Kataszteri Közlöny 1893 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1893-01-16 / 1. szám
60 KATASZTERI KÖZLÖNY. Nem, hogy talán mindnyájan erre törekszünk. Boldog Isten ! Szép dolog ez a törekvés. De hány az, aki egész életén át csak a törekvésnél marad, de valójában soha sem lesz önállóvá. Mondj igazat, betörik a fejed. Vannak elegen, akik inkább nem mondanak igazat, csakhogy be ne törjék a fejüket. És így nő évről-évre azoknak a haszonleső, konczkereső ingatag jellemű férfiaknak tábora, akikre nem merném a haza sorsát bízni. Pedig hány van ezek közül, aki az iskolából Petőfi lelkesedésével, Deák hazaszeretetével és Eötvös fennkölt eszméivel lépett az élet országútjára. De amint haladt e hosszú úton, az idő viszontagságai elgyötörték, kifárasztották, rög és kavics megsebezték, éhség és szomjúság megpuhították — és lelkesedését belepte a por, hazaszeretetét megfakította a szél és az eső, fennkölt eszméire ráragadt a sár s lett belőle ép olyan ütött-kopott vándor, mint aminőt ő kicsúfolt arany ifjúságának délezeg éveiben. De a földbirtok édes emlője hiven és állandóan táplál minden időben. Ez az áldott jó édes anya az idő minden viszontagságai ellen biztos menhelyet, kellemes otthont szerez nekünk, ruház és eltart életünk fogytáig. Nemcsak ezt teszi. Önálló jellemekké fejleszt bennünket és biztosítja szabadságunkat és függetlenségünket. Mennyire megbecsülném, ha nekem földbirtokom volna ! Csodálatos ! És éppen a földbirtokkal bánnak sokan a legigazságtalanabbul. Könnyelmű, lelketlen emberek, kik előtt nincs semmi szent, csak a kártya, bor és velőt sorvasztó titkos élvezet ; féktelen nagyravágyástól elvakultan hatalomra, rangra oktalanul törekvő családok rabolják ész nélkül kincseit, pusztítják bájait s mikor már az mindenéből ki van zsarolva, hálátlanul ellökik maguktól. Édes olvasóm, bárki vagy, ha van földbirtokod, — sok vagy kevés, az egyaránt becses — ápold azt hiven és gondosan. Hiszen az most szabad és teljes tulajreménynyel teli újkori papir-apostol, indulsz hóditni országot, hol nem egyszer emberi lángnyelvek állják majd utadat . . . vigyázz ! fogékony köntösöd alá be ne vedd ! Térítsd meg a Saulokat, nem vakító fénynyel ; örökre elvesztenék gyenge látóképességüket; lassan, mint a beteg, szokják meg a szétderengő fényt, vagy mint a pásztor, ki hegy ormáról imával várja a felkelő napot és delelőkor is belenézhet megedzett szemével. Szerezz hívőket! kik hited, elved vallják. Mit ér a hadvezér, ha nincs megette egy hadsereg ? Szerezz martyrokat! Mit ér a hadsereg, ha nincs, ki halni kész ? Pedig a pálya, melyen haladni fogsz előre, oly göröngyös, hogy azon tovább jutni nehéz. Bízvást haladj azért előre ! Közöny — ne félj — nem létezik, az csak a lelkesedés zérus alatti állása. Ha minden sorod bizalmat gerjeszt, a közöny ott hagyja majd az alsó régiókat és fenn a magasban tartja zászlódat a lelkesedés. A tiszta zászlóval aztán törhetsz előre, nincs hatalom, akadály, piti le ne tiporna nincs sziv, nincs elme, mit el ne ragadna, nincs az a pálya, mit be ne járna, nincs az a czél, mit el nem ér ! Elvész ama hit, melynek buzgó harczosa nincs, el ama harczos, kiben nincs meg a hit. Legyünk hivők s legyen hitünk . . . donod. És ha igyekszel, takarékoskodol s a jövőre is gondolsz, magad és családod élete biztosítva van, elannyira, hogy nem kell járnod senki kegye után, nem kell kunyerálnod pártfogók előtt s függetlenséged érzetében bátran ki mondod, amit agyad vagy szived nyelvedre ád ; és mint ilyen jellemes, önérzetes, független honpolgár, igazi támasza leszesz a szeretett hazának. Mert most — hála 1848-nak — mindnyájan egyenlők vagyunk. A rés paraszt, szegény és gazdag egyaránt lehet a haza oszlopa, hiszen nyitva áll előtte minden pálya. De nem igy volt ám 1848. előtt! Hát még az ennél is régibb időkben. Pillantsunk be csak kissé a történelembe. „A földmivelés ugy őseinknél, mint azon európai nemzeteknél, melyektől Szt. István intézkedéseit kölcsönözte, a harczias hűbéri korban rabszolgák dolga volt. Eke és szántóval, az ipar egyéb fajaival együtt, megvetés tárgya lett a kardforgató nemesek előtt, ugy nálunk, mint egyéb népeknél is, melyek a műveltség hasonló fokozatán állottak. Az urak, a győzők, a mások által nem művelt földeket bizonyos szolgálatok és adózások fejében átadták művelésre a szolgáknak. Ezeknek számát azonban idővel tetemesen növelék a szegényebb szabad emberek is, kiket szükség kényszerített, hogy atyáik lovagias életmódjáról lemondjanak s a kardot ekével váltsák fel, az utóbbitól várva élelmüket. Ezek azonban a szolgákkal egyenlő megvetésben s elnyomásban részesülvén a gazdagabb szabad urak részéről, az egysorsu földmives társakkal mindinkább összeolvadtak. A rabszolgák sorsa, mint mindenütt, ugy hazánkban is kemény volt. Dolgoknak, áruknak tartattak ; egészen az ur kényétől függőttek, ki sorsukról tetszése szerint határozott és senkinek nem számolt. Nem volt törvény, mely az ur önkényét mérsékelné, kegyetlenségét visszatartaná. A megölt szolgának csak az árát kellett megtéríteni, mint eltört edénynek. A szolga nem vádolhatta urát s nem tehetett az ellen tanúságot, mint mindez Sz. István törvényeiben olvasható. — A szökevény szolgák, mint kóbor barmak, fogattak össze saját tisztviselőik által. Magyarországban a legrégibb időkben senki sem volt a nemzet tagjai közül szolga, hanem csupán a föld legyőzött lakosai, a hadi foglyok s ezek maradékai. De későbben némelyek a nemzet fiai közül is rabszolgaságba vettettek bizonyos vétségekért, melyekre a törvény ezen büntetést szabá. Már a vezérek korában, aki a harczra hívó hirnök szavának nem engedelmeskedett, rabszolgaságba taszíttatott, mely törvény, Werbőczy szerint, „sok magyart döntött örökös parasztságba" s továbbá, amely szabad ember másnak szolgálójával háromszor szerelmeskedett, ha magát meg nem váltotta, a szolgáló urának rabjává lett; ugy aki másnak szolgálóját nőül vevé, a házasság édes lánczával együtt a rabszolgaság sanyarú lánczát is nyakába vette. Sz. István törvényei szerint : az első izben lopónak büntetése, ha magát meg nem Г