Ó, én még csak most érettségi­zem — mondja a lány és most már egészen a fiú felé fordul, úgy fél­könyökre emelkedve. — Mondja — kérdi —, érti maga, a teljes indukciót? A fiú bólogat. — Nem magyarázná el? — Hát — jön a válasz kicsit el­nyújtva, de akkor már fel is áll és átül a lány mellé. — Na nézze, itt van az összeg... és közben a nap méltatlankodva, de kénytelen-kelletlen bevonul egy ki­csi felhő mögé. Mire újra előjön, a lány már érti. Arra gondol, hogy ilyen világosan és egyszerűen még Körösi tanár úr sem magyarázta el. Ránéz a fiúra, aki kinyújtja a lábát és két kezére támaszkodva hallgat. — Köszönöm — mondja neki. — Remélem, nem felejti el? — Nem, nem — nevet a lány és nevet a fiú is. — Maga­biztosan érti — szólal meg megint —, nekem mindig olyan, mintha kínaiul beszélnének. A fiú feljebb húzza a vállát, ami azt jelenti, hogy voltaképpen nem is olyan nagy dolog az egész. — Nehéz az egyetem? — Hát nem a legkönnyebb, de azért ki lehet bírni. — Hogy végezte az első félévet? — Négyesre. Hallgatnak. A szél borzolja a lány haját, játszik vele. Mellettük valaki nevet, aztán megint csend. A fiú úgy érzi, jó, hogy kijött. Bámulja a napot, az eget. Ilyen lány kellene, aki így megérti, hogy egy embert a hétköznapok határoznak meg, nem a szombat esték és nem a bronzbar­nára sült izmos termet, hanem a munka és az, ami a homlok mögött van. A lány már lefelé néz. A túlsó medencében a műugrók gyakorol­nak, olyan, mintha madarak szállná­nak, forognának a levegőben, hogy aztán lezuhanjanak és elnyelje őket a víz. A fiú arra tekint, irigyli azt, amelyik most ugrik. A nap fénye megcsillan vizes testén, a mozdula­tai harmonikusak, szépek. — Ismeri? — kérdezi a lány oda­intve. A fiú a fejét rázza. — Nem ismeri Váradit? Váloga­tott. — Sajnálom — mosolyog a fiú —, akkor sem ismerem. — Klassz srác — nézi a lány, amint jön kifelé a lépcsőkön a vízből. — Ühüm. Miért, maga ismeri? — Persze. Állandóan itt van és edz. — Miért nem dolgozik? — Ugyan! Egy válogatott­? Szer­zett neki az egyesület egy jó állást, ott megmutatja magát havonta két­szer és felveszi a pénzt. Hát nincs igaza? — és nevet a lány. A fiú arcára odafagy a mosoly. Hirtelen az asztal jut eszébe, ahol tanulni szokott, a halom könyv, amely mindig olyan fenyegetően tor­nyosul, csak győzze az ember. Meg az ösztöndíjfizetés, amikor leszá­molnak a markába kétszázötven fo­rintot. — Nem, nincs igaza — mondja, de olyan halkan, hogy a lány, ha fi­gyelne sem értené. De nem figyel, összerakja a szatyrát, veszi az úszó­sapkát és feláll. — Na megyek, megmártom ma­gam — és választ sem vár. A fiú néz utána, látja csípőjét, amint ring, arányos, formás lábait, az ar­cát is, amint fordul a lépcsőn, és mégsem sajnálja valahogy, hogy el­ment. Csak bámul lefelé, látja, hogy a lány odamegy Váradihoz, a hátá­ra ütöget, aztán felülnek a korlát­ra és beszélgetnek. Ő meg feláll a lány napozóágyáról, visszamegy a sajátjára. kézbe veszi a könyvet, de még mielőtt folytatná a tanulást, idegenül és furcsán pillant vissza és nem tudja, hogy mit is keresett az előbb odaát. Erdélyi Sándor a BME Irodalmi Körének tagja ír maiunkra Jeles, jó, közepes, elégséges? Az elsőéves gépészek az új év első vizsgájára várnak. Iz­gatottan járkálva fel s alá le­sik a vizsgáztatót. Egyetemi életük első próbá­ja: ábrázoló geometria. Három négy nap alatt készültek fel rá. Nagy könnyebbséget jelen­tett számukra, hogy a tanszék vizsgatájékoztatójával segítette a hallgatókat. Hogy milyen jegyre számíta­nak, arra egyik diák sem mert határozott választ adni. — Majd fél tizenegy után pontosan tájékoztathatjuk róla — hangzott a vizsga előtt ál­lók hivatalos válasza. Végre megérkezett Petites Endre adjunktus. Az első vizs­gázók átvették a három megol­dandó példát. „Ezek nem könnyű per­cek ...” — jajdult fel Eőri Edit első vizsgázóban a még fülében csengő szilveszteri dallam. Az­tán nekifogott és a szorgalom úgy mutatta, hogy nincs külö­nösebb problémája a példák megoldásánál. — Ábrázolóból két jegyet kapnak a hallgatók — adott felvilágosítást a felkészülés szünete alatt a vizsgáztató. — Az egyik jegyet egész félévi munkájuk alapján szerkesztés­ből, a másodikat elméletből a vizsgán kapják, így ez a vizsga nem kimondott lutri, itt már mindenki előre tudja, ha gyen­ge jegyet kapott szerkesztésből, alaposan fel kell készülnie az elméleti vizsgára. Hétfőn vizsgázott az elsőéves gépészek egy csoportja. Nincs rossz tapasztalata a hallgatók­ról a tanszéknek, pedig az anyagot szigorúan megkövete­lik. Az első féléves tananyag ugyanis az ábrázoló geometria alapozása, ami elengedhetetlen a második félév munkájához. — Gyakran adtam négyes je­gyet — mondja Pethes elvtárs — és megelégedve tapasztal­tam, hogy az elégséges csak ritkán fordul elő. A Vizsgára várók egy utolsó pillantást vetettek a jegyze­tekbe a terem hátsó padsorá­ban, miközben Eőri Edit a má­­sodik példáját már a táblá­nál oldotta meg. Vonalzó, kré­ta, körző csatája volt ez a táblánál. A középpontból még egy merőlegest húzott, mire az utolsó vonást a vizsgáztató kanyarította Eőri Edit indexé­be. — Jó — súgta boldogan a többiek felé, aztán elviharzott, hogy legyen ideje felkészülni a következő vizsgára, ahol legalább ilyen szép eredményt szeretne elérni. A hangulatok különös keve­rékére akadtunk a K. épület III. 32-es termében. Levizsgá­­zottak öröme és vizsgára vá­rók izgalma vegyült a lányok halk beszélgetésébe: filozófia vizsga. — Örülsz, mi? — képezte Horváth Aliz másodéves épí­tész. — Annak, hogy túl vagyok rajta, igen — mondta Orsovai Éva — a közepes osztályzat­nak viszont nem. Pár perccel ezelőtt még Ti­­ba Imre adjunktus faggatta filozófiából Orsovai Évát. Kü­lönösebb baj nem is volt az első tételnél, csak az „alap- és felépítmény” nem ment olyan jól, mint ahogy szerette volna. Egy újabb öt perc eltelté­vel vizsgája után Ádám Má­ria is csatlakozott kipirult arc­cal, csillogó szemmel, a te­rem végén suttogó lányokhoz. — Négyest kaptam, egész jól kezdődik ez az év. — Még egyszer megnézte az indexet, szépen fest benne a „jó”, az­tán becsukta maga mögött az ajtót. „Ne zavarj, a teremben vizsgáznak!” — olvasta az ajtóra firkált fehér krétás szö­veget mosolyogva, mert ő már túl van rajta, de lapzár­takor a vizsga még javában tart. Pethes Endre vizsgáztatja Eőri Editet f'S* ''•% , ' W* v V' '"V ' ÍÜl Vizsga után Tiba Imre átadja az indexet LEVEL Mint kiöntött tinta a tenger kékje — belőled írnék levelet s a lenyugvó nap bíborából rajzolnám rá neved, finoman, mint a lehelet. Borítékom a tiszta ég s a messzeség homálya benne selyem takaró — ne sejtse senki, hogy szivem melegéből felizzik ott a szó. Röppenő sirályok vinnék a Dunán szerelmem élő üzenetét s a tenyeredből morzsát csipegetve csókom rád lehelnék. 7 — 1 Válasz­o­lt — elvtársnak kérvénytől, hogy egyrészt — tintám kifogyván — 3B-s puha ceruzával írtam, másrészt az ördög incselkedése azt a két illetlen mondatot a végére írat­ta velem. Kérem a tanszéket, ne haragudjanak rám, nem akartam senkit megbántani. Valóban szégyellem a fiúk előtt, hogy — teljesen indoko­latlanul — őket is megsértet­tem. Nem gondoltam arra, hogy mennyire tiszteletlen va­gyok. — K­ elvtársnak viszont csak annyit tudok mondani, máskor megfontoltabban bíráljon. Dombos Pál III. éves villamos hallgató A szerkesztőség véleménye szerint jogos felháborodást tük­rözött a — K — aláírású cikk. Ezt egy fénykép a kérvényről mindenki előtt világossá tette volna, ha nyomdatechnikailag megoldható lett volna. A látszólag jelentéktelen ügy egy figye­lemre méltó jelenségre mutat: a tanszékek és hallgatók örven­detesen javuló közvetlen kapcsolatát egyesek így is értelmez­hetik. Természetesen nem az „­alázatos tisztelettel” kérvények vissza­hozására gondolunk, csupán arra, a hogy intézményünk és annak dolgozói iránti tiszteletadás a kulturált viselkedés termé­szetes velejárója. Ezt ma már Dombos Pál is látja és reméljük, mások is tanultak belőle. Múltkori nyílt levelének lé­nyegében igaza van, de egy­részt a hangjával nem tudok egyetérteni, másrészt néhány tárgyi körülményben téved. Bármily jelentéktelennek lát­szik is, szeretném felhívni fi­gyelmét arra, hogy amit Ön fecninek nevez, az a kereske­delemben A4 formátumú papír néven kapható. Lehetségesnek tartom, hogy a ceruzaírás a pa­pírlap viszontagságai során el­­kenődött, s ezért írja finoman, hogy „valamikor” fehér volt a papír. Meggyőződésem, hogy az Ön szerint „négy és fél hanya­gul odavetett szemtelen sor” csak abban különbözött a­ többi

Next