A Jövő Mérnöke, 1967 (14. évfolyam, 1-22. szám)

1967-01-14 / 1. szám

Három hét Franciaországban „Tombe la neige Tu ne viendras pas ce soir ..éneklik a dalt Párizs utcáin. Ősz van. Hulló falevelek és autók áradata. A fény és árnyék városa, a változatosság városa: Párizs. Erről mesél Csaba Gyula IV. éves mérnökhallgató, aki három hetet töltött Franciaországban egy magyar diákcsoporttal. — A Kulturális Kapcsolatok Intézete szervezte meg tanulmányutunkat. Volt közöttünk mérnök, építész, gépész, vegyészhallgató. November 25-én indultunk volna, de a ködös időjárás miatt csak 26-án startolhattunk a ferihegyi betonkifutóról. A repülőteret most is köd borította, s találgattuk, hogy gépünk a földön fut-e, vagy már a levegőben vagyunk? A nap szikrázó fénye adta pidtunkra, hogy repülünk. A Le Bourget repülőtér. Hatalmas forgalom és fogadóbizottságnak híre-hamva sincs. Tanácstalanul várakoztunk az épületben, mikor egy stewardes rontott közénk lélekszakadva. Miután meggyőződött, hogy mi vagyunk a „magyarok”, egy telefonszámot nyomott a kezünkbe. Kalandos módon akadtunk egy egyetemistákkal foglalkozó turista szervezetre, amely vendéglátónk volt. Első hetünk Párizsban telt el kötött programmal. Gondoskodtak arról, hogy mindenki saját szakmájának megfelelően találjon látnivalót. Jártunk atomkutató intézetben, automata gépsorokat gyártó üzemben, a metró építkezésénél, a Renault gyárban, egy kereskedelmi negyed építésével foglalkozó vállalat munkájával ismerkedtünk és lementünk a Victor Hugo által megénekelt szennyvízcsatornák labirintusába. — Hol laktatok? — vetem közbe. — Quartier Latin-ben. Ez egy párizsi diáknegyed, de művészek és sznobok tanyája is. Egy apró panzióban kaptunk szállást, melyből itt sok van és nagyon olcsók. Egyetemi menzán étkeztünk. A koszt meglehetősen szokatlan volt. Először éheztünk és nevettünk, hogyan is kell enni az elénk tálalt sok furcsaságot. A többieket néztük, hogy esznek és utánoztuk őket. — Szakmai programon kívül merre jártatok? — Képtárak és képtárak. Megnéztük a Louvre-t, a Modern Művészek Múzeumát, Picasso gyűjteményes kiállítását, s voltunk Versailles-ban is. Első hetünk eltelte után a híres egyetemi városba, Dijonba utaztunk. Itt kerültünk először közvetlen kapcsolatba az egyetemistákkal. — Életük, tanulmányaik? — Franciaországban számunkra elég zavarosnak tűnt az oktatási rendszer. Többféle főiskola jellegű iskolatípusuk van. Az egyetemisták? Sokat lehetne róluk mesélni. Általában idősebbek, mint a mi egyetemistáink és komolytalanabbak. Az előadásokra nem kötelező eljárniuk, így nem is igen járnak. Szeretik a lezser életet, magukra nem sokat adnak. Bár nagyon érdekes, hogy vidéken szigorúak az erkölcsök. A fiúkollégiumba még a mi lányainkat sem engedték fel. A kollégium? A 7000 egyetemistára 2000 fős kollégium jut, ami viszont elég olcsó! A többiek méregdrága albérletekbe kényszerülnek. — Milyen a hallgatók szociális helyzete? — Mindenki részesül anyagi helyzetétől függően ösztöndíjban, ez független a tanulmányi előmeneteltől. De sok a visszaélés, az igazságtalanság. Jól működő diákszervezeteik gondoskodnak a hallgatók érdekképviseletéről, lakást, munkalehetőséget szereznek. A politika nem érdekli őket, számukra egy a fontos, hogy aránylag jól éljenek. Rólunk, magyarokról alig tudnak valamit. A hallgatóság öt százaléka csupán a munkás származású, főleg a középosztály gyerekei jutnak egyetemre. — Milyen Díjon? — Dijon 200 000 fős város. Nagyon kedves, barátságos. Itt is voltunk üzemlátogatásokon. Építészhallgató kollégámmal sikerült meghívást kapnunk egy helyi tervezőirodába. A főnök fogadott nagyon szívélyesen és máris az asztalon vöröslőtt a jófajta francia bor. Az irodában húszan dolgoznak, a légkör baráti, családias. Estére a cégvezető otthonába voltunk vacsorára hivatalosak. A franciák rendkívül ügyesen és merészen rendezik be lakásukat. Kellemes estét töltöttünk náluk. Következő hetünk újra Párizsban telt el. Nem volt kötött programunk. Csatangoltunk az utcákon, a Montmartre-n, a Piace Pigalle-n. Előkelő negyedek és romantikus nyomornegyedek váltakozása.. A metró külön világ. Koldusok, énekesek, életunt beatnikek. — És a nők, a francia nők? — Szépek. Egyszerűek és eredetiek. Bár sokan mondták, hogy az igazi szépségek autón járnak, így utcán nem láthatók. Képek, prospektusok kerülnek elő. A Notre-Dame, az Eiffel-torony, a Concorde tér ... — Párizs? — kérdezem. — Változatos. Fény és árnyék. Bekapcsoljuk a magnót. A tekercsek lassan forogni kezdenek: „Tombe la neige Tu ne viendras pas ce soir .. — Rományi — beszélt a mamának erről sohasem. Mind már szuszogott mellette, s biztosan a nyála is csurgott, csak nem látszott a sötétben. Hallgatta a csöndet. Főleg akkor, tudta hallgatni, mikor megreccsent egy szék, vagy elkésett lövés durrant, s utána hirtelen hatalmába vette. Bekúszott a takarója alá, a szájába, a gycsnába, beledobolt a fülébe, elöntötte az egész lényét. Félt ilyenkor és a fejét is a takaró alá dugta. Bent jó meleg volt, és megborzongott a biztonság jóleső érzésétől. Várta a Szakállast. Érezte, nemsokára el fog jönni. Eleinte csak a neszek jelezték jelenlétét. Egy szék reccsenése jelezte, hogy ráült. A padló deszkáinak nyikorgása tudatta, mint sétál föl s alá a sötétben. Látni sohasem látta még. Alánosan beburkolózott az éjszaka koromsötét köntösébe, valahányszor megjelent. A szakállát azonban látta. Földig érő hatalmas szakálla volt. Néha annyira érezte kellemes illatát is, de sohasem tudta megjegyezni. Ha a Szakállas mellette volt nem félt az éjszaka gonosz titkaitól, nyugodtan aludt és mosolygott álmában. Anyja ilyenkor megsimogatta álomtól kipirult arcát. Most nem ő jött, csörgő, suhogó zajáról megismerte a Másikat. Szorongás töltötte be az álom csöndjét. Hangtalan vádak zuhogtak, ernyedt áldozatok hullottak szerteszét. A falak behorpadtak, és vadul hajlongtak amint rájuk fújt. Köpenye alól vad árnyképek tolongtak elő, s hangtalan sikongással vonaglottak a falon. A félelem lüktetve reszketett testében. Elfúló lélegzettel érezte, hogy egyre közeledik. Ráült a gyomrára és megszólalt . .. Eddig tartott az álom, itt megszakadt, hogy aztán elmerüljön a végtelen sötétségben, magával ragadva élőt és élettelent egyaránt. 1966. október 16-án a reggeli nap ébredő sugarai karcsú árnyékokkal szabdalták Bin Hoi falu üszkös gerendáktól földhöz szögezett élettelen házacskáit. A lapokban szűkszavú híradás tudatta a vietnami amerikai parancsnokság jelentését. Az USA légihaderő éjszakai bombázói félreértésből kifolyólag Bin Hoi falura dobták bombaterhüket. Szerető Dániel, IV. éves építész Az új diákotthon várt szemmel Mai társadalmi és politikai életünk egyik legfontosabb feladata a közösségi életre való nevelés, a közösségi szellem tudatossá tétele az egyénekben. Nyilvánvaló, hogy egész iskolarendszerünk is ezt a célt kell hogy szolgálja. A gyerek már első eszmélése pillanatától közösségben él, hiszen a család a nagy közösség első és legkisebb egysége. Később az általános- és középiskolában, majd a felsőoktatási intézményekben mindig táguló, bővülő közösségében, kell megtanulnia szocialista életünk egyik legfontosabb alapelvét: az egyéni érdekének előrendelését a közösségi érdeknek. Tennie kell ezt azért is, mert a mi társadalmi életünkben a közösség érdeke nem irányul az egyéni érdek ellen. Azok az egyetemi hallgatók akik a különféle kollégiumokban, diákotthonokban laknak látszólag szerencsés helyzetben vannak, mert az együttélés, a közös tanulás és szórakozás ezt a célt a legkönnyebben elősegítheti. Természetesen, ehhez nagyon sok minden kell. Fontos a vezető és felügyelő pedagógusok rátermettsége a diákönkormányzati szervek öntudata és nem utolsósorban az épület építészeti megoldása. D. F. IV. éves hallgató, aki két éven keresztül a vári Schönherz Zoltán kollégium lakója volt, így foglalja össze tapasztalatait: — Kétségtelen, hogy első pillanatra az Irinyi utcai új 1000 személyes diákotthon pompás modern homlokzati része és belső építészeti megoldása szemkápráztató volt. A szobákban modern bútorok és minden amit egy kollégista csak kívánhat. De az első örömök hamar elszálltak, mert a vári koleszban megszoktuk a négy, illetőleg több ágyas szobákat, ahol remek kis közösségek alakultak ki. A szoba együtt tanult, együtt ette meg a „hazait”, és szórakozni is együtt jártunk. Itt kétágyas szobák vannak, amiknek kétségtelenül megvannak az előnyei, de a hátrányai is. Az előbbiek közé tartozik talán az, hogy két ember jobban tud tanulni, kevésbé zavarják egymást, de a barátság is, csak két ember között fejlődik ki, így sokkal jobban elkülönülünk egymástól. Az új diákotthon folyosóin járva, be-bekukkantva a szobákba önkéntelenül az jut a látogató eszébe, hogy ez a belső elrendezés mégis csak jól sikerült, hiszen itt minden kényelem, adottság megvan a tanulás érdekében. — Az egyetemisták fő céljának, a tanulásnak, mivel az többnyire egyéni munkán alapszik — mondja egy másik hallgató, aki szintén vári átköltöző — kétségtelenül legjobban a kétágyas szobák felelnek meg, de én is azt hiányolom, amit a társam, vagyis itt sokkal nehezebben alakulnak ki a baráti és egyéb kapcsolatok, mint a Várban, ahol többet laktunk egy szobában. Ennyit a szobákról. De hiszen van az 1000 személyes diákotthonnak sok egyéb helyisége is, ezek kihasználása hogyan történik? Először is a legfontosabb: ezek mind kicsire vannak méretezve. Például a társalgóban maximálisan csak egy-egy évfolyam egység fér el, de összközösségi rendezvényeket már ott nem lehet rendezni, helyhiány miatt. Tehát az épület beosztása adott, azon ma már változtatni nem lehet, de nem is lenne célszerű, de valami módon mégis segíteni kell. És ez meg is történik. A KDB sok színes rendezvénye, a különféle előadások és programok, ha korlátozott is a hely, nagyon népszerűek és látogatottak. Ezek az alkalmak kitűnően alkalmasak arra, hogy szobán kívüliek is találkozzanak, megismerjék egymást közelebbről és kapcsolatok alakuljanak ki. Az előadásokra a meghívott előadók minden esetben érdekes személyek — ami feltétlenül vonzza a fiatalokat — akik részben szakmai, részben politikai és művészeti életünk egy-egy érdekes területéről számolnak be a hallgatóságnak. A diákokkal folytatott beszélgetés alapján leszűrődött bennem az a vélemény, hogy ők már felismerték a közösségi élet szükségességét, hiányolják azt, tehát a legjobb talaj, hogy magot hintsenek belé. Az Irinyi utcai diákotthonban az állami vezetés képviselői és a KDB jó úton halad, hogy leszámítva a helyi és adott nehézségeket megkerülve kialakítsa az új diákotthon nagy egységében a kisebb közösségeket. A diákotthon lakói, a KDB és a felügyelő tanárok egyet akarnak, bizonyára sikerülni is fog a megvalósítás. K. I. Klilllilli A JOVO MÉRNÖKE Vizsgaidőszak, óh! (Cikkünk az 1. és 3. oldalon) Nagy Tibor a táblánál Tapasztalatszerzők TÉL (Fotó: Urban) Micsoda különbség! Tisztelt Szerkesztőség! Rettenetesen felháborított a lap december 13-i számában megjelent karikatúra, vagy nem is tudom minek nevezzem, hiszen nem tudom, hogy minek is szánta a rajzolója. A kép felett kissé ironikusan áll a dal: cjipcsoda különbség! És annyit Sikerült" ... .Siagolónak megértetnie, hogy ő most szellemes és szemléletes módon felhívja a figyelmet arra, hogy milyen kár kétfelé „hajtani a világ kerekeit”. Ha a két — félreértés elkerülése végett jól láthatóan Amerikát ábrázoló egyik, és Európát ábrázoló másik — kereket egy biciklivé kötnénk össze, milyen nagyszerű is lenne! Ez a gondolat nagyon egészséges eddig, de egyetemista korban a világból már többet is meglátunk, mint ezt a naiv illúziót. Hogy az ábrázolás és gondolat alapján a két világrendszerről van szó, az nem kérdéses. És az sem kérdéses, hogy egy bicikli csak egyetlen irányba tud haladni. És a két irány egyelőre — hála istennek — nem esik egybe! Mert a rajz alapján feltehető, hogy ez a probléma esetleg csak diplomatikus nehézségek miatt nem oldódik meg ilyen egyszerűen. Vagyis, vagy úgyis egy úton járunk, csak „különkülön, vagy már sürgős lenne, hogy a jelenlegi helyzet ellenére „együtt” haladjunk. Igaz hogy nem a vietnami kérdés lényege, de szervesen hozzátartozik, és engem olyan mélyen megdöbbentett, hogy a rajzolónak is ajánlom a Dallas Morning News 1963. január 1-i számának alábbi sorait: „...Kien Tuong tartományban a nyilvánosság előtt felvágták hét falusi lakos hasát és közszemlére tették ki a májukat. Ezek az áldozatok nők és gyermekek voltak. Egy másik faluban tucatnyi anyát fejeztek le a szomszédok szeme láttára. Egy harmadik faluban a kormánykatonák a térre rendelték ki a terhes nőket azzal az ürüggyel, hogy kitüntetik őket. Felvágták a hasukat, hogy kicibálják belőlük a magzatot...” Egy irányba haladni igazán könnyű lenne! Csak ki kellene jelentenünk, hogy mi elfogadjuk az amerikaiak békeajánlatát! Hiszen Amerika békét akar! A saját békéjét! Ők gördítenének akadályokat az elé, hogy az ő útjukat kövessük, még „diplomáciai nehézségek” sem lennének. Csakhogy mi nem akarunk egy utat járni az imperializmussal! És ettől még egy szerény karikatúra erejéig sem engedünk! E probléma megemlítését annál is inkább jogosnak tartom, mert a következő számban egy cikk újra eszembejuttatta. Milyen A Jövő Mérőnöke — és milyen legyen — erre válaszol az ifjúsági szerkesztőbizottsági lap első oldalán közölt riportban. Hiába kerestem a legkisebb célzást sem találtam arra nézve, hogy aktualitáshoz, politikus magatartáshoz, állásfoglaláshoz nem elég az, hogy a lap sok központi, hivatalból politikus cikket közöl, hanem éppen a „szabad anyagnak” kell ugyanazokat az elveket képviselnie, illetve a szerkesztőségnek — nemcsak kiválogatás, hanem helyes kritika kísérte megjelentetés útján. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az egyetemi ifjúságnak sok irányú nevelő hatása világnézeti nevelés terén is egyértelmű legyen. Sok cikk jelzi, hogy erre megvan az igény! Gerle János A SZERKESZTŐ MEGJEGYZÉSE: Könnyű lenne Gerle Jánossal vitába szállni, kimutatva véleményének, nézőpontjának leegyszerűsített, sematikus voltát. Hiszen egy karikatúra — amely műfajánál fogva csak egy oldalt ragad meg, eltúlozva azt — nem léphet fel egy vezércikk igényével, amelyet Gerle János elvár tőle. Véleménye mégis érdekes és megérdemli a nyilvánosságot. — Csókálló külföldi rúzst tetszik parancsolni? — Inkább valami jó bőgésálló szempilla-festéket kérek!