Kataszteri Közlöny 1893 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1893-01-16 / 1. szám

60 KATASZTERI KÖZLÖNY. Nem, hogy talán mindnyájan erre törekszünk. Boldog Is­ten ! Szép dolog ez a törekvés. De hány az, aki egész életén át csak a törekvésnél marad, de valójában soha sem lesz önállóvá. Mondj igazat, betörik a fejed. Vannak ele­gen, akik inkább nem mondanak igazat, csakhogy be ne törjék a fejüket. És így nő évről-évre azoknak a haszon­leső, konczkereső ingatag jellemű férfiaknak tábora, akikre nem merném a haza sorsát bízni. Pedig hány van ezek közül, aki az iskolából Petőfi lelkesedésével, Deák haza­szeretetével és Eötvös fennkölt eszméivel lépett az élet országútjára. De amint haladt e hosszú úton, az idő vi­szontagságai elgyötörték, kifárasztották, rög és kavics meg­sebezték, éhség és szomjúság megpuhították — és lelke­sedését belepte a por, hazaszeretetét megfakította a szél és az eső, fennkölt eszméire ráragadt a sár s lett belőle ép olyan ütött-kopott vándor, mint aminőt ő kicsúfolt arany ifjúságának délezeg éveiben. De a földbirtok édes emlője hiven és állandóan táp­lál minden időben. Ez az áldott jó édes anya az idő min­den viszontagságai ellen biztos menhelyet, kellemes otthont szerez nekünk, ruház és eltart életünk fogytáig. Nemcsak ezt teszi. Önálló jellemekké fejleszt bennünket és biztosítja szabadságunkat és függetlenségünket. Mennyire megbecsül­ném, ha nekem földbirtokom volna ! Csodálatos ! És éppen a földbirtokkal bánnak sokan a legigazságtalanabbul. Könnyelmű, lelketlen emberek, kik előtt nincs semmi szent, csak a kártya, bor és velőt sor­vasztó titkos élvezet ; féktelen nagyravágyástól elvakultan hatalomra, rangra oktalanul törekvő családok rabolják ész nélkül kincseit, pusztítják bájait s mikor már az mindené­ből ki van zsarolva, hálátlanul ellökik maguktól. Édes olvasóm, bárki vagy, ha van földbirtokod, — sok vagy kevés, az egyaránt becses — ápold azt hiven és gondosan. Hiszen az most szabad és teljes tulaj­reménynyel teli újkori papir-apostol, indulsz hóditni orszá­got, hol nem egyszer emberi lángnyelvek állják majd uta­dat . . . vigyázz ! fogékony köntösöd alá be ne vedd ! Térítsd meg a Saulokat, nem vakító fénynyel ; örökre elvesztenék gyenge látóképességüket; lassan, mint a beteg, szokják meg a szétderengő fényt, vagy mint a pásztor, ki hegy ormáról imával várja a felkelő napot és delelőkor is belenézhet megedzett szemével. Szerezz hívőket! kik hited, elved vallják. Mit ér a hadvezér, ha nincs megette egy hadsereg ? Szerezz martyrokat! Mit ér a hadsereg, ha nincs, ki halni kész ? Pedig a pálya, melyen haladni fogsz előre, oly göröngyös, hogy azon tovább jutni nehéz. Bízvást haladj azért előre ! Közöny — ne félj — nem létezik, az csak a lelkesedés zérus alatti állása. Ha minden sorod bizalmat gerjeszt, a közöny ott hagyja majd az alsó régiókat és fenn a magasban tartja zászlódat a­­ lelkesedés. A tiszta zászlóval aztán törhetsz előre, nincs hata­lom, akadály, piti le ne tiporna nincs sziv, nincs elme, mit el ne ragadna, nincs az a pálya, mit be ne járna, nincs az a czél, mit el nem ér ! Elvész ama hit, melynek buzgó harczosa nincs, el ama harczos, kiben nincs meg a hit. Legyünk hivők s legyen hitünk . . . donod. És ha igyekszel, takarékoskodol s a jövőre is gon­dolsz, magad és családod élete biztosítva van, elannyira, hogy nem kell járnod senki kegye után, nem kell ku­nyerálnod pártfogók előtt s függetlenséged érzetében bátran k­i m­o­n­d­o­d, amit agyad vagy szived nyelvedre ád ; és mint ilyen jellemes, önérzetes, független honpolgár, iga­zi támasza leszesz a szeretett hazának. Mert most — hála 1848-nak — mindnyájan egyenlők v­a­gyunk. A rés paraszt, szegény és gazdag egyaránt lehet a haza oszlopa, hiszen nyitva áll előtte minden pálya. De nem igy volt ám 1848. előtt! Hát még az ennél is régibb időkben. Pillantsunk be csak kissé a történelembe. „A földmivelés ugy őseinknél, mint azon európai nemzeteknél, melyektől Szt. István intézkedéseit kölcsö­nözte, a harczias hűbéri korban rabszolgák dolga volt. Eke és szántóval, az ipar egyéb fajaival együtt, meg­vetés tárgya lett a kardforgató nemesek előtt, ugy ná­lunk, mint egyéb népeknél is, melyek a műveltség hasonló fokozatán állottak. Az urak, a győzők, a mások által nem művelt földeket bizonyos szolgálatok és adózások fejében átadták művelésre a szolgáknak. Ezeknek számát azonban idővel tetemesen növelék a szegényebb szabad e­m­b­e­r­e­k is, kiket szükség kényszerített, hogy atyáik lovagias életmódjáról lemondjanak s a kardot ekével váltsák fel, az utóbbitól várva élelmüket. Ezek azonban a szolgákkal egy­enlő megvetésben s elnyomásban részesülvén a gazda­gabb szabad urak részéről, az egysorsu földmives társak­kal mindinkább összeolvadtak. A rabszolgák sorsa, mint mindenütt, ugy hazánkban is kemény volt. Dolgoknak, áruknak tartattak ; egészen az ur kényétől függőttek, ki sorsukról tetszése szerint ha­tározott és senkinek nem számolt. Nem volt törvény, mely az ur önkényét mérsékelné, kegyetlenségét visszatartaná. A megölt szolgának csak az árát kellett megtéríteni, mint eltört edénynek. A szolga nem vádolhatta urát s nem te­hetett az ellen tanúságot, mint mindez Sz. István törvényei­ben olvasható. — A szökevény szolgák, mint kóbor b­a­r­m­a­k, fogattak össze saját tisztviselőik által. Magyarországban a legrégibb időkben senki sem volt a nemzet tagjai közül szolga, hanem csupán a föld legyő­zött lakosai, a hadi foglyok s ezek maradékai. De későb­ben némelyek a nemzet fiai közül is rabszolgaságba vet­tettek bizonyos vétségekért, melyekre a törvény ezen büntetést szabá. Már a vezérek korában, aki a harczra hívó hirnök szavának nem engedelmeskedett, rabszolgaságba taszíttatott, mely törvény, Werbőczy szerint, „sok ma­gyart döntött örökös parasztságba" s to­vábbá, amely szabad ember másnak szolgálójával három­szor szerelmeskedett, ha magát meg nem váltotta, a szol­gáló urának rabjává lett; ugy aki másnak szolgálóját nőül vevé, a házasság édes lánczával együtt a rabszolgaság sanyarú lánczát is nyakába vette. Sz. István törvényei sze­rint : az első izben lopónak büntetése, ha magát meg nem­ ­ Г

Next