Kárpáti Vadász, 1932. (6. évfolyam, 1-24. szám)
1932-01-01 / 1. szám
madarak tájékozódási érzéke — egy hatodik érzék — az orrüregen fészkel. Az orrüregben vannak egyes redők, melyek megduzzadása, illetve időszakos elváltozása készteti a vándormadarat arra, hogy látszólag ok nélkül felkerekedjék hosszú útjára és meghatározott irányba, bizonyos helyre vonuljon. Nem tudom, hogy ezt a hipotézist beigazolták-e már bonctani kísérletek és élő madarakon végzett elég nagyszámú, megbízható megfigyelés? A tétel mindenesetre érdekes és kikutaása talán sok olyan kérdésre megadja majd a választ, amelyekre nézve eddig csak feltevésekre, találgatásokra voltunk utalva. Víz alatt múlik-e ki a sebzett kacsa? Régi német íróknál, elsősorban Dietrich aus dem Wenckellnél, sőt ha jól emlékszem Diezel első német kiadásában is azzal az állítással találkozunk, hogy a sebzett kacsa a part felé törekszik, a parton a víz alá bukik és ott sásba, nádba kapaszkodik csőrével. Csőre a víz alatt görcsöt kap, így víz alatt múlik ki. A magyar vadászirodalomban eddig még nem találkoztam ezzel az állítással, de öreg vadászoktól néhány esetben hallottam. Nem hiszem, nem tudom hinni, hogy ennek az állításnak komoly alapja legyen. Megengedem, hogy egy-két egészen kivételes esetben hasonló dolog megtörténhetett, de csak, mint véletlen, hogy törvény, vagy szokásszerűen előfordulhasson... nego, nego et semper negado!... Nézzük csak, hogyan viselkedik a sebzett kacsa, egyáltalában a sebzett vizivad. A sebzett vízivad mindig a szárazföld felé törekszik, megfigyeléseim szerint ott azonnal szárazra megy és fedezéket keres. A jó vízivadas területek (ahol tehát a vadásznak bőségesen van alkalma megfigyelésre) többnyíre kákás, nádas, szittyós, egyszóval mind a vízben, mind a szárazon sűrű aljnövényzettel benőtt helyek, ahol a sebzett vad bőségesen talál jó fedezéket. Az ilyen sűrűn benőtt helyen a vadásznak ugyan jóorrú, a vízben és szárazon egyaránt jól dolgozó vizslája legyen, ha azt akarja, hogy a sebzett vad meglegyen. A keresésnél egyébként a legtöbb vadász ugyanegy hibába esik. Igen kevés vadásszal vadásztam együtt, akik a sebzett vízivad után nemcsak a part közvetlen környékét kutatták át, vagy kerestették le vizslával. Pedig a szárnyazott, vagy sebzett vízivad, ha partot ér, onnan igen gyakran tekintélyes távolságban húzódik meg és mesterileg tudja megválasztani a fedezéket. Jó esti húzások után másnap a húzóhely környékét rendszeresen lekeresem. Gyakran a parttól 1—1 és fél km. távolságban az erdőben találta meg vizslám az előző este sebzett ludat, vagy kacsát, a húzóhelytől olyan messze, hogy ha a vizsla jó szaglásában nem bízom meg feltétlenül, oda sem megyek, mert nem is gondoltam volna arra, hogy a sebzett kacsa olyan messze mehetett. A sebzett vízírudat tehát nemcsak a víz közvetlen környékén, a parton, hanem nagyobb távolságban a víztől is lehet, sőt kell keresni. Azt hiszem a tézist képező tévtant felállító német vadásznaknem volt vizslája, ha volt, sem volt jó orra, vagy pedig a vadász okosabb akart lenni, mint kutyája. Látva, hogy sebzett kacsája a partra ment, ahol gondolta, hogy az kiszállt, néhány méteres körzetben keresett, kerestetett, s mivel vadját nem találta és sikertelenségét érthetetlennek találta, olyan magyarázatot keresett, ami megmagyarázza az érthetetlent. A magyarázatból teória lett: Üzenet. Szamosparti öreg fűzfa Levelét a vízre szórja. Leveleit üzenetként Futó áram elsodorja. S ezüst-habos hullámháton Elviszi a Szamos árja... ... Néha talán oda érnek, Tiszapartok tájékára. .. De ott messze, Tiszapartján, Van-e aki őket kérdi? Van-e aki rájuk figyel, S bús szavukat meg is érti? Van-e várjon? ... Ide hozzánk Nem érkeznek falevelek, S ki tudja, mi választ hoznak Kósza felhők, őszi szelek !... Szamosparti fűzfalombok Hullanak a vízre sírva, Üzenetet visznek tőlünk, Vérrel írva, könnyel írva. Románia, 1931. báró B. Blomberg Carla. 3 — Szolgálati út. Irta : Ing. Placzer István erdőgondnok. Erdőszolgáktól kitaposott tekervényes gyalogösvényen vezet az utam, hegyi kaszálók és agyontépázott fenyveseken át. Balról közvetlen szomszédságomban hófehérre meszelt, szabályosra faragott határkövek jelzik a mesgyét, túloldalán bevésve »P«, az elülső oldalán »CS«, Polsko — Ceskoslovensko ! Egyöntetű lépésben, tipikus öreg erdőszolga kíséretében fürkészem a tájat, nézem a különbséget, az erdő képét itt és Lengyelben. Lelkiismeretlen fakalmárok keze-nyoma, amerre csak nézek . . . óriási fatuskók szana-szerte, régen döntött, korhadásnak indult törzsek, derékbatört lúc és jegenyefenyők, melyek bőrét lenyúzta a nagy idő, dátumot vésett rá a »bostrichus« és képet faragott az »erdei ács.« Ösvényem a szomorú idők mély, ma már félig bedőlt, begyepesedett barázdáin vezet át; itt-ott faragatlan törzsek mutatnak az égre, a hadak elvonultak, a fedezék s az üres Mannlicher töltények rézhüvelyeit rozsdaátok marja. Egy halina csizma maradványa, egy fél patrontáska, egy sapkarózsa , »Fi« betűi regélnek ez omladékból, s az égre mutató faragatlan törzsek, mint egy-egy véres felkiáltó jel »memento mori« emlékeztetnek ma is a múltra. Itt, hol embert vártak lesben s ágyú bömbölt, ma halotti csend, szarvas bőg és a vadász les... A »Gorgán« csúcsáról lefelé süvítő hideg őszi szél csapja oldalra »hubertusom« szárnyát. A vén Vasil egyet lök kiérdemesült rózsadamaszt lefodéján : »no, stujte panocsku !« Megáltam. Öreg délután, párás-ködös levegő, a kaszáló lankásán kis koliba, oldalt szénával megrakott abora áll. Vasít honnan-honnan nem, vizet hoz fel, kendőtarisznyájából jó darab málé-kenyér kerül elő, adok hozzá szalonnát s már is