A Jövő Mérnöke, 1981 (28. évfolyam, 1-39. szám)

1981-01-17 / 1. szám

KÖR­JÁ­RAT Soha, többet pégé­­könyvet! Megvolt a szigorlat, ered­mény: egyik jeles, másik elégséges. De a vélemény egybehangzó: He­gedűs tanár úr „nagyon rendes volt”. Amihez nem kell kommentár... A hölgyek har­madéves estis ve­gyészek. A­z épü­let harmadik eme­letén találtak üres tantermet. Együtt talán eredménye­sebb lesz a felké­szülés analitiká­ból. (De nappal ám! Nem ők azok, akik dr. Szabó György nyilatko­zatában szerepel­nek, mint villany­­pocsékolók.) Matuscsák Tamás, a szilárdságtan és tartószerkezetek tanszék adjunktu­sa negyedéves építészeket vizs­gáztat. Fotó Erdős Tamás A II. emeleten az I. sz. ÁÉV dolgo­zói kalapálnak. Hogy mit? A táv­fűtést (természete­sen). Szerencse, hogy ezen a fertá­lyon nincsenek vizsgák. Egy rettegett tantárgy Az egyetemista, tanuljon bármelyik egyetem bármely karán, általában kapásból vá­laszol arra a kérdésre: ta­valy, vagy azelőtt melyik tan­tárgy volt a mumus, melyik a legrettegettebb vizsga? Építészmérnöki kar. Zaho­­rán Zoltán adjunktus a szi­lárdságtan és tartószerkezetek tanszék első évfolyam fe­lelőse egyáltalán nem csodál­ja, hogy éppen ezt a tanszé­ket választottam ki rettegett­­tantárgy ügyben. — Kétségtelen, hogy ná­lunk egy-egy félév során óriá­si anyagmennyiséget kell a hallgatóknak megtanulniuk. Az órarend­ szerint statikából heti nyolc órájuk van az el­sősöknek, ebbe ugyan a szá­mítógépes gyakorlatok is be­letartoznak, amelyekre októ­ber közepétől november vé­géig kerül sor. De félévi át­lagban így is heti hat óra jut statikára. Ez a tárgy egyszerre te­kinthető alapozó és szak­tárgynak, sokszor kell egy­­egy összefüggést, fogalmat a tananyagban később követke­zőkhöz kapcsolnunk, mert másként nehezen lennének ér­telmezhetők. Megszokott, hogy rajtunk csattan az os­tor: számtalanszor hallani, hogy egy-egy szaktárgyból az építészhallgatók azért boldo­gulnak nehezen, mert gyen­gék statikából, amiben van is igazság. A statika tehát valóban ret­tegett, de véleményem sze­rint nem azért, mert mi kü­lönösen „vérengző” tanszék volnánk. Az anyag sok, de a követelmények nem irreáli­sak, és ezekkel a hallgatók az első perctől tisztában van­nak: félév elején egész pak­­samétát kapnak — tematikát, útmutatást stb. De hiába mondjuk el, hogy milyen fontos a folyamatos ta­nulás. A lemaradások súlyo­san megbosszulják magukat, amire a hallgatók csak ak­kor jönnek rá, amikor pár nap alatt akarnak felkészülni féléves anyagot átfogó három­órás dolgozat megírására. — Ez volna a vizsga? — Nem, megírására csak azok kényszerülnek, akik a három zárthelyivel a félév során nem érték el az 1,5-ös átlagot. — Úgy hírlik, idén az első­­sök között lényegesen több ilyen hallgató volt, mint tavaly. — Tizenöten, míg tavaly mindössze hatan. — Mi lehet ennek az oka? — Erről természetesen már menet közben is esett szó itt a tanszéken: a tárgy előadója és a gyakorlatvezetők közül is többen említették, hogy a jelenlegi elsős évfolyam gyen­gébb a tavalyinál. Nem rosz­­szabbak a képességeik, lehet, hogy csupán kevésbé érdek­lődőek, vagy kevésbé elhi­vatottak. Az előadások, a gya­korlatok légköréből, hangula­tából ilyesmit rutinos taná­rok meg tudnak állapítani. — Akinek a téhá-átlaga 1,5 fölött van, minden további nélkül megkapja az aláírást? — Nem, ez a szám a két egész. Akik 1,5 és 2 között állnak, szintén megírják a dolgozatot az aláírásért, a különbség csupán annyi, hogy ők kétszer próbálkozhatnak, míg a másfelesek mindössze egyszer. — Ezek kapásból ismételt vizsgának számítanak? — Hogyne! Ha tehát a ti­zenöt „másfeles” diákhoz hozzáadjuk azt a húsz hall­gatót, akik szintén nem érték el a kettest, harmincöt elsős nem tett eleget ebben a fél­évben a követelményeknek. — Nagyon soknak tűnik... — Körülbelül százhúsz el­sős közül ez majd egyharma­­duk. — A téhák kettes átlaga, mint követelmény, a kívülál­ló számára minimálisnak tet­szik.­­ Ehhez azért tudni kell, hogy az ötjegyű osztályzás ez esetben szélesebb skálát je­lent. A dolgozatok nagysága és jellege miatt nálunk ugyan­is a féljegyek is elfogadottak, sőt, akad kolléga, aki 1,25-tel vagy 1,75-tel is osztályoz. Jo­gukban áll, bár én nem he­lyeslem. Mert így előfordul, hogy egy-egy hallgatónak 1,75- ös átlaga jön ki, és tan­széket, oktatót szívtelennek kiált ki, mert nem kerekíti fel kettőre, ami megmentené attól a bizonyos pótdolgo­zattól. — Ön szerint nem szubjek­tív a zárthelyik értékelése? — A javításra egy általunk normának nevezett segédlet áll a gyakorlatvezetők ren­delkezésére, ami lehetővé te­szi az egységes osztályzást. — Nem volna-e jobb téhák után rögtön megíra­tni a pót­­réhát, ahogy több tanszéken teszik? — Valaha ez nálunk is lé­tezett, de nem volt megfelelő megoldás. Szombat délutánon­ként tartottak, s arra voltak jók, hogy még inkább lazít­sák a tanulmányi fegyelmet. A hallgatók eleve bekalkulálták ezt a lehetőséget. — Mi történik, ha a har­mincöt hallgatónak nem sike­rül a pótdolgozattal megfe­lelő eredményt elérnie...? — Egy részük már sikerrel túl van rajta, akik nem bol­dogulnak vele, félévet ismé­telnek. S ha valaki túlzott­nak tartja a követelményeket, szerintem csak annak a diva­tos félreértésnek az áldozata, miszerint az építész inkább művész, mint műszaki szak­ember.­­ Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a nézetet próbálja eloszlatni. Mindenesetre a saját néze­teimről és tapasztalataimról beszéltem, meg kellene kér­deznie a hallgatókat is. Fel­tehetően sok mindenről egé­szen más a véleményük. Egy valami biztos: a statikát biz­tonságosan tudni kell, mert enélkül nincs tovább... Csík A. Amilyennek ők látják a vizsgázó elsőévest FOTÓ: ERDŐS TAMÁS est (Folytatás az 1. oldalról) Valaki sorára várva, jól érthetően énekli egy köz­ismert dal egyetlen sorát: „... megyek, megölöm őt! Lelövöm az asszonyt...” Megtudom, nő vizsgáztat, s gyorsan odébbállok, még a tragédia előtt. Két másodéves fésülkö­­dik egy vitrin üvege előtt. — Ugye adjunktus, aki vizsgáztat? — kérdezi az egyik. — Nem lenne jó, ha professzor úrnak szólíta­nánk? A seregben használt néha a módszer. — Próbáld meg — ugratja a másik ... Tovább ballagok. Nem kell hozzá komoly emberis­meret, hogy megállapítsam, ki vizsgázott már le. Aki­nek sikerült, könnyed lép­tekkel indul haza vagy a legközelebbi selejtőbe ... Akinek még egyszer neki kell futnia, az hangosan, vagy csak gondolatban ma­gyarázatokat keres, s vi­gasztalja magát: van még idő. Ezen a napon csak ja­nuár kilencedikét írtunk. Akár hihető menet közben, akár nem, nincs antagonisz­­ti­kus ellentét vizsgázás és vizsgáztatás közt. Persze in­kább hihetetlen, ha az em­ber éppen a vizsgáztató szo­bája előtt vár bebocsátásra. Pedig ha belegondolunk, el­képzelhető, hogy az a rémes em­ber odabenn tavaly még maga is emezen az oldalon állt és szorongott, csakúgy mint mi most, és különösebb zökkenők nélkül jutott át a túlsó oldalra. Az részletkérdés, hogy ma ilyen ember az egész egye­temen nem található (elvileg), mert a hároméves gyakorlat szükségeltetik végzés után az egyetemi státus elnyerésé­hez. Azonban az itt dolgozó tudományos ösztöndíjasok egy része már vizsgáztat, így Papp Zoltán is, a műszer és mé­réstechnikai tanszéken, aki a fentebb vázolt átmenetnél is furcsább szituációban kezdte vizsgáztatói pályafutását. — Demonstrátorkodtam ötöd­éves koromban, méréseket ve­zettem negyedéveseknek. Ne­kem kellett elbírálnom az egy év­vel alattam járók tudását, és az sokkal elvarázsoltabb érzés volt, mint a mai, ami­kor először vizsgáztatok szó­ban.­­ — Egy szóbeli vizsga alkal­mával inkább állsz a teljes emberrel szemben, mint a méréseknél, ez nem hoz za­varba? — A mérés sem csak egy­­esélyes valami. Ott, ahogy az emberfia leül a műszereihez és megfogja a gombot, ugyan­csak látszik, hogy van-e kon­cepciója, vagy csak vaktában tekergeti. Emellett a mérő­csoportok munkáját látva azt is meg lehet tudni, hogy ki az, akit tökéletesen hidegen hagy az ügy, s ki az, akit legalább valamenyire érdekel. Tehát ott is teljes embereket kell elbírálni. — Ha leül veled szemben a vizsgázó és látszik, hogy nem érdekli, csak minél előbb szeretne túljutni rajta, akkor haragszol rá? — Rettenetesen, főleg, ha még nem is tud. Persze az is bántó, ha a viszgázó arra ba­­zírozik, hogy ő okos, és szá­mít rá, hogy szorongatott helyzetben majd csak kivág­ja valahogy magát. Ez a mi tárgyunk ugyanis olyan, hogy néhány alapvető dolgon kí­vül a kialakult készség birto­kában gyakran kitalálhatók a dolgok. Olykor magamra is mérges vagyok, hogy az év­közi gyakorlatokon nem tud­tam felkelteni az érdeklődést. — Rövid tanári gyakorla­tod alapján, hogy ítéled meg a diákok eredendő érdeklő­dését? — Nem kifejezetten re­ményt keltőek a tapasztala­taim. Szerintem többségben vannak azok, akiket alapve­tően nem érdekelnek a mű­szaki tudományok, ezeknek egy része persze kötelesség­tudatból, önbecsülésből, az ösztöndíjért vagy akármiért megtanulja a dolgokat, de ér­dektelenségük megmarad. S akikkel én találkozom, azok ötödévesek... — Te szeretsz vizsgáztatni? — Ez is vizsgaszituáció és vizsgázni nagyon szerettem. Izgalmas meccsnek éreztem. Szemben ült velem az oko­sabb, aki azon volt, hogy ki­fogjon rajtam, nekem pedig ki kellett cseleznem őt. Most is vizsgázom, de inkább csak magam előtt. Most nekem kell az okosabbnak lenni, és fel is készülök, hogy így le­gyen. A macska-egér harcban egérnek lenni izgalmasabb. Néhány épülettel arrébb a HEI-ben Tagányi György ugyancsak idén vizsgáztat szó­ban először. A írásbeli vizsgákon már többször részt vettem, javítot­tam is dolgozatokat, meg smasszerkedtem is. Minket meglehetősen utálnak a hall­gatók, mert nehéz vizsgapél­dákat adunk fel. Viszont, akit a vizsgán puskázáson érünk, azt nem rakjuk ki, csak át­vesszük a megőrzésre a pus­káját. — Annak idején te is pus­káztál? — Természetesen. De azért még elveszem az illetőktől a pus­kátt. Sőt, ahogy telik az idő, azon veszem észre ma­gam, hogy már­ haragszom is. Ilyeneket mondok magamban: te nyavalyás, hogy mersz az orrom előtt puskázni? — Szóbelin sem vagy vaj­szívű? — Azt hiszem, hogy nem. Persze így szemtől szembe kicsit nehezebb ítélkezni, fő­vesztésre ítélni valakit, írás­belit bírálni egyszerűbb, ha nem jó, akkor rossz és kész. A szóbelin már volt olyan, hogy legszívesebben elküld­tem volna a delikvensét, de valahogy nem volt képem hozzá, valószínűleg még nem távolodtam el eléggé a diák­koromtól. — Ezek szerint idővel vé­rengző vizsgáztató lesz belő­led. — Ez eg­y kicsit csúnyán hangzik, de valahogy így. Annyi bizonyos, hogy a szín-­ vonalat emelni fogom. Azt máris érzem, ha még csak csírájában is, hogy személyes sértés tud lenni a vizsgázó tudatlansága. Én egy éven ke­resztül magyarázom neki a dolgokat, ez itt meg nem tud semmit, pfáa. No, és a má­sik dolog, hogy kezdem ösz­­szetéveszteni a kötelezően evi­dens dolgokat a csak számom­ra evidens dolgokkal. Most például csinálunk egy oktatá­si kísérletet, elsősöknek állí­tunk össze szakmai feladatot. Az elsősök a feladat mellé kapnak egy tanárt is. Na, mindenesetre most már egy ideje azon gyötrődöm, hogy egy kezdő számára is vala­hogy megoldható feladatot eszeljek ki. Kutya nehéz do­log. Na, de visszatérve a vé­rengzésre. Erre máris felké­szültem, és a vizsgán huzatom a kérdéseket, nehogy valami tudat alatti előítélettel befo­lyásol­va a kelleténél jobban megkergessek valakit. hl A vizsgáztató vallomásai

Next