A Jövő Mérnöke, 1977 (24. évfolyam, 1-39. szám)

1977-01-22 / 1. szám

Mai idők popzenéje Bálint Endre rácsai — A kép jobb felső részén levő szentendrei rács-motívum honnan ered? Ha jól emlékszem, már Vajda Lajosnál is láttam — kérdeztem meg Bálint Endrétől. — Ez a motívum nem Vajdánál is szerepel, hanem ő volt, aki felfedezte, mint annyi mindent. Meg sem tudnám magyarázni, hogy miért érdekes számomra ez a rács, de amint összetalálkoztam vele a valóságban is, rögtön éreztem, hogy fontos szerepe lesz a festészetemben. A rácsnak, mint a kint és a bent elválasztó jelének nagyon kellett hatnia rám, mert mióta először festettem, (1948 óta) szinte állandó motívumommá vált. Elmondanék egy kis anekdotát erről a rácsról. Majdnem megsemmisült, mert a ház tulajdonosa nem tudta jelentőségét, s félt a betörőktől. (Akkoriban ugyanis fakeretben volt, csak fehérre meszelték.) A szentendrei tanács azonban nem engedélyezte az eltávolításán és védetté nyilvánította. Akkor a tulajdonos betonba ágyazta és sajnos feketére festette. De hát legalább mégis megmaradt, hisz egy olyan jelentékeny művész választotta motívumául, mint Vajda. Érdekes, hogy a publikum nem figyelt fel Vajdának erre a néhány csodálatos rajzára. Nekem kellett bizonyos értelemben népszerűsítenem. Csináltam is egy albumot ennek a rácsnak a variációival. — Ki csinálta ezt a rácsot? — Nem lehet tudni. Igyekeztem azonban gondolatban megfejteni a titkát. Két motívumból tevődik össze. Egyik, ez a hullámvonal. Ez egy úgynevezett klasszikus, barokk árrácsnak a fele. Ezek — talán ismert — ilyen hullámformák kis vaspántokkal öszszekapcsolva. Van még egy-két palotánk, ahol ilyen szerepel. Ha jól emlékszem a Szentkirályi utcában láttam utoljára. A másik motívum meg egy szigony. Két hasonló rácsról tudok. Mind a kettő Jugoszláviában van. Úgy látszik, ez szokás volt a dalmátoknál. — Hogyan készül az ilyen kép? Meg van előre a fejében, vagy később tevődik darabokból össze? — Azt mondhatom, hogy szerencsémre nem vagyok előre tisztában azzal, mivé lesz a kép. Talán ha így lenne, nem is kezdenék el dolgozni. Erre példának, rögtön elmondanék egy esetet: Az „Itt már jártam valaha” című képemmel pontosan tudtam, mit akarok megfesteni Előre elkészített vázlat után kezdtem a festéshez, s a kép mégsem kelt életre. Letöröltem egy terpentines ronggyal, s a kép jobb felső sarkában kialakult egy esetleges színfolt. Ez a három egymásba kapaszkodó színcsomó olyan érzelmi helyzetet teremtett bennem, hogy most már tudtam, hogyan kell tovább folytatnom a képet. Inkább egy-egy részét indítom el a képnek, bármilyen nagy is, és nem rajzolom meg kompozíciós totalitásában. Hagyom egy kicsit lüktetni az esetlegességeket. Azután vagy eredményre jutok, vagy nem. Hisz végeredményben bármilyen módszernél előfordul, hogy nem kel életre a kép. Mostanában kis darabokból állítom össze a képemet. Az ilyen, kazettás festészetnek a vágya már régóta élt bennem, de bátorságot az adott, hogy a Néprajzi Múzeumban láttam egy faburkolatú mennyezetet, mely ily módon, népi ornamentikákból tevődött össze. Ekkor éreztem, hogy én is hozzáfoghatok. Számomra azért felel meg ez a forma, mert szeretem a kis méretet, s azt az illúziót nyújtja, hogy kis képet festek, amit aztán naggyá építhetek. — Meglepő számomra a régi motívum, a rács és későbbi, a sváb asszonyok népviseletben, egymásmellettisége. — Őrzője vagyok a régi motívumoknak. S ahogy a régi emlékeim is megtermékenyítőleg hatottak piktúrámra, ugyanúgy emlékké váltak a régi motívumaim, s így jogom volt becsempészni későbbi képeimbe is, mely stilárisan is ellentétes fogalmazású. 1945-ben került kezembe az a könyv, mely kínálta ezt a sváb motívumot. Erősen stilizált formában rögtön felhasználtam, melyről egy Sárospatakon készült rajzsorozat is tanúskodik. Végül 1975—76- ban visszatértem ehhez a motívumhoz, szinte fotószerűen, realisztikusan ábrázolva. Ez egy furcsa, ellentétes mozgás, hisz a fordítottja szokott történni. Az ember meghatódik egy reális történéstől, és később stilizálja Nálam megfordult ez a folyamat. Egyed László Mikor, miért, hogyan kezdtél el szövegeket írni ? Mi más lett volna az első kérdéscsoport, amelyet a résztvevők megfogalmaztak Adamis Annának és Bródy Jánosnak, az irodalmi klub legutóbbi összejövetelén. A téma a dalszövegírás volt. A talpig bársonyba öltözött Adamis Anna önmagát és a műfajt komolyan vevő válaszait csupán fél óra hosszat hallgathattuk: erre a napra esett a Popfesztivál kétszázadik előadása, ahol szintén meg kellett jelennie. Bródy János majdnem négy órán át válaszolt a nem mindig sztaniolba csomagolt, időnként provokatív kérdésekre, bíráló megjegyzésekre. Amíg az első kérdésre elhangzott a felelet, a válaszolókkal egyidős Hallgatóságban egy belső film pergett: a popzene nagy korszakáról a hatvanas évekről. Klubokba, koncertekre szaladgáltak hét végén a tizenévesek, arra a zenekarra esküdve, amelyik a legpontosabban másolta a NEW Musical Express legutóbbi slágerlistáját. A rádió keresőgombjával este a skála végi Luxemburgra álltunk, délután rövidhullámra kapcsoltunk. Gitárpengetésben, dobpergésben, Beatles-kultuszban teltek azok az évek. Akkor jött a meglepetés: angol szövegekhez szokott füllel a kisstadioni koncert, ahol Illésék saját zenével-szöveggel álltak ki. A kihívó, hetyke sorokat egy hét múlva ismerte, fújta mindenki, sikeresnek tűnt az áttörés. A vezető zenekarok ambíciója a saját szám lett, magyarul énekeltek az énekesek, a dalokat kezdte játszani a rádió, egyet-egyet lemezre vettek, természetesen, még csak kislemezre. Nyolc-tíz év alatt zenei divatok változtak beat, rock, country hatott a hazai együttesekre, melyeknek száma megszaporodott, bár szinte ugyanazok az arcok rendeződtek új és új csoportokba. Időről időre cikkek jelentek meg, amelyek a magyar popzenének ezt a sajátságát kritizálják: könynyű a következtetés, a befutottak kart karba fűzve, csatárláncot állnak és nem engedik áttörni a fiatalabbakat. Tény, hogy Koncz Zsuzsa kilencedik nagylemezénél tart, Kovács Kati így foglalja össze pályáját: Tíz év az úton, az Illés és Fonográf, az LGT és Omega zenészei valaha egy zenekart alkottak. Elfeledkezünk viszont arról, hogy nálunk nem maffiába tömörült popművészek az irányítók, hanem a folyamatok lassúsága szelektál. Hónapokig kell várni egy stúdióra, lemezfelvételre, ki tudja mennyit utánnyomásra, nem alakulhat spontán módon a divat, jövőre megjelenő lemezeket egy éve megírták. Gyorsan összeütött számokat, alkalmi társulásokat nem segít ez a modell. Sok csoport szétválik mire első rádiófelvételéig eljutna. A progresszív zenei programot hirdetők pár sikertelen próbálkozás után átváltanak a legkommerszebb slágerzenére. Annyi haszna talán van a lassúságnak, hogy a konkoly magától kihullik, és a valóban jó popzene, zenekar nem tűnik el a napi újdonságok, pillanatnyi divatok között. — A tizen-huszonéveseknek írtok zenét — túl a harmincon. Nem ellentmondás-e ez? Meddig lehet, meddig tudjátok még csinálni? Így fogalmazták meg a kérdést azok, akik éppen hogy elérték a húszat, vagy egy-két évvel haladták túl. Öt éve még egész más szövegeket írtatok, a hosszú hajról, a farmerről, tudjuk, hogy ma már ezek nem problémák, de nem keresitek meg a mai gondokat. Mondvacsinált kérdés, ha a mi lesz két-öt-tíz év múlva velünk. Felteszik ezt a kérdést, mióta csak szövegeket, dalokat írunk — mondta Adamis Anna. Eltelt a két év, öt év, és csak itt vannak. Találó hasonlattal élt Bródy János: olyan a mai állapot, mint amikor a hegyipatak síkságra ér, folyása lelassul, a szélesebb mederben szétterül. A hegyipatak-korszakban jelentett — nagyon sokat, ma jóval több fiatalnak jelent — kevesebbet a popzene. Van, megszoktuk, elért egy színvonalat, helyére került a szabadidő-programban, a rádióban, amely még a külföldi slágereket is házhoz szállítja, feleslegessé tévén, évek óta, a rövidhullámon keresgélést. Minden rendben van? Bródy János szerint nem éppen: nincs a műfajnak komoly kritikája, a dalszerzást, szövegírást, hivatalosan nem tekintik hasznos tevékenységnek. Szükséges rossz — tehát szükségszerű, hogy rossz legyen — bármily ötletes a megfogalmazás, nem feltétlenül igaz. A popműfajjal kénytelenek vagyunk együtt élni: a legkülönbözőbb időszakokban halljuk a rádióból, utcán, otthon, bárhol, bármikor a dalokat. A szokványzene, a giccshatárt súroló szöveg — idegesítő. Elválik, ami gondolatokat tartalmaz, zeneieket is. Meggondolandó: jutott volna-e eszébe bárkinek tíz éve, öt éve irodalmi klub vendégéül hívni Adamis Annát, Bródy Jánost? Számon kérni azért, hogy mindent befogadó tizenévesek ismételgetik soraikat? Hisznek-e abban, hogy nekik kell megfogalmazni mindennapi gondjainkat? Tudják, hogy Koncz Zsuzsa egy egész korosztály magánéleti problémáit foglalja össze a Te meg én-ben? Manipulálják-e a fiatalokat? Foglalkozik-e velük a hivatalos kritika, mennyire becsült hely jut nekik a társadalmi munkamegosztásban — maguk érzik. Igényeket fogalmaznak meg velük szemben, komolyan veszik őket a befogadók, közönségük: ez derült ki a vitából. Nem ok nélkül, a színvonal indokolja az igényeket. Miért nem próbálkozik kötetbe gyűjteni szövegeit — kérdezték többen Bródy Jánostól. Megint a lassúság, a hagyományos értékrend rá a válasz: a nálunk kialakult művészetideál, sorrend a periféria szorítja, rossz versek mögé utasítja a legjobb dalszövegeket is, Bródy vagy Adamis kötet megjelenése szinte lehetetlen. Tekintély-elvekre épül, elbizonytalanodik a kritika, ha nincs név, amelybe kapaszkodna: sokszor, műfajokban is kipróbált kísérlettel bizonyította Bródy János, két saját szövegét, egy József Attila és egy Petőfi verset olvasva fel, szerző bejelölése nélkül. (Hozzá kell tenni: nagyon korai József Attila, és nem ismert, nem is a legjobbak közül való Petőfi verset.) A vélemények nagyon szórtak voltak, és nem estek egybe a sanzonbizottság értékelésével sem. Majd négy órán át állta a kérdéseket Bródy János, megfordítva a helyzetet, maga tette fel az utolsó kérdést, adva meg a frappáns választ is: lehet, hogy egy kevésbé tájékozott néző összekeveri Picasso és egy ötéves gyerek rajzát. Ez még nem baj, csak az, ha műbírálónak kérik fel, és annak is tartja magát. . Tóth Ildikó is , MINT BÁRKI MÁS? Zsuzsával egy utcában lakom. Meglepődött, mikor életrajzi adatokat kértem tőle, hogy írhassak róla. „De hiszen te igazán tudod, hogy mennyire egyszerű az életem, hogy úgy élem a mindennapokat, mint bárki más! Mit fogsz tudni írni erről? „Éppen ezeket a minddennapokat írom meg, amelyekből az utóbbi tíz éved összeállt — mondtam, és elhallgattam előle, hogy az életét egyáltalán nem tartom olyan átlagosnak és egyszerűnek, mint amilyennek ő mondja. Hogy miért állítja mégis? Mert valamikor,évekkel ezelőtt, ő maga akarta, vállalta, hogy ez az élete legyen — nem a körülmények és az idő által sodort, hanem önmagát megvalósító ember. De erről az önmegvalósításról valamiféle szimpatikus tartózkodás nem engedi beszélni? A gondokat, rohanást, fáradságot pedig a hétköznapoknak annyira természetes velejárójának tekinti, hogy különösebb nyavajgás, agyonbeszélgetés nélkül egyszerűen átlábol rajtuk. Zsuzsa 1967-ben végzett a vegyészmérnöki karon, műanyag ágazaton. Harmadévesként leszerződött egy műanyagfeldolgozó nagyvállalathoz ösztöndíjasnak, így az egyetem elvégzése után ott kezdett dolgozni. A gyárral és a gyártási folyamatokkal való megismerkedés után üzemmérnöki beosztásban hét ember munkáját irányította, közel három évig. Innen — belső átszervezés folytán — a vállalat kutató laboratóriumába került, ahol egy évig kutatómunkát végzett. Jó kollektívába került és nagyon szerette a a munkáját. Ebben az évben ment férjhez — Géza, a férje, fizikus az MTA kutató laborjában. Zuglóban, majd Kispesten laktak albérletben. Zsuzsa szabad idejében angolt tanult és a nyelvvizsga letétele után rendszeresen fordított az OMKDK-nak. 1970-ben megszületett első lányuk, Emilie. Mivel a kislány egészséges és kiegyensúlyozott volt és jól bírta a bölcsődét, Zsuzsa 20 hét után visszamehetett dolgozni. Közben beszálltak egy társasház-építkezésbe, amely házilagos kivitelezésben készül. Géza ettől fogva minden szabad percét az építkezésen töltötte, falat rakott, maltert kevert, tetőt szigetelt stb. Zsuzsa munka után egyedül látta el a kicsit, holott ekkor már várta a második lányukat, Orsolyát. A kisebbik gyerek fél éves volt, mikor a lakás elkészült és a család felköltözött az Orbán-helyre. Az ő lakásuk abban különbözött a többi lakóétól, hogy a válaszfalak eltolásával a 3 közonos mértű szobából egy kisebb szoba lett a szülő*-nek és egy hatalmas gyerekszoba a tervnek megfelelően —, hogy — három gyereket akarnak. Zsuzsa és Géza különben már ezzel az elhatározással kötött házasságot, és ennél talán csak az a nagyobb dolog, hogy később, a négytagúra növekedett család szaporodó gondjai ellenére sem mondtak le a harmadik gyerekről.) Mikor Ildikó megszületett, Zsuzsa már két éve gyermekgondozási segélyen volt. Pontos időbeosztással élte a háziasszonyok kicsit egyhangú, fárasztó napjait. Mikor a legkisebb lányka is nagyobbacska lett, Zsuzsa — 4 év kihagyás után — szakfolyóiratok, szakkönyvek áttanulmányozásával, szakmai előadásokon való részvétellel és volt kollégáival való kapcsolatfelvétellel módszeresen készült a munkába állásra. Munkába állása megváltoztatta az egész család életét, de talán a vártnál is nagyobb terhet rótt Zsuzsára. Fél 6-kor kel a család, de Zsuzsa már negyed 7-kor úton van a legkisebbel, akit a vállalati bölcsődébe visz. Az utazás — háromszori átszállással — napi 3 óráját veszi igénybe. (Géza a másik két kislánnyal egy órát buszozik.) Hazafelé jövet bevásárol, aztán vacsorát ad, fürdet, lefekteti a gyerkőcöket, hogy csak nagy vonalakban soroljam. Vagyis úgy összefűzhetném, hogy reggel fél 6-tól este fél 8-ig nincs megállása. Fél 8 utánra rarad a mosogatás, esetleg főzés másnapra, mosás, gyors takarítás, rendezkedés stb. Zsuzsa hónapok óta él így. A gyerekek szeretik az óvodát, egészségesek, csak talán estére fáradtabbak, nyűgösebbek, mint azelőtt. Zsuzsa elégedettnek, sőt, megelégedettnek látszik. A munkahelyén nemcsak visszafogadták, hanem örömmel várták, szükség van a munkájára. A műanyag-feldolgozás az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományág. Zsuzsának nemcsak a kiesett éveket kellett pótolnia, hanem fel kell készülnie az elkövetkezőkre is. Vállalati javaslatra beiratkozott a kétéves, vizsgaköteles műanyagfelhobrozó és alkalmazástechnika szakmérnökire. Szeretném rratkárdozni, hogy fogja bírni, de lelkes tekintete, nyugodt, bizakodó mosolya elnémít. Ezzel a nyugodt, bizakodó mosolyal csinált eddig is mindent, és nem is akárhogyan. (Ennek igazolására hadd tegyem még hozzá, mit csinál Zsuzsa hobbiként, netalántán szabad idejében: ruhácskát varr a gyerekeknek, férjével sajátkezűig — heteken keresztül — csiszolja, gletteli és kitapétázza a lakást, rendszeresen gondozza a kertet (nyolc lakó segíthetne ebben), gyönyörű növényeket ápol, nevelget a la’"^’nn. camnínseznek és kirándul hétvégeken a családdal... Vagyis, az ő szavaival...úgy áll a minden--n/)kat, mint bárki más”! Kernács Hanna A magyar vasú 1846. július 15. fontos mérföldkő a magyar közlekedés fejlődésében. Az első gőzmozdony vontatású magyar vasút, a Magyar Középponti Vasút első szakaszának, a pesti váci vonalnak megnyitása a magyar reformkor végén hatalmas, gyors ütemű fejlődés kezdőpontja. A fejlődést ugyan rögtön az elején nagymértékben gátolta a szabadságharcot követő politikai elnyomás, a kiegyezés — 18,67 — évét követően azonban szinte robbanásszerű ez a fejlődés, mind műszaki, mind vonalhosszgyarapodási szempontból. Ez a fejlődés csak a kapitalizmus gazdasági válságai idején stagnált és az első világháború idején szűnt meg. A műszaki és gazdasági körülmények változásával a vonalhálózat már nem gyarapodik, sőt századunk 60-as évei óta tervszerű csökkentése folyik, a műszaki fejlődés — és fejlesztés — azonban a második világháború évei után újból hatalmas erővel indult meg, és most is folyik. E hatalmas fejlődés egyes mérföldköveit mutatja be a központi könyvtár most megnyílt kiállítása a könyvtár anyagára — könyveire , folyóirataira — támaszkodva Az egyik tabló a vonalhálózat fejlődését mutatja be egyes kiemelt években fennálló vonalhálózat térképeinék bemutatásával. Egy tárlóba, az éppen százéves déli — öszszekötő vasúti — híd fejlődésének szakaszai láthatók. A kiállítás anyagából jó látható a háborúk végzete szerepe a fejlődés akadályozásában. Csak egyetlen példa: a hézagmentes vágányok elméleti alapvetése már 1934-ben megtörtént, mégis csak 1956 ban fektettek először magya pályába hézagmentes szakaszt Látható továbbá, hogy minden kor magyar mérnöke élenjártak a műszaki problémák megoldásában. Elég csal a nagvvasúti villamos vontatás vagy a könnyű motorkocsik, sínautóbuszok kifekesztésére, a vasbeton aljak vagy az ágyazat nélküli vágányos alkalmazására hivatkoznunk. A kiállítás 1977. január 23- ig tekinthető meg. Timon László