A Jövő Mérnöke, 1981 (28. évfolyam, 1-39. szám)
1981-01-17 / 1. szám
KÖRJÁRAT Soha, többet pégékönyvet! Megvolt a szigorlat, eredmény: egyik jeles, másik elégséges. De a vélemény egybehangzó: Hegedűs tanár úr „nagyon rendes volt”. Amihez nem kell kommentár... A hölgyek harmadéves estis vegyészek. Az épület harmadik emeletén találtak üres tantermet. Együtt talán eredményesebb lesz a felkészülés analitikából. (De nappal ám! Nem ők azok, akik dr. Szabó György nyilatkozatában szerepelnek, mint villanypocsékolók.) Matuscsák Tamás, a szilárdságtan és tartószerkezetek tanszék adjunktusa negyedéves építészeket vizsgáztat. Fotó Erdős Tamás A II. emeleten az I. sz. ÁÉV dolgozói kalapálnak. Hogy mit? A távfűtést (természetesen). Szerencse, hogy ezen a fertályon nincsenek vizsgák. Egy rettegett tantárgy Az egyetemista, tanuljon bármelyik egyetem bármely karán, általában kapásból válaszol arra a kérdésre: tavaly, vagy azelőtt melyik tantárgy volt a mumus, melyik a legrettegettebb vizsga? Építészmérnöki kar. Zahorán Zoltán adjunktus a szilárdságtan és tartószerkezetek tanszék első évfolyam felelőse egyáltalán nem csodálja, hogy éppen ezt a tanszéket választottam ki rettegetttantárgy ügyben. — Kétségtelen, hogy nálunk egy-egy félév során óriási anyagmennyiséget kell a hallgatóknak megtanulniuk. Az órarend szerint statikából heti nyolc órájuk van az elsősöknek, ebbe ugyan a számítógépes gyakorlatok is beletartoznak, amelyekre október közepétől november végéig kerül sor. De félévi átlagban így is heti hat óra jut statikára. Ez a tárgy egyszerre tekinthető alapozó és szaktárgynak, sokszor kell egyegy összefüggést, fogalmat a tananyagban később következőkhöz kapcsolnunk, mert másként nehezen lennének értelmezhetők. Megszokott, hogy rajtunk csattan az ostor: számtalanszor hallani, hogy egy-egy szaktárgyból az építészhallgatók azért boldogulnak nehezen, mert gyengék statikából, amiben van is igazság. A statika tehát valóban rettegett, de véleményem szerint nem azért, mert mi különösen „vérengző” tanszék volnánk. Az anyag sok, de a követelmények nem irreálisak, és ezekkel a hallgatók az első perctől tisztában vannak: félév elején egész paksamétát kapnak — tematikát, útmutatást stb. De hiába mondjuk el, hogy milyen fontos a folyamatos tanulás. A lemaradások súlyosan megbosszulják magukat, amire a hallgatók csak akkor jönnek rá, amikor pár nap alatt akarnak felkészülni féléves anyagot átfogó háromórás dolgozat megírására. — Ez volna a vizsga? — Nem, megírására csak azok kényszerülnek, akik a három zárthelyivel a félév során nem érték el az 1,5-ös átlagot. — Úgy hírlik, idén az elsősök között lényegesen több ilyen hallgató volt, mint tavaly. — Tizenöten, míg tavaly mindössze hatan. — Mi lehet ennek az oka? — Erről természetesen már menet közben is esett szó itt a tanszéken: a tárgy előadója és a gyakorlatvezetők közül is többen említették, hogy a jelenlegi elsős évfolyam gyengébb a tavalyinál. Nem roszszabbak a képességeik, lehet, hogy csupán kevésbé érdeklődőek, vagy kevésbé elhivatottak. Az előadások, a gyakorlatok légköréből, hangulatából ilyesmit rutinos tanárok meg tudnak állapítani. — Akinek a téhá-átlaga 1,5 fölött van, minden további nélkül megkapja az aláírást? — Nem, ez a szám a két egész. Akik 1,5 és 2 között állnak, szintén megírják a dolgozatot az aláírásért, a különbség csupán annyi, hogy ők kétszer próbálkozhatnak, míg a másfelesek mindössze egyszer. — Ezek kapásból ismételt vizsgának számítanak? — Hogyne! Ha tehát a tizenöt „másfeles” diákhoz hozzáadjuk azt a húsz hallgatót, akik szintén nem érték el a kettest, harmincöt elsős nem tett eleget ebben a félévben a követelményeknek. — Nagyon soknak tűnik... — Körülbelül százhúsz elsős közül ez majd egyharmaduk. — A téhák kettes átlaga, mint követelmény, a kívülálló számára minimálisnak tetszik. Ehhez azért tudni kell, hogy az ötjegyű osztályzás ez esetben szélesebb skálát jelent. A dolgozatok nagysága és jellege miatt nálunk ugyanis a féljegyek is elfogadottak, sőt, akad kolléga, aki 1,25-tel vagy 1,75-tel is osztályoz. Jogukban áll, bár én nem helyeslem. Mert így előfordul, hogy egy-egy hallgatónak 1,75- ös átlaga jön ki, és tanszéket, oktatót szívtelennek kiált ki, mert nem kerekíti fel kettőre, ami megmentené attól a bizonyos pótdolgozattól. — Ön szerint nem szubjektív a zárthelyik értékelése? — A javításra egy általunk normának nevezett segédlet áll a gyakorlatvezetők rendelkezésére, ami lehetővé teszi az egységes osztályzást. — Nem volna-e jobb téhák után rögtön megíratni a pótréhát, ahogy több tanszéken teszik? — Valaha ez nálunk is létezett, de nem volt megfelelő megoldás. Szombat délutánonként tartottak, s arra voltak jók, hogy még inkább lazítsák a tanulmányi fegyelmet. A hallgatók eleve bekalkulálták ezt a lehetőséget. — Mi történik, ha a harmincöt hallgatónak nem sikerül a pótdolgozattal megfelelő eredményt elérnie...? — Egy részük már sikerrel túl van rajta, akik nem boldogulnak vele, félévet ismételnek. S ha valaki túlzottnak tartja a követelményeket, szerintem csak annak a divatos félreértésnek az áldozata, miszerint az építész inkább művész, mint műszaki szakember. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a nézetet próbálja eloszlatni. Mindenesetre a saját nézeteimről és tapasztalataimról beszéltem, meg kellene kérdeznie a hallgatókat is. Feltehetően sok mindenről egészen más a véleményük. Egy valami biztos: a statikát biztonságosan tudni kell, mert enélkül nincs tovább... Csík A. Amilyennek ők látják a vizsgázó elsőévest FOTÓ: ERDŐS TAMÁS est (Folytatás az 1. oldalról) Valaki sorára várva, jól érthetően énekli egy közismert dal egyetlen sorát: „... megyek, megölöm őt! Lelövöm az asszonyt...” Megtudom, nő vizsgáztat, s gyorsan odébbállok, még a tragédia előtt. Két másodéves fésülködik egy vitrin üvege előtt. — Ugye adjunktus, aki vizsgáztat? — kérdezi az egyik. — Nem lenne jó, ha professzor úrnak szólítanánk? A seregben használt néha a módszer. — Próbáld meg — ugratja a másik ... Tovább ballagok. Nem kell hozzá komoly emberismeret, hogy megállapítsam, ki vizsgázott már le. Akinek sikerült, könnyed léptekkel indul haza vagy a legközelebbi selejtőbe ... Akinek még egyszer neki kell futnia, az hangosan, vagy csak gondolatban magyarázatokat keres, s vigasztalja magát: van még idő. Ezen a napon csak január kilencedikét írtunk. Akár hihető menet közben, akár nem, nincs antagonisztikus ellentét vizsgázás és vizsgáztatás közt. Persze inkább hihetetlen, ha az ember éppen a vizsgáztató szobája előtt vár bebocsátásra. Pedig ha belegondolunk, elképzelhető, hogy az a rémes ember odabenn tavaly még maga is emezen az oldalon állt és szorongott, csakúgy mint mi most, és különösebb zökkenők nélkül jutott át a túlsó oldalra. Az részletkérdés, hogy ma ilyen ember az egész egyetemen nem található (elvileg), mert a hároméves gyakorlat szükségeltetik végzés után az egyetemi státus elnyeréséhez. Azonban az itt dolgozó tudományos ösztöndíjasok egy része már vizsgáztat, így Papp Zoltán is, a műszer és méréstechnikai tanszéken, aki a fentebb vázolt átmenetnél is furcsább szituációban kezdte vizsgáztatói pályafutását. — Demonstrátorkodtam ötödéves koromban, méréseket vezettem negyedéveseknek. Nekem kellett elbírálnom az egy évvel alattam járók tudását, és az sokkal elvarázsoltabb érzés volt, mint a mai, amikor először vizsgáztatok szóban. — Egy szóbeli vizsga alkalmával inkább állsz a teljes emberrel szemben, mint a méréseknél, ez nem hoz zavarba? — A mérés sem csak egyesélyes valami. Ott, ahogy az emberfia leül a műszereihez és megfogja a gombot, ugyancsak látszik, hogy van-e koncepciója, vagy csak vaktában tekergeti. Emellett a mérőcsoportok munkáját látva azt is meg lehet tudni, hogy ki az, akit tökéletesen hidegen hagy az ügy, s ki az, akit legalább valamenyire érdekel. Tehát ott is teljes embereket kell elbírálni. — Ha leül veled szemben a vizsgázó és látszik, hogy nem érdekli, csak minél előbb szeretne túljutni rajta, akkor haragszol rá? — Rettenetesen, főleg, ha még nem is tud. Persze az is bántó, ha a viszgázó arra bazírozik, hogy ő okos, és számít rá, hogy szorongatott helyzetben majd csak kivágja valahogy magát. Ez a mi tárgyunk ugyanis olyan, hogy néhány alapvető dolgon kívül a kialakult készség birtokában gyakran kitalálhatók a dolgok. Olykor magamra is mérges vagyok, hogy az évközi gyakorlatokon nem tudtam felkelteni az érdeklődést. — Rövid tanári gyakorlatod alapján, hogy ítéled meg a diákok eredendő érdeklődését? — Nem kifejezetten reményt keltőek a tapasztalataim. Szerintem többségben vannak azok, akiket alapvetően nem érdekelnek a műszaki tudományok, ezeknek egy része persze kötelességtudatból, önbecsülésből, az ösztöndíjért vagy akármiért megtanulja a dolgokat, de érdektelenségük megmarad. S akikkel én találkozom, azok ötödévesek... — Te szeretsz vizsgáztatni? — Ez is vizsgaszituáció és vizsgázni nagyon szerettem. Izgalmas meccsnek éreztem. Szemben ült velem az okosabb, aki azon volt, hogy kifogjon rajtam, nekem pedig ki kellett cseleznem őt. Most is vizsgázom, de inkább csak magam előtt. Most nekem kell az okosabbnak lenni, és fel is készülök, hogy így legyen. A macska-egér harcban egérnek lenni izgalmasabb. Néhány épülettel arrébb a HEI-ben Tagányi György ugyancsak idén vizsgáztat szóban először. A írásbeli vizsgákon már többször részt vettem, javítottam is dolgozatokat, meg smasszerkedtem is. Minket meglehetősen utálnak a hallgatók, mert nehéz vizsgapéldákat adunk fel. Viszont, akit a vizsgán puskázáson érünk, azt nem rakjuk ki, csak átvesszük a megőrzésre a puskáját. — Annak idején te is puskáztál? — Természetesen. De azért még elveszem az illetőktől a puskátt. Sőt, ahogy telik az idő, azon veszem észre magam, hogy már haragszom is. Ilyeneket mondok magamban: te nyavalyás, hogy mersz az orrom előtt puskázni? — Szóbelin sem vagy vajszívű? — Azt hiszem, hogy nem. Persze így szemtől szembe kicsit nehezebb ítélkezni, fővesztésre ítélni valakit, írásbelit bírálni egyszerűbb, ha nem jó, akkor rossz és kész. A szóbelin már volt olyan, hogy legszívesebben elküldtem volna a delikvensét, de valahogy nem volt képem hozzá, valószínűleg még nem távolodtam el eléggé a diákkoromtól. — Ezek szerint idővel vérengző vizsgáztató lesz belőled. — Ez egy kicsit csúnyán hangzik, de valahogy így. Annyi bizonyos, hogy a szín- vonalat emelni fogom. Azt máris érzem, ha még csak csírájában is, hogy személyes sértés tud lenni a vizsgázó tudatlansága. Én egy éven keresztül magyarázom neki a dolgokat, ez itt meg nem tud semmit, pfáa. No, és a másik dolog, hogy kezdem öszszetéveszteni a kötelezően evidens dolgokat a csak számomra evidens dolgokkal. Most például csinálunk egy oktatási kísérletet, elsősöknek állítunk össze szakmai feladatot. Az elsősök a feladat mellé kapnak egy tanárt is. Na, mindenesetre most már egy ideje azon gyötrődöm, hogy egy kezdő számára is valahogy megoldható feladatot eszeljek ki. Kutya nehéz dolog. Na, de visszatérve a vérengzésre. Erre máris felkészültem, és a vizsgán huzatom a kérdéseket, nehogy valami tudat alatti előítélettel befolyásolva a kelleténél jobban megkergessek valakit. hl A vizsgáztató vallomásai