Kárpáti Vadász, 1927. (1. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

Kapnarcttie oxob­hkm! Bx> 3aiUHTy OXOTHHHbHXTi H KHHOJIOrHHeCKHXX» HHTepecoBTj KapnaxcKHxij ropx>, h rjiaBHbiM'b o6pa- 30mt> B HHTepecb pa3BHTia cero A'fe.aa Ha pbicoxyio CTeneHb noaBHJiHCb Mbi, bt^ nocji'feAHbifi MOMeHxx>. rasexa Hama bx> BHfly pa3Hooöpa3ia HapoAOB, >kh- BymHXB"b SA'femHbix'b h 3arpaHHHHbixx> (TpaHCHJibBaHia) Kapnaxaxx>, B3aHMHoro noHHMama, 6yAen> H3Aa- BaTHCH Ha MaAbapcKOMi) asbiK-fe. Kx> P'fejlb'fe KOHCOJIHAauiH OXOTHHHbIXTj HHXepeCOBX^, no oőpa3ny 3anaAO-eBponeHCKHxi> ra3eTx>, h bx> HHxe­­pec-fe >KHxejieH pycKHxx> h cjioBauKHxx> sa^ujhoto Kpaa, öyAeMX) BbiAaBaxH nepioAHnecKia npHJio>KeHia Ha pyc- CKOMX. h cjiOBauKOMX) H3biKÍ>. FloApoŐHbifl odx-HCHenia, öyAyxx. noM^meHbi bt> cjrfeAyiomejvrb HOMep-fe ra3exbi. ilpHB^TTs pyCCKHM'b OXOTHMKEMT» ! Karpátsky Lóvéi! K ochrane nasích karpátskych loveckych a ky­­nologiokych záujmov a neinace v záujme vyvinutia toho na vysoky niveau, sme sa zjavili takmer v dvanástej hodine. S ohíadom na veiké císlo röznych národnosti prebyvajúcích v Karpátach nasich a za­­hranicnych (Transilvania) a v záujme vzájemného dorozumenia vysli sme na madarskom jazyke. Je ale nasim spolecnym interesom, aby sme, sa dostali s lovelkymi vecmi do riecista vycisteneho do konsolidovanych pomerov. Nase slovenské a ruské periodické prílohy, budú samostatne redigované a nebudú preklady madarskych stati. Podrobnejsim vysvetlením poslúzime v násle­­dovnom císle. Lov-Zdar! Medvevadászat Gerényben *) Ruszin paraszt ember állított be Ungvárra. Köz­ismert, rettenthetetlen vadász, aki közelre várja be a legveszedelmesebb dúvadat kezdetleges puskával, melyet más ember fia Dárius uram hires kincseiért sem merne elsütni, attól való félelmében, hogy a tökéletlen szer­szám ezerfelé, ő maga pedig egyenest a másvilágra megy Szinte lélegzetveszítve, sápadt arccal s a meg­­illetődéstől szaggatott hangon, alázatos tartással mon­dotta el anyanyelvén egy domború mellkasu, paran­csoló tekintetű, hatalmas hullámosan göndörbajusztól árnyalt pirosajku, erélyes arcú férfiúnak : „Bizony Isten, eszem tudásától fogva vadászom, sok-sok vaddal volt dolgom, sokat ejtettem el, de ak­i) Gerény Ungvértól nem messzire fekvő község, mely hajdan a Drugethek fészke volt, később gróf Bercsényi Miklós tulajdona. (Szerk.) Kora medvéről, mint amilyen a gerényi sűrű rengeteg­ben egy órácskával elébb, mikor fát döntöttem, előttem ment el, csak mesében hallottam ! Oh Bozse ! Bozse ! — borzongott meg a derék szál ember — mint fűszálat hajlította szanaszét a cserjék vastagabb ágait is, amint útnélküli útján haladt. Rettentő talpai, s nehéz teste alatt tört, zúzamlódott a sok száraz fadarab : ripp, ropp ! egymásután válva pozdorjává. Felborzolt szőrével, ki­lógó nyelvével akkurate akkurát úgy nézett ki, — Uram bocsáss ! — akár maga az eleven ördög. Brrr ! Csak a szarvai hiányzottak“. — És a beszélő hallván pap­­jokat a szószékről bibliai történeteket elmondani, e ha­sonlattal élt: „Olyan ez a többi mackó között, mintha azok mind csak kis, kis Dávidkák lennének, ő meg a Góliáth !“ Az úr megveregette a ruszin vállát, s hogy feledje a medvével való találkozását kissé, kiküldé a gazdasági udvar konyhájára, ahol enni, inni valóval látták el Másnapra hajtóvadászatot rendeztek a gerényi ha­tárban. Vidám arcával mosolygott elő a hegyek mögül felkelő nap. A hajtók fürge munkában voltak. Csattan­tak, dörrentek a fegyverek, 4 medve is esett estig, de a hírt hozott ruszin fejét rázva mondta: „Nincs ezek között a Góliáth, nincs !“ Következő virradóra újból folyt a vadászat. A pa­rancsoló tekintetű ungvári úr magas, százados, vastag törzsű fa mellett állva várta a szerencsét. A hajtók­­ár­ — 5 — A vadász. Meg akarom világítani, és megkísérlem meg­rajzolni azon egyént, akit mi igazi,­­vérbeli vadász­nak ismerünk el. Távol legyen tőlem még a gyanúja is annak a szándékosságnak, mintha én itt a mostani vadá­szokat összeségükben lekicsinyelni vagy éppen apos­­trofálni szándékoznék. Nem. — Azonban meg fogják nekem engedni a szó szoros értelmében vett igazi vadászok, hogy felemlíthessem egy ember­öltőn tett és szerzett tapasztalataimat a vadászokról, akiket én két kategóriába osztályozok . Nem tartom vadásznak azt a sportruhás, va­­dászdreszke, zerge szakállas kalapu, sárgalábszár­­védővel, lőfegyverrel felszerelt alakot, akik mind mint vadászok óhajtanak szerepelni, mert igen sok közöttük a valóban lesajnálni való, nevetséges figura. A legtöbbjének imponál a vadászsportruha s először magának tetszeleg abban, s másodszor másoknak kivánna tetszeni tudván azt, hogy a vadászat nemes sportjának kultiválásához igazi „egész ember" kell; igy szeretne magáról tükörképet adni. Az ilyen egyén azután igen veszedelmes vadásztárs. Hazardíroz a a lövéssel, patronfogyasztó, lövész ki veszedelmes nemcsak vadásztársa testi épségére, de veszedel­mes a vadállományra is, mert sok számtalan vadat lődöz döggé. — Ezeknek a legcsekélyebb fogalmuk sincsen az igazi, a vérbeli vadász gondolkozása, avagy tettei s viselkedéséről. De tartsunk rendet. Hej !. . . hol van az az idő, amikor egy nagy­vadászat megtartása igazi, valódi ünnepszámba ment

Next