A Jövő Mérnöke, 1967 (14. évfolyam, 1-22. szám)

1967-01-14 / 1. szám

Élünk. Szeretjük az életet. Napjaink megszokott ritmus­ban telnek el. Dolgozunk, épí­tünk és örülünk ennek. Jól esik sétálni a széles utcákon, széttekinteni a Citadelláról az alattunk kavargó világra, néz­ni az embereket, a hidakat, önmagunkat.★ Újsághír: Átadták a forga­lomnak az EMKE-aluljárót. ★ Másnap megnézem. Szép, gyönyörködöm benne. Kicsit büszkének érzem magam. ★ Gellért-tér. A fiú türelmet­lenül várakozik. Az órájára pillant, fejét csóválja. A lány csakhamar megjön. Elnéző mosoly, engesztelő csók. ★ Az utcán emberek. Sétál­nak, sietnek. Van, aki egyked­vűen ácsorog. Egy öreg néni kosarát cipeli. A sarkon gye­reksereg akaszkodik össze. Nagy ricsaj. Egy ifjú pár meg­áll a bútorüzlet előtt, mások a könyvesboltnál bámészkod­nak. A villamosmegállónál nagy tülekedés. Kavargás, nyüzsgés. Az élet. Emberek. ★ Jól fűtött, kényelmes lakás. Vacsorához készülődünk, íz­lik az étel. Gomba van, na­gyon szeretem. Aztán kénye­lembe helyezzük magunkat. Felvillan a televízió kékes fé­nye. TV-Híradó. A szokott szignál, a megszokott bemon­dó. Az első hír: Ma az ameri­kaiak újra bombázták a De­mokratikus Vietnamot. A lé­gi kalózok egy iskolára szór­ták bombáikat. Képek: Mozdulatlan, merev képek. Az iskola romjai. Az üszkös gerendák között ha­­lálra zúzódott kis testek. Meg­haltak, halottak... ★ A bemondó: Ma az Észak- Vietnami légelhárítás lelőtte az 1500. amerikai gépet. ★ Kollégium. Éjjel van. Az ablakok még világosak. Min­denki dolgozik. Vonal vona­lat követ, készül a rajz. ★ A parkban gyerekek játsza­nak. Háborúsdit játszanak. Kattognak a gépfegyverek. A játék gépfegyverek. ★ Újságok: Ország-Világ: Ké­pek. Az egyiken feszes vi­­gyázzban egyenruhás emberek. Arcukon megelégedett mo­soly. A felirat: Náci-veterá­nok találkozója. Másik kép: Egy nyugatnémet kisváros zsi­dó temetője. A sírokon kréta feliratok. Gyalázó feliratok. Gyalázatos feliratok. ★ A költő sorai jutnak eszem­be: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult,...”★ Fasizmus. Lassan, tagoltan mondom ki e szót: fasizmus. Az Idegen szavak szótára: Fasizmus: a finánctőke leg­­reakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája, amelyet vad, erőszakos ter­jeszkedés, más népek leigá­zása, a faji gyűlölet szítása jellemez. Szavazzatok Lyndon B. Johnsonra! Lyndon B. John­son a jólét, a boldogság, az öröm. L. B. J. a Nagy Társa­dalom eszméjének megterem­tője. Szavazzatok L. B. J.-re! Tömeg. Üdvrivalgás. Az el­nök az emelvényre lép: „Min­denben J. F. Kennedy politi­káját akarom követni és to­vábbfolytatni.” ★ A saigoni diktátor nyilat­kozik: „Példaképem Hitler!” ★ Hír: Az amerikai haderők gázt alkalmaztak a partizá­nok ellen. A gáz háborús cél­ra való felhasználását nem­zetközi egyezmény tiltja ★ Német Szövetségi Köztársa­ság: Az 1966-os tartományi vá­lasztásokon sikert ért el a Nemzeti Demokrata Párt. A párt soraiban a volt nácikat tömöríti.★ Dél-Vietnam: A termés el­sorvad. A vegyi anyagok min­dent felfalnak. Juhász Gyula sorai: „Em­ber, hittel hiszek te ben­­ned ...”★ Szombat délután van. Unat­kozunk. Moziba kellene men­ni. Előkeressük a műsorfüze­tet. Szemünk megakad a cí­men: Hétköznapi fasizmus. Egyikünk legyint. Mi a kabá­tunkat vesszük. Megnézzük. ★ Képek. A múltról. A múlt­ról, amiben már nem éltünk, önkéntelenül nevetünk a szó­nokló führereken. Most neve­tünk. Az őrjöngő tömeg nem nevetett, s azok sem, akik el­pusztultak a modern barba­rizmus intézményesített pok­lában. Keserűen nevetünk, és gondolkodni kezdünk. Gondol­kodni! Kijövünk a teremből. Az égen reflektorok pásztáz­nak. Tudjuk, ez csak játék. Most béke van. ★ Rádióhír: Ma újabb rajta­ütésszerű támadást hajtottak végre a DNFF harcosai egy amerikai támaszpont ellen. Az amerikaiak vesztesége jelen­tős.★ Nagygyűlés: A vádlottak padján: az imperializmus. Megindul a mozgalom. Nem maradhatunk tétlenek, ten­nünk kell!★ Újsághír: Letartóztatták a „Belvárosi galeri” tagjait. A bűnlajstrom hosszú. Megkezd­ték a kihallgatást. ★ Kora reggel. Álmosan ro­hanunk az előadásokra. A reggeli íze még szánkban van. A nap szembe süt, hunyor­­gunk.★ Kihallgatás. Az egyik fia­talkorú ezeket vallja: „Cso­dálatos lehet emberek véré­ben fürödni”. F. L. antiszemi­ta verseket írt. Amit nem tu­dott, apját 1944-ben megkí­nozták a fasiszták. ★ Egy drámaírónk nyilatko­zik: „Veszélyes nemzedék...” ★ Veszélyes nemzedék. Már nem ismerik a múltat, a há­borút. Karjukba és bokájukba tetovált fel: a horogkereszt. ★ Fényes áradat. Horogke­resztes lobogók alatt tízezrek vonulnak fel. A fáklyáit izzó lángfolyamot alkotnak. Ho­rogkeresztes lobogók alatt ho­rogkeresztes csizmák tapos­sák a szovjet földet. Utánuk: romok, üszkös romok, hullák, emberi hullák, asszonyok, gyerekek...★ Vietnam: Hullnak a bom­bák. Utánuk: romok, üszkös romok, hullák, emberi hullák, asszonyok, gyerekek ... ★ Kiállítás. Képek. Beszélő képek. Egyiken sovány, véz­na testek, apró gyermek tes­tek. Emberi testek! Másik kép: egymás mellé fektetett halottak. Körülöttük kedélye­sen cigarettázó katonák ke­zükben fegyver. Egyenruhá­jukon a jel: Un.­ök is embe­rek! Emberek!★ Újsághír: A csepeli fiatalok vasárnapi műszakot tartottak. Keresetüket a vietnami nép megsegítésére ajánlották fel. ★ Rádióhír: Ma Dél-Vietnam­­ban az egyik amerikai tá­maszponton agyonlőttek egy katonát, mert megtagadta a harcot. Ez volt az első eset, hogy valakit ezért kivégezze­nek. Az illető: néger volt. ★ Új szót kell megtanulnunk: eszkaláció. Újsághír: Egyetemeinken vietnami szolidaritási nagy­gyűlést rendeznek. A fiatalok tiltakoznak az amerikai ag­resszió ellen.★ „Emberek vérében szeret­nék fürödni.”★ Újsághír: Ma megérkezett Hanoiba a magyar fiatalok vérplasta küldeménye a har­coló vietnamiak részére. ★ Világhírű tudósok részvéte­lével létrejön az amerikai imperializmus háborús bűn­cselekményeit vizsgáló Nem­zetközi Bíróság. A világ tilta­kozik az emberirtás ellen. ★ Az MSZMP IX kongresszu­sa ,határozatban ítélte el az amerikai agressziót. ★ A szálak összefutnak a meggyalázott zsidó sírokon át Vietnamig. A finánctőke extraprofitot akar. Őrjöngő emberek és halott emberek mögött a tőke kegyetlen va­lója hatalmasodik. ★ Mi emberek, akik békében élünk, akik sétálunk az utcá­kon, dolgozunk, szeretünk, akik újságot olvasunk, TV-t nézünk és hallgatjuk a rá­diót, mit érzünk a száraz hí­rek és adatok hallatán? Néz­hetjük-e nyugodtan az üsz­kös romokat, a romok alatt az összezúzott gyermek teste­ket, emberi életek értelmetlen pusztulását? összeszorul-e ke­zünk? Mert össze kell szorul­nia!★ Élünk. Szeretjük az életet. Napjaink a megszokott rit­musban telnek el. Dolgozunk, építünk és örülünk ennek. Jólesik sétálni a széles utcá­kon, széttekinteni a Citadel­láról az alattunk kavargó világra. De a világon túl meg kell látni egy másik világot, egy lángban álló világot. Fel kell emelni szavunkat és se­gítő kezünket nyújtani! Csu­pán így lesz tiszta lelki­isme­retünk, így nézhetünk az em­berek szemébe, így nézhetjük a hidakat, és csak így néz­hetünk szembe önmagunkkal. Rományi Béla IV. éves mér­nök hallgató VIETNAM (SZABÁLYTALAN MONTÁZS) ! 4 K­ÉT TÁJKÉP I. TÁJ BÉKÉBEN Az égzengések torkolattüzében És az esőcseppek géppuskasorozatában Mint szuronyok állnak A csillanó fűszálak Fölöttük szállnak Mérgezett dárdájú darazsak A szitakötők mint helikopterek Vakondtúrások Föld alatti bunkerek Barázdák futóárkaiban A halott porszemek Mögöttük arcvonalban Légelhárító ütegek Jegenye-lövedékek Széttört madártojáshéjak Aknaszilánkok repeszek És a sebesültek Vérgyantás fenyvesek II. TÁJ HÁBORÚBAN Kígyó sziszeg a gép zuhan A szabadságnak őre van Kezében kard és liliom övé lesz minden hatalom Golyó sziszeg a gép kigyúl A szabadságra ráborul Katonák lépnek katonák Szemükön tankok futnak át A gép zuhan a táj felett Madár lehetne gép helyett Leszállhatna fűre fára Nem halálos zuhanásra Nők élnek ott és férfiak Gyerekek vietnamiak És gép repül madár helyett Erőszak van ott ész helyett De gép repül madár helyett Eltakarja már az eget S kigyúl csendben a félelem Mi lesz velük mi lesz velem Kovács Ferenc VALLATÁS A csizma koppant. Összerezzent, Érezte még a vérszagot, A falon fáradt árnya rebbent, Figyelt. A társa már halott. Ki vagy? — hallotta, mintha távol Vidékről jönne, izgatott kérdés repült a félhomályból, S a jenki hadnagy vallatott. A padló reccsent, tompa zajjal Rogyott a földre, durva fény Zuhant a csöndre lágy robajjal, — Csodálkozott a vér ízén. Belémrúg — várta — s újra verték, Fájdalmat érzett, szaggatott Nyomás feszítette a mellét, S a jenki hadnagy vallatott. Semmit se hallott, szinte kábult Közönyt lehelt a csizmaszag, A teste zsibbadt, félig ájult, S a hadnagy ordított — Ki vagy? Fölrémlett benne — bomba robbant, Győztünk! — az ellenség halott... örült. A csizma újra dobbant, S a jenki hadnagy vallatott. Egy pillanatra elsötétült Minden, a hadnagy lépte csak keveredett a csöndbe, s érült Percről percre a vádirat. Fölocsúdik, A karja lüktet, Értelme súgja — hallgatok, A teste kérdi — meddig ütnek? S a jenki hadnagy vallatott Ki küldött? Honnan? És a társad? Hányan vagytok? Az osztagod? Újabb rúgás, a csizma lágyabb ízékbe vág, a seb sajog. Beszélj! — gyöngébb a szív verése, Alig mozdulva földobog. ... Ajtó nyílik a dörrenésre. — Egy jenki hadnagy vallatott! Böröczki Mihály III­­. közi. üzemmérnök A JÖVŐ MÉRNÖKE i íí:::.u;íí;ss:;sss::ss;s32»í ~ uí:::::::::::::: ::::::::::: t Hosszú álom rövid alkonya 1966. október 15. Liu éle­tében ez a nap sem különböz­­­zött a többitől. Miben is külön­bözhetnének egy kisgyermek napjai egymástól. Ezen a na­pon is olyan hideg volt a reg­geli mosdóvíz, mint az eddi­giekben. Ezen a napon is épp olyan szurkos volt a bogáncs, melyben órák hosszat csatan­golt, mint az eddigieken. Ugyanolyan volt a meleg zá­por, mely végigpaskolta mez­telen házát, míg a házba me­nekült, s ugyanolyan repeső vággyal várta a naplementét, mely bátyja hazaérkezését je­lentette számára. Mama! Hol késik Nguyen? Hamarosan meg kell érkez­nie Liu. Játssz az elefánttal kisfiam. Nem kell az elefánt. Lukas az oldala és kifolyik belőle a belseje. Mama elfordult a tűz­helyhez ment. Liu ingerülten a sarokba vágta az elefántot. Nem is elefánt volt már. Úgy feküdt ott a sarokban, mint valami ronda döglött béka. Nem messze a döglött békától megpillantotta a tankot. Ré­gen, mikor ajándékba kapta, magától ment ha felhúzta, és a csöve is villogott, mintha lőne. Négykézláb mászva tolni kezd­te a szék körül, és berregett hozzá. El­berregett a falig, majd a nagy zöld láda fedezékében óvatosan megközelítette az ele­fántot. Mikor már jó közel volt hozzá, fülsiketítő csatazajjal rárontott. Az ócska plasztiktes­ten mély duplaárkot szántott a tank lánctalpa. Majd szól Ngu­­yennek, csinálja meg a tankot, hogy ismét fel lehessen húzni, meg lőj­jön is. Nguyen mindent meg tudott csinálni, amire kér­te. Mama — kiáltotta a szoba homályba borult belseje felé — ugye Nguyen megcsinálja majd a tankomat, ha hazajön? Igen. Ha megkéred rá, biz­tosan megcsinálja neked — vá­laszolt a homály a mama hangján.­­ Furcsa volt és ijesztő, hogy a mama ott volt és mégse lát­szott. Elfordult és kinézett az ajtón. A lenyugvó nap vörös­­ pecséteket hagyott a tócsák I csillogó tükrén. Kisurrant az I udvarra. Szeretett alkonyaikor az udvaron lenni.....Minden olyan furcsa és­­titokzatos lett, egészen más mint nappal. Meg félt is egy kicsit. Nemsokára egészen sötét lesz, és akkor ne­ki is be kell menni. Nem is bánta ezt sohasem, mert a sö­tétben mindig a gonosz hold­szemű óriás jutott eszébe, aki­ről nagyapa mesélt sokat. Nguyennal nem szokott félni a sötétben sem. Gyakran el­ment vele a közeli kúthoz is vízért. Nguyen ilyenkor fogta a kezét és mesélt neki. A pocsolyák vizét melegnek érezte, amint mezítelen lábai­val tocsogott bennük. Kis csa­tornákat ásott a lábujjaival, közöttük, melyeken átfolyt a víz egyikből a másikba. Né­melyikben nem is maradt sem­mi. A dörrenésre alig rezzent össze. Eleinte még rettegve ro­hant anyjához az ismeretlen, gonosz hangok elől, de már nem félt tőlük. Élénken figyel­te a dörrenés nyomán felrecs­­csenő fegyverek kórusát. Jól meg tudta különböztetni a géppisztolyok éles recsegő so­rozatát a karabélyok tompa csattanásaitól, sőt időnként egy aknavető basszusa is belebuf­­fantott a kórusba. Nguyentől tanulta meg a hangok jelenté­sét, még abban az időben, mi­kor először hallotta őket. Liu gyere­ke! — anyja állt az ajtóban, szoknyájába ka­paszkodva Minh állt mellette szipogva, aki úgy látszik föl­ébredt a zajra. Minh Liu kis­­húga volt, rengeteget aludt, és ha fölébredt, rengeteget böm­bölt. Liu nem is vonzódott hoz­zá ezért Minh-hel nem lehe­tett játszani igazából. Minh egy bőgőmasina. Igenis bőgő­masina. Amint elhaladt mel­lette, alattomban megcibálta a varkocsát. Minh hangosan föl­sírt, és még erősebben kapasz­kodott anyja szoknyájába. Bent sötét volt, már a parázs sem világított. Nagy fekete ár­nyék volt minden. Mama meg­­gyújtotta a mécsest és az ár­nyék hosszú mozgó foltokra szakadt, melyek fölnyúltak egészen a plafonig, sőt még ar­ra is rámásztak. A belső szobából kihallat­szott nagyapó köhögése. Ez a hang is szorosan kapcsolódott Liu mindennapjához, épp úgy, mint Minh bömbölése. Nagy­apó már régóta nem mesélt. Nagyapó nagyon beteg. Már csak nagyritkán hallat­szott néhány lövés. Liu nem is figyelt rá. Inkább az árnyé­kokat figyelte. Mama árnyéka kétrét görnyedve betöltötte az egész falat, majd kiegyenese­dett, feje megtört, vállaival együtt furcsán a plafonra ke­rült, majd rohamosan zsugo­rodni kezdett, míg teljesen mama nem lett belőle. Mama vizet töltött a dézsába. Az ár­nyék ismét kibújt mama mö­gül, imbolyogva egyre följebb kúszott a falon, zengő óriássá lett, betöltötte az egész szobát, aztán hirtelen eltűnt és a ma­ma ott állt Liu előtt. Tudta, hogy most fürdés következik. Elindult a dézsa felé, és most észrevette a saját árnyékóriá­sát. Fölemelte az egyik lábát, az árnyék is fölemelte. Kitárta karjait, az árnyékkarok átölel­ték az egész szobát. Kiöltötte a nyelvét. Az árnyék durcásan összezsugorodott, és belemá­szott a vízzel teli dézsába, ök­lével belecsapott a vízbe, s az árnykép, remegő körükre ol­dódva elvesztette formáját. A víz nem volt már meleg. Ki­csit fázott, míg mama ledör­zsölte róla a tetemes koszada­got, amit a kis lurkók szigorú következetességével minden­nap fölszedett magára. Mama megmosdatta a szipogó Minh-t is, és mind­kettőjüket lefektette a tűzhely melletti ágyra. Ez volt az ő ágyuk. Minh feküdt mindig a belső oldalon, mert ő még ki­csi volt. Mama elfújta a mécsest, de Liu tudta, hogy ő nem fekszik le. Ott ül az asztal mellett a csöndbe, sötétségbe merültem és várja haza Nguyent. Az utóbbi időben gyakran járt ké­sőn haza Nguyen. Főleg amióta Hoang, a legidősebb bátyja el­tűnt. Mama azt mondta, Ung bácsiékhoz ment Da Nangba, de Liu tudta, hogy harcolni ment. Nguyen mondta egyszer, mikor vízért mentek. Liu is szeretett volna harcolni. Mond­ta is egyszer az anyjának, de mama azt mondta, nem szabad így beszélni, s meg ne hallja még egyszer tőle. Azóta nem

Next