Kassai Munkás, 1908. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1908-01-04 / 1. szám

111. szám.­ ­ mára, míg a joc nélküliek ették a sótalan és keserű ke­nyeret. Küzdelm­ünk azért folyt vehemenciával és elszánt­sággal, hogy m­­­ndenki, aki ebben az országban él és annak fentartásá­hoz munkájával hozzájárul, az őt meg­illető emberi jog­okhoz jusson. Politikai küzdelmünk célja nem az volt, hog­y tárgyaltassék a jognélküliek törvénye, hanem azt akart­uk és ma is azt akarjuk, hogy az agóni­ában szenvedő, erkölcseiben és munkaképességében meg­rokkant, ideológiákkal táplálkozó, osztályérdekeket szolgáló parlamentet felváltsa friss erő, dolgozni tudó, ambícióval és energiával ren­delkező, az egész nép boldogulását elő­mozdítani akaró k­épviselők hada. Osztálypal­ament helyett népparlamentet akarunk. Ezért folyt hossal, közel másfél évtizeden keresztül az agitáció. Üres cik­lekkel, megtéveszteni akaró törvényjavas­lattal nem elégsz­ünk meg. És ha egyedül leszünk a küz­delemben, amint hogy ismerve a magyarországi viszonyo­kat, előre megjós­slhatjuk, hogy egyedül leszünk, mégis viaskodni fogunk­ azokkal a rövidlátókkal, akik a fogazat­­lan osztályparlam­­entnek új, meghosszabított életet akarnak adni. Egyedül he­szünk, ami éppenséggel nem baj, de mindenesetre jele­mző a viszonyokra, mert még a nemzeti­ségi párt is fog­alálni rá módot, hogy a kormánynyal paklit kössön és kisebb-nagyobb koncessiókért le fog mon­dani arról a kult­störténeti feladatról, melyre oly sokszor büszkén hivatkoz­­t. Tudatosan tértünk e cikk keretében a nemzetiségi pá­r magatartására, mert nagyon hisszük, de azért nem hiv­ájuk, hogy még rájuk fogjuk olvasni. A kormány nyilatkozata tehát csak egy irányban ki­elégítő. Abban, h­gy végre az elkerülhetetlenre elhatározta magát. Készítteti a koporsóját annak a parlamentnek, amely évtizedekei­n keresztül lehetővé tette számukra, hogy lefelé a gőgös t­rtokost, felfelé pedig a legutálatosabb szolgaságot, lakas­odást tanúsítsák. Mert a néppel szem­ben kurucok és­­ izafiak voltak ők, ellenben a kamarillá­­val sz­eben gyá­rk és labancok. És ebből a szerepkörből alig volt politikus aki mentesítette magát. Még Barabás úr is, aki gyakran végig bőgte az országot, beállott nagy szállítónak és szó­ró módon felkínálta Ausztriának Magyar­­ország érdekeit. A másik irá­zban azonban már gyanakodóan állunk meg. Abban, hog­y a kormány ezt az aljas, az ország kárára elkövetett terepkört, új helyzet megteremtésével lehetetlenné kívánn­á tenni, már nem bízunk. Ellenkező­leg, tudjuk, hogy­­ neki kedves, sőt — szerinte — a legalkotmányosabb a leghazafiasabb cselekedet. Hiszen ez a mi bajunk, hogy amióta alkotmányos forma van Magyarországon, a ták a népet, vagy bonckodás volt, es­zel ma is fennáll, gitő nyilatkozatává ahol elhagytuk. A párt eszméit, sok egyenlő és titkos­ságot és műveltség­günk. Hirdetni ke­zet, mert vele tudj azokat a törekvő párt küzd. adig az volt a hazafias tett, ha nyúz­ta eladták annak érdekeit, viszont lá­­tek ellenkezőjét cselekedni. Ez a hely- Éppen ezért a kormány ki nem elé­­szemben folytatni kell a munkát, ott s­itálni, hirdetni kell a szociáldemokrata ivőt kell még szerezni az általános v­álasztójognak, hogy népjólétet, szabad­it megteremtő parlamentet létesíth és­­a becsületes választójog szükségessé­­k legkönnyebben megvalósítani mind­eket, amelyekért a szociáldemokrata erősebb idegbajban szenvedett. Azt mondják, hogy saját főképp szerelmi csalódása idézte elő. A szegény tanárnő­nek idegbaja annyira fejlődött, hogy többször őrülési roha­mokat kapott, amiért a mentők múlt év december 25-én a közkórházba szállították, ahol nem volt vele különösebb baj. Azonban hogy-hogy nem, e hét csütörtökén egy szál ingben és papucsban megszökött. Éppen a leghidegebb idő volt és akik látták, remeg­tek, hogy megtalál fagyni. Szerencsére a kórházból ma­gával vitt egy meghalt asszonynak felső ruháját, amit az Erzsébet-tér 4. sz. alatti kapuban magára öltött és így elindult a Szegfű­ utcába Böhm fakereskedőhöz, ahonnan levelet írt az anyjának, hogy keresse fel, mert a gyerme­két akarja látni. Az anyja — okosan — a levelet elvitte a mentőkhöz, akik a szegény asszonyt visszavitték. Ez a száraz tény, amely kiabál, lázít az egész kór­házi vezetés ellen. Már számtalanszor kifogásoltuk és rá­mutattunk, hogy az ott uralkodó állapotok szégyene egész Kassának. A berendezés, a felügyelet, a bánásmód mind­mind kifogásolható. Egyetlen dologról nem lehet jót írni. Nem a rosszakarat beszél belőlünk, hisz nem vétett ne­künk senki, de elképzeljük, amikor ily szerencsétlen em­berek iránt ennyi elővigyázattal vannak, akkor milyen figyelemben részesülnek közönséges beteg embertársaink! Az undor és a gyűlölet fogja el az embert, ha arra gondol, hoggy a sors ebbe a ronda kórházba fogja egy­szer kényszeríteni. Emberi szempontból meg sem indo­kolható, miért kell éppen Kassának tűrni ezt a szégyen­foltot ! Azt mondják mindig, nincs pénz. Hát teremtse­nek ! A város és az állam milliókat elfecsérel haszonta­­lanságokra, adhat egy pár ezer koronát humánus ember­baráti célokra. Ha kaszárnyára, vagy templomra kértek, a város mindig gavallér volt. Legyen gavallér a beteg emberekkel szemben. Mikor a takarékpénztár lábraállítá­­sáról volt szó, amely azóta keserű csalódásokat váltott ki, egyetlen füttyszóra 600,000 koronát szavazott meg. Pedig ennyi éppen elég lenne egy tisztességes, modern kórház építésére, amelyből a szegény Reithmayer Janetta nem fog megszökni . . . Ez az eset intő példa arra nézve, hogy az érdekelt körök siessenek a kórház megteremtésével, de addig is, a belső viszonyok megjavítására törekedjenek. Mert jó­lehet, ezúttal szerencsés véletlen folytán, különösebb baj nem történt, de hol a garancia, hogy az így fog történni a jövőben is. És jaj lesz akkor ... Az ártatlanul elpusz­tultakért a hátramaradtak bosszút fognak állani. Mert úgy állunk, hogy a kassai kórházban nincs biztonságban a beteg élete. Pedig gyógyulásért, enyhülésért keresi fel... Reithmayer Janetta jusson eszébe az uraknak és siessenek, mert Tenta és társai „gondozását“, „ápolását“ fogjuk eszükbe juttatni. Legyen vége az ázsiai állapotok­nak. Pusztuljon Kassa város szégyenfoltja! KASSAI MUNKÁS Ázsiai állapotok a kórházban. Izgató és felháborító eset történt csütörtökön, e hó 2-án. A vigyázatlan­ságnak és könnyelműségnek majdnem emberélet esett áldozatul, ami a kórház belső viszonyaira élénk világot vet. Egy zongoratanárnő, Reithmayer Janetta, ki a Kinsky tánciskolájában már 15 év óta zongorázott, erősebb és HÍREK. Egy renegátról. Akiről szó esik, a nagyközönség nem ismeri. Régen távozott el Kassáról. Mikor pedig itt­hon volt, a sors különösebb szerencsével áldotta meg, kitüntette és rábízta a híres Dreyfus-per aktáinak az őri­zetét. Ezt Klein Lipóttól tudom. Ő mondta, hogy a kis Katona Sándor hátán kiálló rész mit jelent. Azóta, ha az utcán járt kell, mindenki nagy tisztelettel fogadta. Volt is miért! Államtitkokat őrzött. Ám változott az idő. Ennek a kis szánalomra méltó Katona Sándornak bátyja van, az éppen nem a legelőnyösebben ismert János, Fischer- Colbrie hátramozdítója. A János is nyomdász, a Sándor is nyomdász. Testvérek az istenadták. Nemcsak úgy, hogy 3. oldal.

Next