A Jövő Mérnöke, 1973 (20. évfolyam, 1-40. szám)

1973-01-20 / 1. szám

Oázis a nagy műszaki sivatagban REGGEL FÉL KILENC. Kinn: alkonyi sötétség, smog. Idebenn: steril fények, idege­sítő neonbúgás. Ötödévesek vizsgáznak zömmel, választha­tó spec, koll.-ból, szociológiá­ból. Vizsgaruhák, vizsgahangu­lat, táska- és kabátbarikádok mögött folyik a felkészülés, már mindenki húzott tételt, ketten előreültek. Dolgozatot készítettek szociológiai tárgy­körből, az elkészült munkát egészítik ki néhány mondattal. Az első fiú: jótanuló-típus. Hibátlan csomóra kötött nyak­kendő, gondosan fésült haj, pontos, szabatos mondatok. Minden a helyén a tizenegy oldalas dolgozatban is, amely a csoportszociológia tárgyköré­ből való. Az ábrák szintén pontosak, nem kétséges az eredmény: jeles. A másik tanulmány csupán hatoldalas, erősen jobbra dőlő kézírású. Témája: a családszo­ciológia. írója nemigen tud ér­demben hozzátenni a leírtak­hoz, családról szóban vallott elképzelése meglehetősen kon­zervatív. Problémás — mondja divatos helytelen kifejezéssel —, ha a családi légkör nem inspirálja a férfit olyan telje­sítményekre, hogy a nő felnéz­zen rá. Az ellenkező megoldást minden baj forrásának tartja. Négyest kap. AZ ELSŐ VALÓDI vizsgázó ötödéves vegyész. Lány. Mond­ja, mondja a tételt, az első kérdés: beleviheti-e a kutató saját értékeit a kutatásba, megakasztja. Az érték fogal­mának köznyelvi meghatáro­zása még fogasabb kérdés számára. Nem hajlandó ki­mondani evidenciákat, pedig minimális kombinatív kész­séggel mindenre hibátlanul válaszolhatna. Közepes. Le­mondóan néz az indexére. Az egyetlen lány, aki nincs vizsgaruhában. Nadrág-puló­ver, de azért hagyományos színekben: drapp, fekete. A vázlata logikus első ránézésre is, az a felelet is. A közbeve­tett kérdésre elmondja, nem volt azon az előadáson, ame­lyen ez a tétel volt a téma. Mégis tudja, jól felépített mondatai, egész gondolatköre alapján megérdemli a jelest. Újabb jeles felelet, szintén lány az illető, vázlatlapja szin­tén jól szerkesztett, látszik, hogy nem mondatokat írt fel magának, hanem emlékeztető jelzéseket. Az egyetlen fiú vizsgázó számon kérő tekinte­teket vet előre. Nem tudom, miért? Talán ismerni kéne va­lahonnan? A KÖVETKEZŐ HALLGA­TÓ jó távolra teszi le az in­dexét, nehogy belenézzek. Le­gyen kívánsága szerint. Bele­keveredik saját kezdő monda­taiba. Fogadást kötök magam­mal, képes-e közepesnél jobb­ra visszajutni a felelet folya­mán. Az akarat megvan, pél­dákba, előadásokon elhang­zottakba kapaszkodik, egy nemrég megjelent tanulmányt igazít a feleletéhez. Már bizto­san jobb, és megvan a négyes. A kettővel előbb jelesre vizsgázott vegyészlány nővére következik. Mégiscsak jó néha belelapozni az indexbe, kide­rül, Veszprémben kezdett, át­iratkozott ide, most húga évfo­lyamára jár. Az anyagot vi­szont kevésbé tudja, vagy in­kább kevésbé bátor. Csak egy kicsit kéne belegondolni né­hány latin kifejezésbe, és le­fordítva önmaga számára ért­hetővé tenni. Meg sem próbál­ja kibeszélni magát, amit tud, mondja, amit nem, nem akar­ja kitalálni. Négyes. A HÁROM VEGYÉSZLÁNY elmegy. A fiú hallgató, aki ed­dig nagy udvariasan maga elé engedte a lányokat, elszánja magát. Talán a neve alapján kiderül, ismerem-e. Éppen csak leírom a tétele címét, máris végzett. Egyéb nem jut eszébe — mondja. Értek min­dent. Az oktató előtt nem olyan kellemetlen nem tudni, mint egy ismeretlen előtt. El­szántan hallgat. Kérdésekre, lépésről lépésre csak elmond­ják a vizsgáztatóval a tételt. A vizsgázón látszik: fatalista. Egyfolytában azt ismételget­hette magában, amíg a többiek vizsgáztak: nem tudom, nem tudom. Sikerült róla meggyőz­nie magát. Elégségest kap. Ketten vannak még hátra. Egyikük vékony, szemüveges lány. Látszik, hogy minden vizsgaidőszakban lefogy. Lö­työg rajta az alpakka nadrág­kosztüm. Nagy önbizalommal keveri a polgári szociológia legnevesebb képviselőit. Mills­­ról, akinek főműve címe nem jut rögtön eszébe, úgy beszél, mint egy távoli, egzotikus or­szág nagy meseírójáról. Nem fogadja el a közepest, jó bizo­nyítványt szeretne, már van három jelese. Szociológiából is azt szeretné, majd visszajön. Nem tudom, sikerül-e a má­sodszori kísérlet. AZ UTOLSÓ VIZSGÁZÓ furcsa nevű lány, kicsit lefoj­tott hangon beszél. Ha nem mondja, nem is gondolná sen­ki, hogy bolgár. Nyelvi nehéz­sége nincs, de kissé belekeve­redik a fogalmakba. Sóhajtva nyugszik meg a közepesbe. Fél tizenegy, mindenki le­ment. A vizsgáztató, Farkas János csak akkor kérdezett, ha feltétlenül kellett, inkább problémák tisztázása céljából vagy segítő szándékkal, mint ellenkezőleg. — Mit gondol, a szociológia di­vatos tudomány volta vagy a valóságos érdeklődés hozza ide a hallgatókat? Elégedett-e a műegyetemistákkal? — Nyilván ez is, az is bele­játszik a ténybe, hogy ponto­san 144-en járnak szociológia speciálkollégiumra. Az érdek­lődés mélységét jelzi, hogy minden évben vannak, akik a vizsgára dolgozattal készülnek. Nyolcvan saját hallgatóm kö­zül húszan írtak valamilyen témakörből rövid tanulmányt. Idén ugyan kiemelkedő dolgo­zat nem volt, mint az előző években, de így is megérde­melték néhányan a jelest. A hallgatókon látszik, hogy nem­ akarnak technokraták lenni. Növekszik érdeklődésük a tár­sadalmi problémák iránt, me­nekülnek a szakmai begyöpö­­södés elől. Igyekszem azt a fél­évit harminc, konz­ultációval, szemináriumi jelleggel megtar­tott előadást, amely egy félév­re jut, az ő érdeklődésükhöz igazítani. A tételek fele vagy az intézet új kutatása, ezért érdekes, vagy kimondottan a műszaki területekkel határos. Talán nem is a vizsgákon de­rül ki igazán, hanem az évközi munka közben: oázisnak te­kintik a hallgatók ezeket az előadásokat a nagy műszaki sivatagban. Tóth Ildikó potri rainon, KÜRTHY HANNA METSZETE Egy információ feltámadása ÉS MÁSODIK élete (Folytatás a 3. oldalról) Másnap reggel sor került a képességvizsgára, majd dr. Bonta János párttitkár tájé­koztatót tartott az építészmér­nöki karról és az építész jel­legű főiskolákról. Tíz órától háromtagú bizottság foglalko­zott külön-külön minden gye­rekkel — a már értékelt ered­mények birtokában. Milyenek lettek az eredmé­nyek? Matematikából, fizikából, rajzból gyengék, a tesztered­mények azonban örvendetesen magasak. Figyelembe kell azonban venni sok körül­ményt, elsősorban azt, hogy a gyerekek felkészülés nélkül. ..kapásból” írtak a felvételihez hasonló nehézségű dolgozato­kat, azt, hogy az érettségiig és a felvételiig még egy teljes félév tanulási idő van, nem lehet elhanyagolni azt az ál­talános tapasztalatot, hogy a Szóbeli vizsgán egy jeggyel mindenki javít. A magas teszt­­eredmény pedig további plusz­­eredményeket biztosít. A bizottság tagjai két egye­temi és egy főiskolai oktató. Hasznos és valószínűleg ered­ményes a pécsi, a debreceni és a budapesti főiskolával együtt dolgozni, hiszen a felvételi vizsgakövetelmény ebben az évben a karon és a főiskolákon egységes lesz. A bizottság tag­jai a beszélgetés folyamán semmiféle elmarasztaló vagy elriasztó tényt nem közöltek. A cél mindenhol az volt, hogy az eredmények birtokában személyekre lebontva keressék a segítségadás módozatait. Na­gyon sok középiskola igazgató­jának ment már el levél: se­gítse a szaktanár rajzban, ma­tematikában, fizikában az ille­tő tanulót. Akik helybeliek vagy bejárhatnak Pestre, an­nak az építészkaron biztosít­ják a rajzkorrepetálást, előké­szítőt, de lesz olyan tanuló is, aki havonta küldi fel a rajzait. Mindenkinek ajánlották a „Felvételi példatár”-akat. Ter­mészetesen akadt olyan is, aki­nél most világosodott meg, hogy más jellegű intézmény­ben vagy éppenséggel egyete­münk egy másik karán jobb tovább tanulnia. Arra a kér­désre, hogy hasznosnak bizo­nyult-e a kétnapos találkozó, a gyerekek egyöntetű igennel vá­laszoltak. Hasznos volt, mert valamiféle fogalmat alakítot­tak ki arról, milyen is az épí­tészmérnöki kar, mit is kell tudni egy felvételi vizsgához. Még olyanoknak sem vették el a kedvét, akik nagyon gyen­gén szerepeltek. Az elv az, hogy egy féléves önképzés és tanulás még akkor is haszná­ra válik valakinek, ha nem felsőoktatási intézményben fogja azt kamatoztatni. Anélkül, hogy túlságosan ke­csegtető eredményt monda­ná­nk, az értékelések után az építészmérnöki karra előrelát­hatóan megfelel majd a talál­kozóra behívottak közül mint­egy huszonhét fő (19 fiú és 8 lány). A kétnapos találkozón nem volt itt 20 fő, akikről tud­juk, hogy a karra fognak je­lentkezni. Az előrejelzés sze­rint tehát 1973-ban a felvett fizikai származású hallgató mintegy 20—25 százalék lesz a sokévi 15 százalékkal szemben. Ugyanakkor megnő az építész jellegű főiskolákra jelentkezők száma is. Ennek a kísérletnek az igazi próbája természetesen csak a felvételik idején, júliusban jön el. Amennyiben az eredmé­nyek igazolódnak, egyetemi, majd országos szintre kell emelni ezt a hasznos és érde­kes kezdeményezést. Seszták Ágnes Párizs, ez az „Ember-sűrűs, * gigászi vadon", ahogy Ady Endre nevezte — Attila nomád hordáitól Illyés Gyula­­,hunjai”-ig oly­­sok magyar­nak volt zarándokhelye, hogy nevük felsorolása még a lexi­konszerkesztők számára is megoldhatatlan feladatnak bi­zonyult. Betlehen diáktól Rad­nótiig Szomory,­­Ady, Bölöni, Hevesi András és József Attila fémjelzi a névsort — nem is szólva az emigránsok népes tá­boráról, kik a „Szép ámulások szent városában” álmodták új életre az agonizáló Magyaror­szágot. Az új magyar piktúra is itt született a Montmartre és a Montparnasse kis műtermei­ben, míg tudósaink, íróink, publicistáink új nemzedéke a Sorbonne ősi falai közt gyűj­tött szellemi útravalót. Az egyetemes város befogad­ta a vándorokat s a száműzöt­­teket, varázsa örök, emlékező nosztalgiát oltott szívükbe. Ba­jomi Lázár Endre 1934 őszén érkezett a Gare de l’Est-re, hogy ifjúsága legjavát töltse Ady „Bakonyában”. Mint új­ságíró, csakhamar munkatársa lett a párizsi emigránsok lap­jának, ahol Dávid Ferenc alá­írással jelentek meg cikkei, majd később, Bölöni mellett a Korunkat és az Új Hangot szerkesztette. Az 1951-es haza­térésig élte a menekültek zak­latott életét Tamás Aladárral, Perneki Mihállyal, Földes Fe­renccel, Szántó Piroskával együtt. A Párizsban töltött 17 év élményei és találkozásai egy életre a francia kultúra ittho­ni tolmácsolójává avatták; cik­keiben, tanulmányaiban, mű­fordításaiban és a sajátos mű­fajú párizsi krónikákban egy­aránt megtalálhatjuk a szemé­lyes élmények és benyomások művileg elő nem állítható hangját. Aminek tagadjam — az általa *** frankomániának nevezett kényszer jegyében született írásai (elsősorban a Mont­martre, a Montparnasse és a Quartier Latin) engem is a Pá­­rizs-imádók táborába hódítot­tak, s egyben valami furcsa és megmagyarázhatatlan nosztal­­ giánimáta­ giával is megajándékoztak az iránt a város iránt, melynek köveit sosem tapostam. Hogy mi az a varázs, mely látóvá té­ve a Döme és a Rotonde te­raszára ültet, mely Carco és bohémbandája kísérőjévé tár­sít, amikor vadul kurjongatva a Pigalle felé tartanak; és amely néhány pillanatig kiles­ni engedi a montparnasse-i Kaptár celláiban festő Cha­­gall-t, Soutine-t és Leger-t — nem tudom. Talán e város iránt érzett csillapíthatatlan szeretete vagy „Párizstól sely­mes és Pesttől rostos élet”-é­­nek felidézése az, mi arra késztetett, hogy találkozót kér­jek tőle. Postafordultával jött a vá­lasz, hogy vár. Nem készültem riportra, pa­pír és toll nélkül topogtam aj­taja előtt, mely számomra ak­kor egy kicsit a Gare de l’Est érkezési oldalát jelentette. Csöngetésemre barátságos arc­cal nyitott ajtót, ami egyszeri­ben feloldotta idegességemet. Tudom, XIII. kerületi laká­sát földrajzilag több száz kilo­méter választja el a Boul’­Mich színes forgatagától, de dolgozó­­szobájába lépve ezt a távolsá­got csak centimétereknek érez­tem. Itt minden Párizs volt. sk külföldre érkező turista jól ismert kíváncsiságával néztem körül. A falon — Cha­gall és Picasso társaságában — Vámos Rousseau színes nyo­mata függött. Egy akt, mely mintha az őt körülölelő flórá­nak kölcsönözte volna minden érzékiségét — oly módon fog­ták körbe a sosem látott fák haragoszöld, húsos levelei. Mellette Modigliani megindí­­tóan szomorú Női feje Jeanne Hébuterne-t idézte. ... És könyvek mindenütt. A vaskos Larousse-ok mellett ta­nulmányok, életrajzok, regé­nyek sorakoztak. Csupa dedi­kált vagy számozott példány, ma már alig fellelhető ritka­ságok, melyek között a könyv­gyűjtők is remegő kézzel bön­gésznének. Kérésemre néhá­nyat leemelt a polcról és köz­ben olyan szeretettel beszélt róluk, ahogy csak a számára igen kedves tárgyakról tud szólni az ember. A most ké­szülő könyvének nélkülözhe­tetlen forrásai voltak ezek a példányok; mindegyikük ifjú­sága Párizsának egy-egy da­rabját őrizte magában. Munkájáról faggattam. — Amíg Párizsban éltem, nem vezettem naplót, és ennek hátrányát csak most érzem igazán, amikor az ott eltöltött 17 év történetét írom. Nem lenne méltányos dolog a ré­szemről, ha az olvasót emlé­kezetem bakugrásaival bosz­­szantanám, amikor a szemé­lyes élmények közt is jogosan várja el a történeti hűséget és a kronológiai sorrendet. Ezt azonban — napló híján — csak a forrásmunkák segítségével érhetem el. Könyvem három részből áll majd: 1934-től 1941-ig, a megszállás, majd a felszabadu­lás időszaka. Jelenleg 1937-nél tartok, így a megjelenés idejét még megjósolni sem nagyon merem. A­ krónikás és az irodalom-TM történész Bajomi Lázár Endre mellett a műfordító is jó ismerőse az olvasóknak. Foissy és Queneau fordítóját nemrégiben a televízió képer­nyőjén is üdvözölhettük. — Valóban, egy időben na­gyon sokat fordítottam, de je­lenlegi munkám most ebben is akadályoz. Cikkeimen, napló­jegyzeteimen és a francia kul­turális élet egy-egy nagyobb eseményéről szóló kis tudósítá­sokon kívül nem is publikálok mást. A látogatás rövid egy órája gyorsan elszállt, így az időköz­ben vészesen megnövekedett kíváncsiságom kielégítetlen maradt. Most bántam csak iga­zán, hogy nem ostromló kérdé­sekkel érkeztem. A tervszerűt­len beszélgetés Bajomi Lázár Endréről csak csonka képet adott, amely után még távo­libbnak tűnik személyes élmé­nyeinek 1974-re várható meg­jelenése. Nagy Csaba Pártfogóm eg­y ventillátor A közelmúltban az R épület V. emeletén vizs­gáztam. 11 óra 30 másod­perckor csodaszép bariton hangon megszólalt egy ventillátor. Éneket zengett a tiszta, friss levegő fon­tosságáról, a problémához méltó hangerővel. Év köz­ben is hallgattam fülbe­mászó dallamos muzsiká­ját, de csak most fedeztem fel igazi hasznát. Vizsgáz­tatómmal remekül megér­tettük egymást, hiszen csak tátogásomat tapasz­talhatta a zaj miatt. De talán mégis jobb len­ne ebben a teremben si­ketnémákat tanítani és vizsgáztatni, bár marad­hatunk mi is, hiszen itt hamarosan megsiketülünk, és akkor már jó lesz ne­künk is ez a terem. Orczán Zsolt

Next